gyermekijesztő
gyermekijesztő: kisgyermekek ijesztgetésére szolgáló fenyegető kifejezés. Általános formája: „Elvisz a (mókár)!” – „Jön a (drótos)!” Az ijesztő alakok négy nagy csoportba oszthatók. 1. Reális alakok: gyerekszedő, pulyaszedő, zsákos ember, koldus, cigány, rongyszedő, kéményseprő, drótos, csendőr, rendőr, pap, doktor, fekete ember, tatár, török, betyár. – 2. Állatok: bagoly, mókus, róka, farkas. – 3. Irreális alakok, amelyek valószínűleg gyermeknyelvi eredetű vagy hangutánzó szavak: pl. bákász, bakucs, bankusz, bunkus, bönkös, böbös, bökötör, kankus, konkó, kunka, kankar, kókós, kőkár, kercsula, kumasz, mánkus, muma, mumó, mumák, mamusz, mommó, hemmes, murkus, babus, babós, bumbus, bubusz, bambuc; bobo, bobós, dodo, mankuj, vankuj stb. – 4. Mesei és hiedelemalakok: banya, → boszorkány, → vasorrú bába, rézfaszú bagoly, bakaraszt, markoláb (→ égitestek fogyatkozása), manó, plutó, dromó, → ördög, prikulics (→ csordásfarkas), → garabonciás, → lidérc, tüzes ember (→ lidércfény). – Az egész ország területét átfogó gyűjtések kimutatták, hogy az egyes gyermekijesztő szavak használata csak meghatározott vidékekre korlátozódik. Így pl. a kókut Szabolcs-Szatmárban, a kókót a palóc vidékeken, a mókárt a Felső-Tisza két partján a Tokajig terjedő területeken használták. A mumus országos elterjedtségű, de a bubus csak a Duna mentén használatos. Erdélyben a mamóst, a böböst ismerik. Nem valószínű, hogy ezek mögött az ijesztő szavak mögött valamikori mitológiai ijesztő lények rejtőznének (mint azt a régebbi kutatók hitték), de nyelvészeti elemzések, a változatok nagy száma és az érdekes hangtani változások vizsgálata még sok értékes eredményt hozhatnak. – Irod. Kálmány Lajos: Gyermekijesztők és rablók nyelvhagyományainkban (Ethn., 1893); Hoppál Mihály: Gyermekijesztők (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).
Hoppál Mihály
