Kazinczy fogsága
Kazinczy fogsága
Kazinczyt írói szenvedélye a fogságban sem hagyta nyugodni. Míg meg volt neki engedve a toll s tinta használata: kora reggeltől késő estig asztalánál ült, részint régebbi fordításait javítgatva, részint újabb műveket fordítva. Itt végezte be a Titus kegyelmessége című fordítását Metastasio után, itt dolgozta újra Sztellát, A vak lantost, Yorick leveleit Elizához, Clavigót, Emilia Galottit, Moličrenek két vígjátékát, A kénytelen házasságot s A bot csinátla doktort és Hoffmann után A természet ekonomiája című valláserkölcsi művet. Mikor a tinta használatától eltiltották: a börtön vasajtainak rozsdájából készített valami színes folyadékot, s rejtve tartott tollát abba mártogatta. Sőt némely levelét éppen vérével írta. A börtön bűzhödt levegője többször megrontá egészségét, a minek káros következményeit később is sokszor érezte, de édesanyjának gyöngéd gondossága ügyekezett azt helyrehozni finom aszúborokkal s másnemű táplálékkal, melyeket Kazinczy készséggel osztott meg fogolytársaival.
Kiszabadúlásakor föltette magában, hogy életét »boldog homályban« fogja folytatni annál is inkább, mert néhány évig a nyilvános szerepléstől tiltva is volt. Szenvedéseinek emlékei azt a hitet gerjesztették lelkében, hogy azon irtóztató utakat, a melyeket hetedfél évig járt, az isteni Gondviselés szabta ki eléje, a mely »pártjára kél a jó embernek és szenvedéseiért neki mindig megadja a bért, még pedig néha előre«. Remélte, hogy háborítatlan nyugalmat élvezhet s nagy tervein csöndes magányban munkálkodhatik. Szenvedései és anyagi romlása azonban még korántsem értek véget. Kiszabadúlása után is még két ízben kellett nagyobb összeget fizetnie tartási költség fejében, holott ő, a mikor meg volt engedve, mindig a saját pénzén élt. Egyik testvére meg – úgy látszik – arra törekedett, hogy fogságának költségeit, a melyek a család vagyonából sokat fölemésztettek, tekintetbe vegyék az apai örökség megosztásánál, 1806-ban. Így a remélt nyugalom helyett örökös zaklatásban töltötte napjait. »Édes barátom – írta ez idétt Kis Jánosnak – Ulysses hazajutván hosszas vándorlásából, sokaknak kedvek ellen esett hazajötte. Ez az én sorsom is. Irtózom papirosra tenni, a mik értek és érnek. Én sem telhetetlen, sem háládatlan nem vagyok. De az a juh sem vagyok, melyet kényekre nyírjenek.«
