Phalanx
Phalanx, ϕαλαγξ, ταξις. A hőskor harczai csak látszólag voltak a vezérek magánviadalai, mert mögöttük állott hadi népök, mely a szükség szerint, ha szorongatott vagy elfogott vezéröket kellett megmenteni vagy saját magokról a veszélyt elhárítani, tettleges részt vett a viadalban. Mikor a hőskori hadvezér serege élén a csatát megkezdte, hadi népét bizonyos rendben kellett maga mögött felállítania. Legtermészetesebb volt a harczosoknak tömött sorokban való fölállítása egymás mögött; népenként, törzsek, nemzetségek és családok szerint állottak fel a fegyveresek a harczvonalban a sereg homlokzatán, s vitézségök, erejök és megbízhatóságuk szerint sorakoztak egymás mögött a hadoszlop mélységében. Ez volt a phalanx, mely alatt általában zárt sorokban való tömör hadi felállást kell értenünk. A szó már Homerusnál is többször előfordul (rendesen többes számban) s jelenti egyszerűen a férfiak sorait vagy csatarendjét. Idővel a phalanx nemcsak a szükség szerint hanem öntudatosan rendeztetett mint a harczi fölállítás typikus alakzata, melyet a görögök rendesen alkalmaztak harczaikban. Az egymás mellett álló katonák egy tagot (ζυγον), az egymás mögött állók pedig egy sort (στιχος) alkottak; a tagok hossza adta meg a fölállítás kiterjedését (μηχος), az egymás mögött álló soroké pedig a ph. mélységét (βαϑος). Az első tagban a sereg homlokzatán az előharczosok (πρωτοσταται) mint a mögöttük álló sorok vezetői állottak, az utolsó tagot pedig az utócsapat vezetői (ουραγοι) alkottak. A ph. tagolását a sereg tactikai beosztása szabta meg (l. Exercitus). Így a spartai hoplita phalanx a legkisebb tactikai egység, t. i. enomotiák szerint s ezek ismét lochusok szerint voltak felállítva; az enomotiának 1, 3, 4 vagy legföljebb 6 embere állott a homlokzaton (Xyen. rep. Lac. 11, 4), ennélfogva homlokzata általában kisebb volt mint mélysége; az együvé tartozó enomotiák pedig lochusonként sorakozván egymás mellé, a lochusoknak szélesebb volt a homlokzatok mint a mélységök. A tisztek mindig a homlokzaton, csapataik jobb szárnyán állottak. A ph. mélysége függött egyrészt az ellenség arczvonalának szélességéből, melylyel a magokét is igyekeztek egyenlővé tenni, mindenek felett pedig saját csapataikk létszámától s ezért nagyon különböző volt. Ha pl. az enomotiából a homlokzaton 3 ember állott és létszámát 36-ra teszszük, akkor a phalanx 12 ember mélységű volt (Xen. hell. 6, 4, 12); a mantineai csatában (418) az enomotiák 4 emberével állottak a homlokzatok és a spartai ph. átlag 8 ember mélységű volt. Thuc. 5, 68. A mennyire az egyes csaták tactikai leirását ösmerjük, ez a 8 ember mélységű felállítás a legáltalánosabb volt. Midőn a spartaiak a helotákat is felhasználták a harczban és egy egy spartai hoplita szolgálatára hét rabszolga is állott (v. ö. Exercitus), e rabszolgák a ph. hátulsó tagjaiban ellőttük álló uraik mögött voltak felállítva s ezáltal a ph. mélysége nagyban növekedett és egészen négyzetalakot öltött. Az athenaei phalanx szintén a hoplita sereg tagolásának volt felállítva, e mellett az egyes szövetséges hadtestek a harczvonalban rendszerint más-más helyre voltak beosztva; mélysége ennek is különböző, így a marathoni csatában még az egyes phylék mélysége sem volt egyenlő (Hdt. 6, 111); de később az athenaei seregben is a 8 ember mélységű felállítás vált általánossá. Xen. hell. 2, 4. 34. Thuc. 4, 94, 1. A fölállítás tömörségét illetőleg a ph. zárt jellege mellett is kellett annyi tért hagyni az egyes katonák számára, hogy szabadon mozoghassanak ésfegyvereiket használhassák. A hoplita pedig méter nagyságú vagy csaknem ember magasságú paizst forgatott balkarján és jobbjában mintegy három méter hosszuságú lándzsáját középen fogva tartotta. A későbbi tactikai írók értesítése szerint a harcz alkalmával minden hoplita rendesen 3 lábnyira (0,887 m.) állott a vele egy tagban levő szomszédjától (παραστατης) s 2 lábnyira (0,591 m.) a mögötte levőtől (επιστατης); olykor pedig még ennél is zártabb volt a csatarend, úgy hogy a katonát szomszédjának paizsa is födte. Az ily zárt phalanxon tört meg Darius és Xerxes százezrekből álló hadának ereje a ennek köszönhetik a görögök hadi dicsőségöket. A ph. mozdulatait, hely- és alakváltoztatásait meghatározott eljárás szerint hajtották végre. Ha pl. a hadsereg tovább akart vonulni, a phalanxból menetelő hadoszlopot alakítottak (επι χερως, Cen. rep. Lac. 11, 8, 10. Hell. 6, 2, 30) s ezt mindig a jobb szárnyon kezdték meg. Mivel pedig a menetelő hadoszlop szélessége egyenlő volt az egyes enomotiák homlokzatával, a jobb szárnyon levő enomotia megkezdé a menetelést s a többi sorjában csatlakozott hozzá. Ha pedig a menetelő hadoszlopból Phalanxot kellett alakítani (επι ϕαλαγγος), az oszlop élén levő enomotia megállott, az utána következők pedig lochusonként sorjában baloldalról az elsőhöz húzódtak fel, úgy hogy a homlokzaton minden enomotarchus az előtte fevonult enomotia paizsos oldalához zárkózott (εις μετωπον παρ’ ασπιδα χαϑιστασϑαι). Ha már az ellenség előlről mutatkozott, e felhúzódással a görög ph. is készen állott; ha pedig az ellenség jobbról támadott, az előbbi módon fölállított phalanxban miden lochus egy negyed kanyarulatot tett jobbra, hogy a homlokzat hasonló irányba essék, viszont a balról jövő támadásnál e kanyarulatot balra tették meg. Hátulról jövő támadás esetén a ph. arcz- és szárnyváltoztatással öltött más alakot (l. ’Εξελιγμος). Ha végül az arczvonal hosszúságát vagy a felállítás mélységét akarták megkétszerezni, az taz ú. n. παραγωγη (Xen. rep. Lac. 11, 6) útján hajtották végre. Első esetben ugyanis a tagok nyitódása által a homlokzaton az egyes katonák közt levő térközöket megkétszerezték s azután minden sor második fele fölvonult az arczvonalba és első feléhez zárkozott; a ph. mélységének megkétszerezése végett pedig minden második sor megfordult s hátrafelé a mellette álló sor végéhez zárkozott. Kiváló hírben állott s szinte legyőzhetetlennek tartatott a macedoniai hoplita-phalanx, melyet Fülöp és Nagy Sándor a görög ph. mintájára szervezett és tovább fejlesztett. 16 ember mélységre voltak benne szorosan zárt csatarendben felállítva az erős és szálas Ππεζεταιροι, kiknek előre tartott 4–5 méteres sarissái szinte megközelíthetetlen lándzsakerítést alkottak. Szervezetéről l. Exercitus. A ph. mint egyszerű és természetes hadi felállítás nemcsak a görögöknél, hanem más ókori népeknél is feltalálható. Így julius Caesar a gallusoknál és germánoknál említ (b. g. 1, 24. 25. 52) hasonló harczalakzatot phalanx név alatt, melyet e népek ősi szokás szerint (ex consuetendine eorum) alkalmaztak úgy a támadás mint védelem alkalmával. A tagokat és sorokat szorosan állították föl s az első tagban álló katonák maguk fölé, az utánuk következők pedig az előttük álló emberek feje fölé tartván paizsaikat, e paizsok egymással összeértek s a római testudóhoz hasonló fedélzetet alkottak; ennélfogva megtörténhetett, hogy a rómaiak által reájok dobott pilumok (e loco superiore) két paizst is átfurtak s meggörbült hegyökkel összekapcsoltak. Az Ariovistus ellen vívott csatában egyes római katonák ezen phalanxra még fel is ugráltak, a paizsokat kezökkel szétrángatták és felülről vágtak sebeket az ellenségen. V. ö. Dr. Adolf Bauer, Die griechischen Kriegsaltertümer. Dr. H. Droysen, Heerwesen und Kriegführung der Griechen. Bárczay Oszkár, A hadügy fejlődésének története. 1. köt. D. I.
