Az utolsó évek
Az utolsó évek
Mennyi érzés, mennyi indulat! Szeretet és szenvedély, a képzelet mily önemésztő lángja, a szív mennyi marcangolása! S a költő, ki testben, lélekben legyőzhetetlen erősnek, valódi daliának látszott, a ki soká, diadalmasan vívott a szívén rég rágódó gyógyíthatatlan szervi bajjal, melyet gyermekeinek egymás után, zsenge korban elhalása, finom, gyönge testalkatú nejének betegeskedése táplált, a harcban, melyet a saját, örökké forró szíve, agya, belső tusái vívtak, emésztettek, lassanként összeroskadt. A hatalmas kéz, mely vas lópatkót tudott S alakúvá görbíteni, visszahajtani, reszketett, ha a tollat megfogta; az egészséges álmot elűzte a rohamosan fejlődő szívbaj. A jóízű humort, mely egykor Az én lakásomat s annyi mást, írta, mely egész társaságot reggelig elmulattatott kifogyhatatlan s művészileg előadott adomáival s élceivel, zord kétségbeesés s panaszkodó kishitűség váltotta fel. Minden órán várva, félve a halált, mohón rendelkezett, gyötörte a kit legjobban szeretett, de a kinek türelme sohasem fogyott el; levelek, táviratok özönével zaklatta barátait a távolban; olykor a halált is már türelmetlen bevárni – a legsötétebb gondolattal is foglalkozott; de attól neje iránti forró szerelme, jó neve s becsülete s – a hit visszatartották. Felesége sorsáról, bár tudta, hogy a rajta csüggő, s különben is gyönge alkatú és már csak érte s az ő ápolhatásáért élő nő nem soká fogja túlélni, gyöngéden gondoskodott; házat vett s rendezett be számára Putnokon, hogy legyen hova özvegyen meghúzhassa magát; rendezte írásait, költeményeit sajtó alá; akadémiai nagy jutalmát (a mely kitüntetés már halálos betegen érte) takarékpénztárba helyezte számára s a mi éppen nejének volt készítve, szánva, legbecsesb hagyatékát, imakönyvét, az Őrangyalt, e legköltőibb s egy vallásos kedély legmélyebb bensőségével teljes, magyar női imakönyvet sürgette a nyomtatásban, hogy első példányát még ő adhassa oda a forrón szeretettnek s küldhesse meg néhány barátnéjának emlékül. S végre megírta Utolsó verseit – nejének, e gyönyörű termékeit a szívnek és költői képzeletnek: a halál révén. Utolsó öröme Virágregéinek újabb díszkiadása, annak és arcképének hívei közt szétosztogatása volt, és barátainak a távolból látogatása, de a kik már csak romban találták a régi Tompát.
Így készűlt a halálra, mely, még nem is ötvenegy éves korában, 1868 július 30-án ragadta el a már előre rommá összetörtet. A hamvai temetőbe, annyiszor megénekelt s megsíratott kis gyermekei virágos táblául ápolt s gondozott sírjába temették, hová neje is csakhamar követte. Gömör vármegye díszes, hozzá méltó emléket állított fölébe. A magas Kárpátokban, Feketehegy fürdő-helyen, azon a tájon, hol a hármuk által megénekelt Erdei lak is állott egykor s hol ő utolsó beteg éveiben két nyáron keresett üdülést, a fürdő-vendégek állítottak sziklaszobrot emlékének. Egyháza, egyházkerülete, Akadémia, Kisfaludy-társaság emlékbeszédekkel, költő-barátai ódákkal ünnepelték emlékezetét. Majd Gömör vármegye központján, Rimaszombatban, – Sárospatak főiskolája, melynek egykor tanítványa volt, falai között emeltek szobrot emlékének. De legméltóbb s legmaradandóbb emléket ő maga állított magának – műveiben.
