Bessenyei utolsó évei
Bessenyei utolsó évei
Pályájának második fele pusztai magányában folyik el. Ez a fele sikerben szegény: pedig ebből az időből valók legmagasabb művei. Ír, tanít, buzog, noha valamennyi munkája kiadatlan marad, mert a cenzúra nem bocsátja őket sajtó alá. Nem csügged el miatta. Mert – meggyőződése szerint – nem az a kérdés, hogy a cenzornak értelme mi, hanem hogy az isten és a természet igazsága merre vezeti. Hadd legyen inkább írásban igazság, mint nyomtatásban hazugság. A jövőre számít, melyben eszméinek célzata csakugyan betölt. Így élt munka közt, egyedül, két évtizeden keresztül, bús megadással nézve a vég elébe, mikor mindenestül fogva vezeti a halál sírja széleihez, mert nincs senki, ki nevében, vérében tovább éljen. A vénségbe belefúlt élet édes vigasztalásáról, hogy magát gyermekeiben megifjodva látja, ő csak emrenghetett. Hisz két évtizeden át még az okos emberi társaságot is nélkülözte. 1804 után végre László bátyjának leánya, Bessenyei Anna, már maga is öreg, enyhítette elhagyatottságának fájdalmait. Legalább utolsó esztendei elégedetten folytak. 1811-ben halt el. A közadakozás 1883-ban emléket állított pusztai lakóhelyén. Ez az emlék az ő dicsőségéről és a nemzet hálájáról beszél. Mikor halálát közelegni érezte, mivel a pusztán pap nem lakott, meghagyta húgának és cselédeinek, hogy minden szertartás nélkül temessék el kertjében, egy általa kiválasztott fa árnyékába, mint mestere Voltaire, és barátja, Barcsay Ábrahám nyugodott; mi kivánatához képest történt.
A nép még nem feledte el. Beszélik róla, hogy az »öreg úr« sohasem járt templomba, s hogy lelkét »megmentse« s lelkiismereti furdalásait elcsitítsa, melyek vallása változtatása miatt utolsó éveiben zaklatták, kis gyermekeket tartott házánál, hogy apró örömeikkel és játékukkal békét áraszszanak körülötte. Gyermekek nélkül sínlett, gyermekekkel csalta áhító szívét. Hozának vala pedig oda kis gyermekeket és mondá: »Engedjétek, hogy a kis gyermekek jőjjenek én hozzám és őket meg ne tiltsátok, mert ilyeneké az istennek országa«.
Bessenyei György pályája úgy kezdődik, mint tárogató-dal, mely küzdelemre hív, s úgy végződik, mint elégia, mely bánatosan borong. Csak az a szerencse, hogy mire a tárogató-dal elégiába törik: a nemzet már küzdelemre kelt és bizton haladt a diadalnak.
