Meséink eredeti vonásai
Meséink eredeti vonásai
A mi agyafúrt pusztai népünk a mesealkotó erőnek egészen más irányban nyitott teret. Értjük a meseszövésben nyilvánuló kifogyhatlan leleményt és hasonló gazdaságú humort, tehát a képzelemmel versenyt csapongó elmeélt, a mi egészen faji tulajdonságaiban gyökerezik s a mi meséinek is igen élesen elkülönödő faji vonásokat kölcsönöz.
A velünk csereviszonyban álló indogermán népek meséi rövidek, foszladozottak. A Grimmek gyakran bevallják, hogy a közölt szöveget több darabból rótták össze. A legmagasabb éjszakon még kurtább lélekzetű és még szakgatottabb az elbeszélő mód. Kiegészítését a szófukar elbeszélő a hallgató képzelmére és a lejegyző bőséges magyarázataira szokta bízni. Ezzel szemben a déli népek mesemondói egészen elütően áradozók, buján színezők, a mesék különféle cselekményét összefolyatják, vagy óriási keretbe gyűjtik, mint az arabok és indusok. A kutatók ezt a két éghajlat ellentétes zordonságának és lágyságának, az éjszaki és déli népek velejáró sanyarú és kényelmes életmódjának, szótalan és korlátlan álmodozó természetének tulajdonítják. Ezt a biologiai törvényt látták továbbá az éjszakai balladában és a déli románcban, tehát a valónak vett kötött nyelvű epikában is érvényre jutni. De itt a természeti ok nem a tartalomba, hanem külső kérgébe, a hagyományos énekformába ütközött, mely délen pongyola, asszonáncos spanyol románccá és rímtelenül terjengő délszláv epikai recitativóvá, a ködös éjszakon pedig az őskori formákkal összerozsdásodott tartalom torzójává alakúlt; vagy ha kényelmes volt a forma s maradi a nép, a késleltető nyüg még a zordonabb éghajlat alá tévedt népeknél is megmaradt, a mint ez ma a finn epikai dalban és a vogúl medve-énekekben tapasztalható.
A viszonyok két véglete közt tehát okvetlen meg kellett tartani fajunknak a meseköltés szerencsés középútját, a melyen aztán tényleg kifogástalan alkotásokkal gyarapította a végletekben annyira gazdag egyetemes naiv költészetet. A meleg nyári esték kényelmével, a jól fűtött fonók, kukoricatörők és tollfosztók malmával mesélő magyar paraszt nem dolgozik buja, áradozó képzelemmel, sohasem halmoz, sohasem pepecsel és sohasem mond színtelen, darabos, laza bélü, rövid lélekzetű mesét. A felcsigázott képzelem mindig az értelem pórázán csapong, mert a türelmetlen hallgató nem a jól ismert meseelemek fölidézésében, hanem azoknak elmés, érdekfeszítő alkalmazásában leli örömét. Talán ez is az oka, hogy nálunk a mesemondó típusa nem a szomszéd népek hites szavú apója és anyókája lett, hanem a hazug kiszolgált katona. A haza vetődött Királyfia Kis Miklós és bregenzi obsitos tudott nálunk legtöbb új fordulatot, ötletet és cselekményt, egy szóval legleleményesebb volt abban a nehéz szerepben, a melytől mindig leleményt várt a szellemességhez szoktatott hallgató. A felcsigázott igény szülte meg az úgynevezett csalimesét, mely nagy feneket kerít a bevezetésnek s aztán váratlan fordulattal abban hagyja. Ez az eszthetikai tréfa nálunk igen el van terjedve, a mi a belső formák iránti érzék szokatlan éberségét bizonyítja mesélőben, hallgatóban egyaránt. Bizonyítja továbbá azt a benső lélektani kapcsot is, mely a mesélők leleménye és humora között van. Ez a két kifogyhatatlan ér teszi őket még akkor is erősen fajivá, ha idegen tárgyat alakítanak. Leleményükbe valami értelmi fensőség, jókedvükbe pedig valami démoni elem vegyűl. Nevetségessé tesznek ördögöt, boszorkányokat, sárkánykigyókat, megcsúfolnak minden emberi gyarlóságot és végig ostorozzák a gyarlóságok furfangos kiaknázóit is. A síkföld megdöbbentően eszes és önérzetes népét igen találóan jellemzi továbbá az, hogy az együgyűek Odysseáját sohasem a tulajdon környezetéből költi, hanem az idegen mesekincs elkölcsönzött kalandjaiból állítja össze, és hogy más csufondáros szerepeket sem a maga büszke fajából, hanem a vele együtt élő zsidók és cigányok közül szokta betölteni.
