Virágénekek
Virágénekek
A házasságról szerzett énekek tárgyáról a szerelmi dalokra, az úgynevezett virág-énekekre lehetne áttérnünk; azonban a most említett két ének előadási modora, az ezekben nyilatkozó humor annyira közeledik, mondhatni megegyez a hegedős-énekek hangjával, hogy egy folytában elébb ezekről tehetünk említést. A hegedősöket, énekeikkel együtt, a fentebb mondottaknál fogva lenézte, üldözte a vallásosság, kevésre becsűlte a világ, meg ők magok sem sokat adtak magokra. Énekeik fő célja a mulattatás volt s ezt a mindennapi élet közönséges szokásainak sokszor elég alantjáró tréfás előadásával, saját egyéniségök nevetségessé tételével s azáltal kivánták elérni, hogy magokból csakúgy mint másokból minden alkalommal készek voltak csúfot úzni. Ütleg, koplalás, szomjúság, részegség, torkosság, latorság, tolvajság, koldús-állapot dicsekvő hangon való szemérmetlen emlegetése, részökről mind virtus-számba ment. Mindenik a maga énekét fútta s igyekezett a többin túltenni, a mint a másiktól eltulajdoníthatott, azzal mint sajátjával hivalkodott. Arra, hogy énekét megörökítse, ha volt is pénz tarsolyában, nem igen áldozott; a mulatók meghallgatták, kinevették, különféle apró pénzzel kifizették, de arra, hogy feljegyezzék, kinyomtassák, nem tartották érdemesnek. Az ének a kísérő zenével együtt elhangzott. A jó Tinódi becsűlte magát annyira, hogy Chronicajában a magáéiból kettőt: a Sokféle részegesekről és az Udvarbírákról s kulcsárokról szólót, lenyomatott. HEGEDŰS MÁRTONnak egy ily énekével Valkai históriás énekének kiadásakor egy üresen maradt levelet töltött be a könynyomtató, s még két ily ének kéziratban maradt fenn, melyek közül az egyik Moldovai Mihály énekének mondja magát a versfőkben.
Szerelmi dal vagy virág-ének ebben a században is, mint mindig, száma nélkül zengett. A szerető szív akaratlanul is dalban nyilatkozik, ha magától nem telik, mondja, alakítja a hallottat, a másét, a mindenkiét. Kardéra tudja azokat gyermek, leány, asszony – mint Pázmány panaszolja – nemcsak egy időben, hanem minden korban. Még a kódex-író szerzetes is gondolt azokra, a mikor egy szelet papirra ezt jegyezte s kódexébe fűzte: »szűvem, lölköm, virágom, cinigém, aranyom, gombom, ágom, levelem.« A mit Sylvester mond, örökre méltóan jelöli meg az elhangzott virág-énekek értékét. Reméljük, hogy még kerül meg a seregestül elveszett XVI. századi szerelmi dalokból; addig örvendjünk, hogy van egy költőnk, ebből az időből, a ki érezte is, tudta is, mit érnek azok, táplálta, termékenyítette azokkal saját lelkét s verseiben olyan örökséget hagyott nemzetének, melynek minden íze annak bizonyítéka, a mit maga egyik éneke végén így fejez ki:
Oh kedves nemzetem, hazám, édes felem!
Kivel szerelmetes mind tavaszom, telem,
Keseregj, sírj, kiálts istenedhez velem;
Nálad, hogy szeretlek, légyen e vers jelen.
Kivel szerelmetes mind tavaszom, telem,
Keseregj, sírj, kiálts istenedhez velem;
Nálad, hogy szeretlek, légyen e vers jelen.
