Arany Pesten
Arany Pesten
Tervei, töredékei és forgácsai közűl barátai folyton unszolják, hogy költözzék az irodalmi élet központjába, Pestre. Arany szíve csak a szalontai mezők felé ver. De az önkényuralom armádiája Olaszországban tönkre verve s erőszakossága megtörve; hazaszerte szabadabb fuvalom leng s a nemzet kebeléből rég elnyomott vágyak és remények törnek elő; e kábító tavaszi levegőből talán ő is új erőt merít s a nemzettel együtt magának is új virágzást remél: megírja a nemzet szíve ez új és szabad feldobbanásának legfenségesebb költői kifejezését, a Széchenyi-ódát – és enged. Az új életre kelt Kisfaludy-társaság igazgatójává választja s ő 1860. őszén a fővárosba költözik. Az irodalmi és nemzeti élet frissebb levegője csakugan mintha megedzették volna, elevenebbnek és munkabíróbbnak érzi magát. Végzi hivatalos dolgait s még 1860 végén megindítja a Szépirodalmi Figyelőt, melyet 1863-ban a szintén két évet élt Koszorúvá alakít át. Kitünő folyóiratok voltak ezek, az előbbi inkább eszthetikai, az utóbbi szépirodalmi tartalmú, melyek az ízlés, tanúlmány és nemzetiség elveit a becses elméleti, kritikai és költői közleményeknek oly kiváló sorával képviselték, mint az Athenaeum óta maig egyetlen lapunk sem. Maga Arany nagyon sokat írt beléjök, mindent a legnagyobb gonddal átjavított, aggodalmas lelkiismerettel vitte hivatalát, előbb a Kisfaludy-társaságnál, majd az Akadémiánál, mely 1865 januárjában, Szalay László helyére, titkárává választotta. E megfeszített munka közben gondolata megint csak vissza-visszaszállt szülőföldére: oda vágyott, oda készűlt, s mind jobban érezte, hogy munka-erejét csak ez a vágy táplálja. Mig az akadémia pompás palotája épül, az ő képzelete »egyszerű kunyhót rak ott keleten«.
Tavaszi fecskék, dal kedvesi,
Jertek el, isten kőmivesi,
Rakjatok ott egy fecskefalat:
Megpihen a költő az alatt.
Jertek el, isten kőmivesi,
Rakjatok ott egy fecskefalat:
Megpihen a költő az alatt.
