Élete
Élete
Petőfi Sándor Kis-Kőrösön, hol apja a mészárszéket árendába vette volt, 1823-ban az újév első órájában született. A lakhely sok változtatása után tíz éves korában szülei Budapestre küldik iskolába; először az evangélikusoknál jár, később a piaristák gimnáziumába. Osztályterméből a kilátás arra a térre esett, hol most ércszobra áll. Tizenkétéves korában Aszódon találjuk, hol három évig járja az algimnáziumot. Ettől az időponttól kezdve élete mindinkább nyugtalanná és zivatarossá lesz.
Életünk története már előre meg van írva lelkünkben: hajlamainkban indulatainkban, tehetségünkben. A mi életünk aztán csak e belsőnknek időben és térben való kifejlése. Petőfiben három ily főhajlam volt uralkodó: függetlenségi érzete, színészi vágya és költői hajlama. Egy fél évet Selmecen a liceumban tölt; de apja megvonja tőle a segélyt, mert megírták neki, hogy fia minden tilalom ellenére a színészek után jár. Petőfi erre télvíz idején elhagyja Selmecet és gyalog Pestre indúl. Ez volt az első keserves nagy gyalogútja. Az első keserves, de nem az utolsó és nem a legkeservesebb! Pesten véletlenségből találkozik édesapjával, de megugrik előle és a nemzeti színháznál mint statiszta és szerephordó szolgál. (E részben hasonlított pályafutása Shakspereéhez). Mot egyszerre élete igen rövid időre felderűl: egy mérnök rokona magához veszi s a színészszolga most nehány hónapig megint úgy él mint úri gyermek: Ostfi-Asszonyfán kocsikázik, csónakázik, vadászatra megy. Itt költeményeket is ír, a melyekben a latin költőket utánozza és egy szép leányt a szomszédságból megénekel, kinek soha nem mert a szemébe sem nézni. Petőfi ekkor tizenhat éves volt; termete középmagasságú, arca sötét olajszínű, sörteszerű haja barnás, szeme dacos és villogó, hosszú nyaka rendesen meztelen.
Azonban rokona is csakhamar leveszi Sándorról kezét: »úgy sem lesz belőle egyéb mint komádiás«; mire Petőfi kétségbeesett daccal Sopronba megy és katonának csap fel. Tán sohasem szolgált a hadseregben katona, ki jobban szerette volna a szabadságot és erősebben gyűlölte a kényszert, mint Petőfi. Másfél évet töltött a katonaságnál. 1840 márciusban ezrede Grécbe vonúlt, hol Petőfi tifuszbeteg lett. A katonaságnál rosszul bántak vele; még télen is a legnehezebb munkákat kellett az udvaron végeznie. »Csak néha emel ki e pokolból a költészet, a mennyei, a malasztos – írja egyik levelében. Oh, ha ezt keblembe nem hordanám, a kétségbeesés ölne meg!« Végre egy jólelkű orvos pártfogásával mint szolgálatra alkalmatlant elbocsátják. 1841 február végén indúlt el Zágrábból. Lesoványodva, halványan, bakancsba fűzött kék katona nadrágban, katona frakkban és fehér kucsmában lépte át hazája határát. E szegény, rongyos, lázas obsitos baka merengő szeme előtt újból elterűlt a föld, melyet rövid időn ismét örökre el kellett hagynia. Itt, életének vízválasztó gerincén, mintegy ezt mondta neki a sors: »Nyolc súlyos és gazdag évet adok neked, gyermek-ifjú, nyolc évet, hogy elérd a lángelme legmagasabb csúcsát. E rövid évek alatt te ki fogod fejezni mindazt, a mi évezredek óta néped lelke mélyén rejtve aludt. Erősebben kell átérezned minden érzést mint bárkinek: de fájdalmad és gyönyöröd örökre meg fog maradni. Szenvedéseid, nyughatatlanságod, bolyongásaid fejében kettős jutalmat adok: lángoló ihletet és korai halált!«
Petőfi szülőháza Kis-Kőrösön.
A következő két éven át Petőfit folyton két pálya közt látjuk ingadozni. Felváltva hol pápai kollégiumi tanuló, hol pedig a színészi pályát kísérli meg, mely őt gyermekkora óta ellenállhatatlanul vonzotta. 1843 nyarán már tolla után keresi kenyerét, a mennyiben francia és angol regényeket fordít (németből) a Kisfaludy-társaság Külföldi Regénytára számára. De csakhamar visszaesik nagy tévedésébe és őszszel ismét felcsap színésznek. Debrecenben is fellép mint színész, ugyanabban a városban, a melyben hét évvel azelőtt Arany János, hasonló csábítás áldozata, kibujva a debreceni deák hosszú fekete tógájából, először lépett a világjelző deszkákra. Petőfi az 1843–44-iki telet a legnagyobb inségben töltötte Debrecenben, miután a környéken vándorszínészkedve, súlyosan megbetegedett. Debrecenben eleinte barátjánál, Pákh Albertnél, később éhezve-fázva egy szegény öreg asszonynál lakott. Kis szobácskája ablakából – ha jégvirág be nem futotta – a város akasztófáját láthatta. A kemence volt íróasztala. A szoba egyedüli dísze Vörösmarty és Schiller arcképe volt. Betegsége alatt összeírta költeményeit és február második felében Pestre indúlt. Ez útját – utolsó keserves vándorútját – egy levelében leírja. »Kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal és egész kötet verssel utaztam Pestre. E kötet versben volt minden reményem; gondolám, ha eladom jó, ha el nem adom, az is jó, mert vagy éhen halok, vagy megfagyok s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénynyel nem találkoztam. Minden ember földet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél esőt szórt reám. Éppen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege s a nyomorúság fakasztott. Egy heti kínos vándorlás után Pestre értem… Pesten a végső ponton álltam: kétségbeesett bátorság szállt meg s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez oly érzéssel, mint a mely kártyás utolsó pénzét teszi fel, hogy élet vagy halál.« E férfiú Vörösmarty volt, ki Petőfi költeményeit a Nemzeti kör nevű klubbal kiadatta.
Petőfi szülei.
Ez év: 1844 nagy forduló Petőfi életében. Ez évvel megszűnt bolygó korszaka, ez évben jelentek meg Versei, ez évben szakított végleg a színészettel. Petőfinek határozott tehetsége volt a színészethez; ha nem lett volna tehetsége, alig ragaszkodott volna oly soká e pályához, miután az írói pályához is nagy vonzalmat érzett. Petőfi szépen, tűzzel szavalt; hangja érces volt s a mellett igen jellemzően tudott alakítani. A mi a jeles színészt teszi, az megvolt benne, ha nem is mind, de legalább nagyobbrészt. Vörösmarty Petőfit 1844-iki sorsfordulata előtt többször buzdította, hogy lépjen fel a fővárosban. Most végleg szakított a színészet múzsájával, hogy ezentúl kizárólag a költészet múzsájának éljen. Emelkedése mostantól fogva igen gyors. Költészetének meglepő ujdonsága és közvetlensége csakhamar meghódította a fogékony elméket. Rövid időn Magyarország leghíresebb emberei közé számítják.
Eleinte segédszerkesztő volt Vahot Imre mellett a Pesti Divatlapnál. Mint ilyen élte át 1845 elején, 22 éves korában a sentimentális szerelmi bánat korszakát, a fiatal Etelkának (Vachott Sándorné hugának) hirtelen halála után. A mélyen megrendült költő aztán az oly korán elhúnyt Etelka sírjára tette le a Cipruslombokat. Részben bánata gyógyulására indúlt tavaszszal felsőmagyarországi útjára, az első útra, melyre nem a szükség hajtotta, az elsőre évek óta, a melyen nem az inség kísérte. Kigyógyúlva, tele ösztönzéssel, büszkén, bizalommal jövőjében tért vissza.
Az év végén néhány hónapig ugyan ismét elborúlt láthatára részben szerelmi csalódás, részben barátaival és a kritikával való meghasonlása miatt: (e korszak egyik maradványa az Őrült); a következő év azonban a költői mámornak és a szerelmi elragadtatásnak éve.
Petőfi gyermekkori lakóháza Félegyházán.
1846 szeptember 8-án látja Nagy-Károlyban Szendrey Juliát és éppen egy évvel később tartja meg vele esküvőjét. Házassága első idejét a regényes, bérckoszorúzta koltói várban töltötte költőileg ihletett fiatal nejével. Innen aztán Kolozsváron át Szalontára Arany Jánoshoz utaztak, kit Petőfi ugyancsak ez évben a Toldi megjelenése alkalmából mint nagy munkatársat először költeménynyel üdvözölt, majd pedig a nyáron már meglátogatott volt. Költészete aztán örökkévaló fénykört vont a barátság és a szerelem ezen néhány boldog hónapja köré.
A pápai főiskola.
A következő évben, 1848-ban, mindinkább politikai irányú lesz költészete. Ő előre érezte a forradalmat, »mint az állatok a földrengést«.
Március 15-én, midőn a forradalmi mozgalom voltakép megkezdődik, ő áll a fővárosi ifjúság élén, melyet a Talpra magyar buzdított e napon. Petőfi a hallgatóság lázas lelkesedése közt négyszer szavalta el e dalt, melyet mindjárt ki is nyomtak. Ez volt a felszabadúlt sajtó első nyomtatványa.
Ezentúl az idők forrongó árja mindinkább magával sodorja őt: mint forradalmi költő, népszónok és vezércikkíró szolgálja a szabadság eszméjét. Lelke tele volt ifjú lelkesedéssel, melynek tiszta lángja mindig valami tárgyat, táplálékot keresett. »Soha lantomnak egy húrját, tollamnak egy vonását nem adtam bérbe, énekeltem s írtam azt, mire lelkem istene ösztönzött, lelkem istene pedig a szabadság« – írja joggal magáról.
Petőfi heves eszméi azonban csakhamar visszahatást szültek; a Királyokhoz című költeménye (ez ismétlő sorral: Nincsen többé szeretett király) nagy visszatetszést keltett. »Március után néhány hét – írja Petőfi egy cikkében – s íme egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek. Itt állok alant a mélységben, alant és koszorútlan, de állok! E visszatetszésnek tulajdonítható – legalább részben, – hogy a Kis-Kúnságban a képviselőválasztásnál megbukott. Igaz, hogy választóihoz intézett programmja is olyan büszke és dacos, hogy a voksokat kérő Coriolanus jut eszünkbe.
»A szónoklat kora lejárt: itt a tettek kora«, írja Petőfi. Az események csakhamar a költőnek adtak igazat. Véres, végleges harcra kerűlt a dolog. Petőfi ekkor már nem maradhatott az íróasztalnál. Vannak rendes természetek, kikben valami nagylelkű nyugtalanság munkálkodik: valami szomjúság epeszti őket nagyobb tettek után, semmint a köznapi élet szűk korlátai megengedik. Ilyen volt Petőfi. A forradalmat, a harcot, a hősi halált előre érezte és óhajtotta. Már 1845-ben ott kiván meghalni, a hol lelkesítve zengenek a harcok csalogányai, a trombiták. »Az Isten a magányt nem nekem teremté; oda való vagyok a csatatérre,« mondja egy más költeményében.
Csak szólna már, csak szólna már
A csaták harsány trombitája,
A csatajelt, a csatajelt
Zajongó lelkem alig várja.
A csaták harsány trombitája,
A csatajelt, a csatajelt
Zajongó lelkem alig várja.
Lelkének ösztöne és a körülmények egyaránt arra birták, hogy honvédnek álljon be. 1848 október közepén századosnak nevezik ki, de 1849 elején Bem táborához téteti át magát. Mint Bem kedvence és szárnysegédje résztvesz a dicső, kétségbeesett erdélyi hadjáratban. Petőfi közben-közben háromszor is elhagyta Erdélyt, de mindig ismét visszatért Bemhez, ki a magyar tábornokoknál jobban értette Petőfit és ennélfogva elnézőbb is volt kisebb, exaltáció-sugallta hibái iránt. Midőn utoljára visszatért, Bemmel Berecken találkozott Petőfi, négy nappal halála előtt. Bem örömében sírva megölelte e felkiáltással: »Fiam, fiam!«
Miután hazájának odaajándékozta csupán a magyar nyelvvel muló költészetét, csak egy volt még hátra: érte meghalni. Petőfi az Egy gondolat bánt engemet című költeményében leírja, minő halált óhajt: ifjan, a csatatéren, a szabadságért; a paripáktól összetiport holttestét aztán közös sírba temessék. A sors meghallgatta: július 31-én Segesvár mellett orosz kozák fegyvere ölte meg a költőt, ki még nem szerezhetett magának újból sem egyenruhát, sem fegyvert. A közérzelemnek kifejezőjét aztán közös sírba tették.
Petőfi Debrecenben. (1844.) Orlay festménye után.
