Gvadányi politikai szereplése
Gvadányi politikai szereplése
De nem kevésbbé érdekli a politikai élet. Mint birtokos nemes résztvesz a megyei s mint honosított főúr a budai és pozsonyi országgyűléseken, és így közvetlen tanúja, tudója-látója annak a mozgalomnak, melyet a nyelve s alkotmánya elkobzásától megriadt s öntudatra ébreszetett nemzet keltett. A nagytüzű lelkesedésben mindenfelé tüntetőleg szedték elő s viselték a régi magyar ruhákat, az elhanyagolt magyar nyelv pedig kezdte visszafoglalni jogait nemcsak a köztársalgásban, hanem a gyűléstermekben és tudományban is. E mozgalmakat senki sem nézte igazabb gyönyörűséggel, mint Gvadányi József, a nyugalmazott császári tábornok, kinek csak nagyapja kapta a honosítást, de a ki testestül-lelkestül magyar volt, együtt érztt új rokonaival, régtől fogva fájdalommal nézvén a régi jó idők s egyszerű erkölcsök pusztulását, s a ki az idegen nyelv, viselet és szokások mételyező befolyása ellen oly hevesen kel ki, mint a legtörzsökösebb magyar. A mostan folyó országgyűlésének satyrico-critice való leirásában, melyet »egy Isten mezején lakó palócnak színlése alatt« 1790-ben írt (megjelent Lipsiában, 1791.), elúnván a sok beszédet, sérelmi vitákat, és a hosszadalmas bizottsági tárgyalásokat, haza tér, de lelkére köti a nemzetnek, hogy törvényt alkosson: a magyar nemzeti ruha kötelező viselésére, a magyar nyelv használatára közdolgokban és tudományban egyaránt, végül arra, hogy a magyarság a hazai ezredekben szolgáljon, magyar vezérek alatt. Ezt a három pontot tartja a legfontosabb sérelemnek: »az igazi gravamen«-nek, mely ellen orvoslatot kell nyújtanunk.
Gvadányi különben minden tüzes magyarsága s felvilágosodottsága mellett korántsem újító. Azt mondja ugyan egy helyt, hogy »szabadságainak légyen újítása«, de ezt úgy érti, hogy »Minden régi szokás helyre állíttasson, Nyolc esztendőbéli (t. i. a Józsefkori újítás) mind kiirtasson«, az uralkodó vallás és a nemesi alkotmány pedig biztosíttassék. Konzervativ és dinasztikus érzelmű, ki áldja Mária Terézia emlékét, a nemzet atyjának tartja Lipótot, barátjának Ferencet, s uralkodásuktól minden jót remél. Szívesen barátkozik közrendű emberekkel, főkép írókkal, de azért érzelmeire nézve, mint a nemesség általában, arisztokrata marad, ki az »adófizetők bajainak eligazításában« s »a kereskedésnek előmozdítása« által csak morzsákat juttat a nem-nemesek asztalára. Vallásos meggyőződése sem a divatos francia bölcseleti elvekből táplálkozik. Mindszenthynek azt írja, hogy »semminemű könyvekben nem gyönyörködik, melyek a religiót illetik, s mint jó keresztény (t. i. buzgó katholikus) beéri a bibliával és Kempis Tamással«. – Az ekkori »változásokra« írta meg A nemes magyar dámákhoz és kisasszonyokhoz szóló verseit is, melyek Pozsonyban 1790-ben kerűltek ki sajtó alól.
