A magyar nyelv a mult században
A magyar nyelv a mult században
A nyelv szókincsére, alakjaira, kifejezésében való gazdagságára s erejére nézve olyan mint a nemzet szelleme, a mely beszéli és írásban használja. Ismeretekkel gazdag, ismereteit minden irányban jól előadni, nagy eszméket kigondolni, eltanúlni, jól kifejezni, nemes érzéseket magasztosan énekelni, komolyan és humorral nemesen beszélni tudó nemzetnek a nyelve is gazdag, szókban, kapcsolatokban, a beszéd fordulataiban.
A magyar nyelvet ily értelemben a XVIII. század elején eléggé fejlettnek találjuk. Az akkori tudomány eszméit, fejtegetéseit, a nemzeti költés érzelmeit, a mívelt társalkodásnak fejedelmi és előkelő udvarokban járó szólásait, a míveltek és nép gondolatait, tréfáit, humorát elég jól tudták magyarul adni. Az írók és míveltek, ha egyfelől idegen szókkal és szerkesztésekkel éltek is, de másfelől látták az utat, melyen nemzeti nyelvünket, újabb eszmékhez idomítva, tulajdon és magunknak való szólásokkal gyarapíthatták volna.
Azonban a szellemi és irodalmi, tehát a nyelv-gyarapodást is meggátolta, sőt félbeszakasztotta a XVIII. század első felében a szabadságharcok és lelki szabadság megszűntével beállott nemzeti eltompulás. A költés, a lelket adó irodalmi nem, megszűnt a nemzeti életből, a nép szelleméből táplálkozni; az előkelők elkorcsosodása miatt idegen, kivált francia művek és formák utánzására adta magát; nem azt énekelte, a mi ezt a nemzetet érdekelte, nem úgy a mint ezt a nemzet értette és szerette volna, hanem a mit a külföldtől eltanúlt vagy átvett. A tudományok latin nyelven vagy annak utánzott modorában irattak magyarul, elevenség, élet és erő nélkül, el lévén a szabad gondolkozás fojtva. Élő nyelven, az életnek beszélni, nem érezték szükségesnek. Csak az egyháznak és iskoláknak írtak; mívelt közönség alig volt; vagy részben idegen lelkű és ízlésű, részben szellemi élet nélkül való.
A latin klasszikusok tanulása élet és szellemi elevenség nélkül folyt; ezért nem eszközölte a beszéd és nyelv nemesedését. Nem igyekeztek, nem tudták, lehetségesnek sem tartották azok szépségeit a magyar nyelv szólásaihoz mérni, ezek által követni, utólérni s így lehetőleg elsajátítni. A szép és röviden tartalmas szólások díszét, éles hatását, finom alkotását meg sem kisértették hasonló rövidséggel, csínnal adni vissza; csak terjengő, magyarázó beszéddel adták. Tompa elmével, mintegy szenvedőleg tanúlták azokat; innen származott a szellem zsibbadtsága, a nyelv erejének kifejletlensége, a jellemző szók hiánya, a beszéd és stíl terjengése, nehéz mozgása, mely kellemetlenül tűnt fel azoknak, kik az új külföldi irodalmakkal foglalkoztak, kivált az újabb német költés nemzeti és klasszikus irányú megújulását ismerték.
Csak egy-két esetben találjuk a finomabb beszédre, a tartalmas, jellemző s rövides szép stilra törekvést, mint Mikesnél, Faludinál, és a nép szellemétől mozgatott Amadénál.
És ez a tespedés mindaddig tartott, mig az irodalom a külföldiek példájára a társalkodás és az élet szükségévé nem lett, másfelől mig a nyelvet a mívelt osztály ősi erővel gazdagnak, mívelhetőnek, a nemzeti szellem nemesedése méltó eszközének, tehát életre, szeretetre, pártolásra méltó kincsének el nem ismerte s így igyekezetének tárgyává nem tette, komolyan nem tanúlta, az elenyészéstől, vagy elkorcsosodástól félteni nem kezdette s megmenteni nem törekedett.
