konvergencia <lat. ’összetartás, összehajlás’>
konvergencia <lat. ’összetartás, összehajlás’>: társadalmi és kulturális jelenségek hasonlóságának, a „párhuzamoknak” keletkezésminősítő teóriája; a divergencia korrelatív párja (→ még: átadás, → átvétel, → genetikus egyezés, → tipológiai egyezés). A teória már A. Bastian (1826–1905) „paralelizmus”-elméletében megjelenik, de a polgári tudománytörténet folyamán módosulásokra kényszerült, különféle értelmezések, viták tárgya lett. A konvergencia terminus a 20. sz. első éveiben jelent meg mint a különböző eredetű jelenségek azonos környezeti hatásokra egységesülő mozgásfolyamatát jelölő kifejezés. Ezt a jellegzetesen idealista elméletet, amelyet különösen a gyakori kutatásokban föltáruló tömeges hiba mellett alapvetően a rész/egész dialektikájának semmibe vétele: a kultúrának elemek halmazaként való fölfogása és elemzése jellemez, ma már a polgári tudomány is visszavonhatatlanul elutasítja. Megemlítendő ugyanakkor, hogy a konvergencia-elmélet egyik, Róheim Géza nyújtotta sajátos változatából kiindulva Ortutay Gyula figyelemre méltó hipotézist állított föl. Ennek megfelelően valamely közösség hagyományainak határain belül az egyes alkotások variációs sorozatai olyan tendenciával oszcillálnak a kiindulóponttól, tehát a szóban forgó alkotástól (időben és térben) távolodva, hogy a hagyományrendszer egészének nem korszakos (nem strukturális) átrendeződéséig az adott kiindulópontot mindegyre közelítik, mintegy autorekonstrukciós folyamatban. Ez a tétel persze már a konvergencia-elméletnek olyan fokú meghaladása, hogy a kapcsolatot vele virtuálisnak kell tekintenünk. Indokolt tehát Ortutay eljárása, amikor a részéről fölismert törvényszerűségre új terminológiát is javasolt, az → affinitást. – Irod. Barabás Jenő: Kartográfiai módszer a néprajzban (Bp., 1963).
Istvánovits Márton
