Ujfalvi Krisztina
Ujfalvi Krisztina
A »szép szellem« akkoriban meglehetős divatba jött nálunk is és a verselés már-már nem tartozott a ritkább női foglalkozások közé. Éppen a Dunán-túlt élt még egy csoport verselő nő, kik közt Kazinczy Klára, Horváth Ádám harmadik neje és Takács Teréz a nevezetesebbek. Mindezeknél azonban, magánál Takács Juditnál is, eredetibb lírai tehetség volt az erdélyi UJFALVI KRISZTINA (1761–1818), ki valamivel előbb virágzott nálok, Molnár Borbálának volt kortársa, vele állt verses levelezésben és barátságban. A hagyomány szerint, midőn első eszményképe hűtlenül elhagyta, számos kérője közül dacból a legrútabbnak nyújtotta kezét, de kikötötte, hogy férje tőle szerelmet ne kivánjon. Férjétől nagyrészt külön is élt Kolozsvártt, a hol különködéseiről ismerték. Legfőbb örömét egyetlen leánya nevelésében lelte. Később jóvátette hitvese iránti ridegségét, mikor veszélyes betegségének hírét vette, hozzá sietett és két esztendőn át, a halál percéig, önfenáldozólag ápolta. – A szív ama végzetes meghasonlása volt költészetének forrása, s több érzéssel, mint alakító képzelettel írt költeményei mind a fájdalom, a keserűség, olykor a gúny hangulatát fejezik ki sok közvetlenséggel. Igazi lírai hang az övé, bár kevéssé változatos: nyelvre és formára nézve még a múlt század ízléséhez tartozik.
