Az egyházi és világi hatalom vezérképviselői
Az egyházi és világi hatalom vezérképviselői
Szent István megkoronázásával, a királyság megalapításával Magyarország belép a nyugot-európai államok szervezetébe s a középkori eszmevilág részesévé válik. Ma, midőn az úgynevezett Sylvester-féle bulla koholmányával végleg leszámolt a történelmi kritika s így azon legista okoskodás is, mely ezen álokirathoz füződött, jórészt alapját vesztette, tisztán előtérbe lép e sarkalatos történeti ténynek harmonikus természete azon hatalmi rend irányában, mely az ezredik esztendő körül Nyugot-Európában fennállott.
A magyar történetírás, s a századunkbeli inkább mint a múlt századi, a II. Sylvester bullájának hitelességére alapítva, eddigelé egy éles megkülönböztetést vélt tehetni a magyar királyi korona adományának merőben szentszéki eredete s azon császársági aspirációk és befolyások között, melyek e fordulóponton netalán érvényesűlhettek volna. Pedig e dualizmus feltevése az Úr ezredik éve körül már magában véve történeti tévedés. Az ezredik év körül ezen ellentét nem létezett s az egyházi és világi hatalom, vezérképviselőiknek a pápa és császárnak mélyen gyökerező lelki barátsága és személyi érdekazonossága következtében, a benső harmonia és közös célrahatás azon eszményileg tiszta jelentkezését mutatja, mely a világtörténetben azóta sem ismétlődött. Nem a német császárság s a világhatalommá kerekedett pápaság állott itt szemben, hanem a római világbirodalom visszaállításának nagy álma újból reávetette fantasztikus körvonalait az örök város roncsolt körfalaira, de a kereszt és halászgyűrű jelvényeit befoglalón. Az új Caesar Augustus az apostolok és Jézus Krisztus szolgájának nevezte magát; a X. század extatikus vallási rajongása hatotta át s a feudalitástól szorongatott pápaságot területi alkotmányozásokkal erősítve ennek vallási és joghatósági fensősége vezérharcosául buzgólkodék.
