A magyar nyelv állami használata
A magyar nyelv állami használata
Maga az egész dekrétum, melyből e cikkelyt idézzük, a magyar nyelv állami, törvényhozási használatának egyedül álló emléke e korból. Arra a sajátszerű törvényszerkezetre célzok, mely az Albric szerzetes kompilációja gyanánt kerűlt törvénykönyvünkbe. Azon tekervényes, modoros és kétségbeejtőn homályos előszóból, melylyel a Seraphin érsekhez intézett ajánlás alakjában munkáját bevezeti, kétségtelenül kitünik, hogy azon országos gyülekezet, melynek végezményeit bemutatja, határozatait magyar nyelven alkotta, s a mit még kétségtelenebbnek, vagy legalább is valószínűbbnek tartok, magyar nyelven folytatta tárgyalásait.
Oly elenyésző, a mi a magyar nyelvről e korból reánk maradt, hogy ez a kérdés némi taglalást és kitérést megérdemel s a magyar irodalomtörténetben, mely eddigelé teljesen ignorálta, helyet követel magának.
Szó van arról a cursoli országos gyülekezetről (concilium cursollinum), melyről talán soha nem fogjuk megtudni, hogy tulajdonképen hol? milyen helyen tartatott – mert Curzola szigetén bizonyára nem; tursollinum (= tarczal) olvasás egy elvétésen, a Corpus Jurisban nyomatott vercellinum pedig egyáltalában semmin sem alapszik. Célja volt a törvényhozásnak, mondja ez az előszó, felemelni a megalázott királyi tekintélyt és megtörni az elbizakodott lovagoknak egyenetlenségét, túlkapásait. E végből a Szent István törvényeinek átalakítását vette célba, a változott körülményekhez való alkalmazását. Ama törvények még a keresztyénség kényszerű terjeszése végett hozattak, »a nyers és kénytelen keresztyén ellenében«. »Miglen legkeresztyénibb királyunk, galamb-együgyűségű kegygyel a bevégzett vallásnak megedzett hitét szemlélve … a szentemlékezetű királynak törvény-szövegét az egybegyűlt országnagyokkal újjászerkesztette«.
E királyi végzeményeket az előttünk fekvő törvénycikkelyeknek szerkesztője csak »recapitulálta«, még pedig sovány kivonatban. »Nem a saját itéletének nyomdokait követte, hanem idegen útnak előző irányaihoz ragaszkodva.« S azért kéri az érseket, kinek rendeletére e munkát vállalá: »uram, te, a ki engemet ezen népnek nyelvében kevésbbé készűltnek tekintesz, ha a toll a megkezdett út csapásától netalán eltévelyegne, megszokott jó akaratoddal nyesd el a feleslegeseket, pótold ki a tökéletlent, javítsd ki a hibákat«… E népnek, tehát a magyarnak nyelvét csak tökéletlenül értette, ki e végzeményeket kivonatos cikkelyben latin nyelven visszaadta.
Kétségtelen: egy idegen származású, de idővel meghonosúlt egyházi férfiú áll előttünk, ki a magyar nyelv tökéletlen ismerete, de nem teljes tudatlansága mellett, magyar törvényhozási matérialéból dolgozott. Sőt nem tudom, vajjon az Albricus modoros, negédes irálya s álszerénykedése mellett, tanácsos-e szó szerint vennünk azt a »kevésbé kész« képzettséget e nép nyelvén, a mi ép úgy lehet kacérkodás a ő magyar nyelvismeretével idegen létére, a mint az »unus ex minimis«, egy az utolsók közül való, a kinek magát legelül bemutatja, »s a ki mégis a szentség szolgájának neveztetik a mennyei szemlélkedés palotájában«, nyilván egészen mást fejez ki, mint a maga teljes jelentéktelensége öntudatát és beismerését. Hogy mik lettek légyen ezen »idegen útnak előző irányai«, valami kész, végleges magyar szerkezet-e, avagy csupán feljegyzések a tárgyalásokról, mely utóbbiak ezen öszefüggés szerint mindenképen magyar nyelvűek lehettek – ki a megmondhatója?
A mellett nem szól semmi valószinűség, hogy Albricus e tárgyalásokon, akár mint jegyző vagy hallgató maga is jelen lett volna. Igen találó Krajner Imre jogtörténészünknek az a megjegyzése, miszerint Albricus egyenest reácéloz az országnagyok e gyülekezete korlátozott és zárt jellegére. »A királyi tanácsba az ajtókon kivül állót be nem engedte a lenézett szegénység«.
