Irodalmunk története
Irodalmunk története
Irodalmunk története tehát a közös emberi míveltség fejlődéséhez való viszonyunknak s egyszersmind nemzeti fejlődésünknek története. E jelleménél fogva, érdekesség és tanulság tekintetében, ránk egy sem haladhatja meg nemzeti tanulmányaink közül. A nemzeti lélek fejlődésének rajza, azoknak pályájában, kik e lélek tartalmát és mozgalmait szavakban is ki tudták fejezni: azt a mit a nemzet tanúlt, tanulásából magára nézve értékesnek tartott és saját eszejárásához s viszonyaihoz idomított és alkalmazott; a mit ezen kivül maga gondolt, képzelt és érzett. Mindez a különböző századoknak, vidékeknek, életkörülményeknek hatása alatt különböző módon fejlett s más-más lelki és testi adományokkal biró egyéniségekben és munkáikban nyilatkozik meg; de természeti törvény szerint megnyilatkozik. Kifejezésre jut a regésektől s a székesfehérvári gyűlés pogány lázító énekeseitől kezdve egészen napjaink költői, írói és szónokaiig: a mívelődő, gondolkodó és érző nemzet. Különböző koroknak különböző hatásai alá került magyar lélek nyilatkozik bennök, s minden jelentősebb nyilatkozata, annál az új tartalomnál és új módnál fogva, melly benne az író egyéniségeé, ismét hat a magyar lélekre. Zrinyiből a tizenhetedik század nemzeti lelke szól, de nem csupán ez; a mit tanulmányaiból, képzeletéből, gondolkodásából, egész egyéniségéből belevitt munkájába: azzal ezt a lelket gazdagabbá tette s fontos részévé lett további fejlődésének.
Irodalmunkban ez a nemzeti jelleme, s csak közvetett hatása az általános ember mívelődésre: volt az oka, hogy szellemi életünkkel a világ nem sokat törődött. Mátyás királyt és udvarának fényét, gazdagságát, izlését magasztalják vándorló humanisták, kik nála meleg és kényelmes otthonra találtak; de a nemzet mívelődési életére, mint másutt, úgy itt sem igen van gondjuk. Egy tizenhatodik századbeli német polyhistor, GESSNER KONRÁD, munkája, a Bibliotheca Universalis, éppen az, melynél fogva az irodalomtörténet atyjának nevezik, a legrégibb idegen könyv, melyben magyar írókról és magyar irodalomról szó van. E munkának 1583. Simlertől és Friustól részint kivont, részint bővített kiadásában legalább nevök szerint meg vannak említve: Janus Pannonius, Verbőczi István, Dévai Biró Mátyás, Melius Péter, Oláh Miklós és még néhányan a mieink közül. Ez azonban nagyon kivételes figyelem irántunk, mely követőkre hosszú időn át nem talált, sőt feledésbe ment. REINMANN JAKAB FRIGYES a Historia Literariához készűlt bevezetésében már nem tudja: »vajjon ki adhatna hírt – de Scriptis et Scriptoribus Hungaricis? Nem is hiszi, hogy erről a tárgyról akárki bármit írt, sőt azt sem, hogy valami figyelemre méltót írhatott volna; mert a magyaroknak már mindig olyan volt a természetök, hogy egy jó paripára vagy egy puszta kardra többet adtak, mint egy érdekes könyvre«.
