Ferenciek bibliája
Ferenciek bibliája
Az Ehrenfeld-féle kódexet korra nézve nyomban követi a Ferenciek Bibliája. Ezt – mint a legnagyobb valószínűséggel kimutatták – két ferencrendi szerzetes fordította, TAMÁS és BÁLINT, kik a XV. század közepe táján a pápai inkvizició elől menekűltek Szlavoniából Moldvába. E biblia töredékei maradtak fönn a Bécsi-, Müncheni- és Apor-kódexben. Az első kettőt kevéssel a XV. század közepe után írták, a Müncheni-kódex végére oda is jegyezte a másoló, hogy »megvégezte Németi György Moldovában Tatros városában 1466»; ellenben az Apor-kódexbeli másolat csak utóbb készűlt, a századnak vége felé. A Bécsi-kódex kézirata a bécsi udvari könyvtárban van s az ó-szövetség kisebb könyveit foglalja magában (Ruth, Eszter, Judit, Makkabéusok, Dániel s a kisebb próféták vannak benne). A Müncheni-kódexet a müncheni királyi államkönyvtárban őrzik s tartalma a négy evangelistából telt ki. Az Apor-kódex a Székely Nemzeti Múzeum tulajdona; a zsoltárok legnagyobb részét magában foglalja s függelékül imádságokat s több effélét. – A három nyelvemléknek összetartozását kétségtelenné teszi az, hogy nyelvük majd minden ízében megegyezik, mind a szókincs, mind a nyelvtani alakok tekintetében. A mi csekély eltéréseket találunk, jóformán mind a különböző másolók rovására irandó. Nagyon emeli e nyelvemlékek becsét a következetes, egyszerű és célszerű helyesírás. Minden hangot egyszerű jegygyel írnak, még a cs-t is, mely egy L forma jegy fejez ki; az sz hangot a Müncheni-kódexben fölül pontos z betű jelöli. Legérdekesebb, hogy a zárt é is meg van különböztetve a nyílt e-től, pl. az ember szó így van írva: čmbér. Legföltünőbb hangtani jelensége a régi bibliának, hogy a szóvégi e hangot mindig ö-re változtatja, valahányszor a megelőző szótagban ö ü féle hangzó van, tehát előttö, bűnö, öszvö. E sajátság, minthogy ma is megvan a drávamelléki nyelvjárásokban, szintén bizonyítja a fordítóknak szlavóniai eredetét.
A Ferenciek Bibliájában még a következő különlegességek fordúlnak elő: A -ség képző itt már két alakú: -ság, ség, de -ségű-féle melléknevek vége mindig egyforma: magasségő, kazdagségő stb. (a. m. magasságos, nagyon gazdag; v. ö. más-szor, de más-szërű). – Az ó, ő végű mellékneveknek még v-hangú tőalakjuk is van, pl. dicső: dicsövek, ëgyügyő: eggyügyövek, mint kő: kövek. – Az igeképzésre a legérdekesebb a Münch. kódexben a ható ige helyett előforduló ilyen kapcsolat: »Nem hatsz egy fürtöt fejérré tenned« e h. nem tehetsz (a HB.-ben már van múlchotja, azaz múlhatja, az Ehr. k.-ben pedig: »Mit hathatnék adnia?« = mit adhatnék). – Van két sajátságos igenévi szerkezet, melyet e biblián kivül más nyelvemlékben alig találunk. Egyik a -va-képzős igenév személyragos használata: Kit én megesmervém elfuték. Tévelygetek nem tudvátok írást. A másik egy különös -tt-képzős igenév, mely mindig személyragos: Láttonk tégedet éhezettel és étettönk tégedet, szomjaztad és veneréket (italt) adtonk te néked = láttunk téged éhezve, szomjazva. Látám a szelletet (lelket) leszállatta mennyből = leszállva. Az utóbbiakhoz hasonló néhány kifejezés még ma is él a székelyek közt, pl. álmottam, álmottad e h. álmomban, álmodban, leányta e h. leány korában.
