TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
TÖRTÉNETI MOZZANATOK.
LÉLEKEMELŐ mozzanatokban szegényen, megrendítő eseményekben gazdagon gördül tova a XVIII. század az emberöltők során.
Hiába küzd XIV. Lajos francia király az 1700-as években az osztrák dinasztia ellen, a Habsburg-nagyhatalom mégis kialakul a Közép-Duna mellékén. A Habsburg-ház egyetlen életben levő férfi-tagja, VI. Károly császár, nem tudja ugyan megtartani Spanyolországot, de a franciákkal szemben győzelmesen megáll, visszaszorítja a törököket, kibékül a magyarokkal. Leánya, Mária Terézia, megvédi örökségét, lelkiismeretes gonddal kormányozza országait, uralkodásában centralista törekvésű. A nyilt és burkolt abszolutizmus uralkodó kormányforma egész Európában. Nagy Péter, II. Katalin, II. József, Nagy Frigyes, XV. Lajos s általában az európai fejedelmek – az angol király és a lengyel király kivételével – valamennyien önkényuralkodók. Némelyik nemzetnek javára szolgál az abszolutizmus, egyik-másik országban szörnyű romlás hág a korlátlan kényuralom nyomába.
Svédország nagyhatalmi állásának megrendülése, Oroszország győzelmes harcai a törökökkel, Lengyelország felosztása, Spanyolország gyöngülése, Anglia előrenyomulása az óceánokon, Németország és Olaszország széttagoltsága, a Habsburg-ház és a Hohenzollern-dinasztia küzdelmei, az Északamerikai Egyesült Államok szabadságharca: ezek köré a mozzanatok köré csoportosulnak az óvilág és újvilág nagy eseményei. A társadalmi rend újjáalakulását követelő felvilágosultság rohamosan terjed, de a katonaság mindenütt éberen vigyáz a felforgató törekvésekre. Egyedül a királyai által teljesen tönkretett Franciaországban érik meg annyira a helyzet, hogy polgársága kardot ránt az évezredes feudalizmus ellen. A francia forradalom borzalmas vérontást és meg-megújuló európai háborút támaszt, de egyben új világot teremt a régi világ romjain.
Milyen a magyar nemzet sorsa? Hogyan folyik élete a törökök kiűzése után? Jól bánik-e a Habsburg-család Magyarországgal és Erdéllyel?
Mindegyik kérdésre megadja a választ az a valóság, hogy 1703-ban újból hadba száll a nemzet a bécsi udvar ellen. Szörnyű elpusztítottságában és végső kimerültségében sem nyugodhatik meg a császári önkényuralomban. Az évekig tartó küzdelem – II. Rákóczi Ferenc fölkelése – nem végződik ugyan győzelemmel, de azért az 1711. évi szatmári béke mégis megvédi a nemzet alkotmányát és vallásszabadságát.
A szatmári béke fordulópont Magyarország belső életében. Az előző két század örökös vérontás között telik el, a XVIII. század az erőgyüjtés korszaka. A szakadatlan harcokban megfogyatkozott nemzet pihenésre vágyik s egyre engedelmesebben hódol a Habsburg-ház előtt. A magyar országrészek most még nem olvadnak szoros politikai egységbe. Magyarország és Erdély, e kettőben a kiváltságos részek, e kettőn kívül a határőrvidékek, végül Horvátország és Szlavónia egy uralkodó alatt élnek ugyan, de területeik egymástól különálló egységek.
Az államjogi kérdések nem nyugtalanítják a nemességet; az országgyűlések egybehívásának elmulasztása sem kelt háborgást; s amikor Mária Terézia trónralépése után veszélybe kerül a Habsburg-ház hatalmi állása, az egész ország lelkesedéssel sorakozik a királynő zászlai alá. Mária Terézia szívén viseli népe anyagi és szellemi fejlődésének ügyét. Igaz ugyan, hogy szigorú katolikus irányával sok keserűséget okoz protestáns alattvalóinak; szívós központosító törekvéseivel a németes szellem javára egyre határozottabb sikereket ér el és elsősorban osztrák örökös tartományai felvirágoztatását tartja szeme előtt: mégis kiemelésre méltó az a haladás, melyet céltudatos kormányzásának és korszerű reformjainak köszönhet a magyar nemzet.
Mária Terézia fia, II. József, nem törődik a hagyományokkal, nem koronáztatja meg magát, országgyűlést nem tart. Megszorítja a katolikus papság hatalmát, a kolostorok lefoglalt vagyonából plébániákat és iskolákat alapít, a protestánsokat és görögkeletieket felszabadítja az eddigi elnyomás alól. Könnyít a jobbágyok terhein. Intézkedései valósággal elkábítják az országot. Itt-ott zavargás támad. A Maros mentén fekvő megyékben az oláh jobbágyok megrohanják magyar földbirtokos-nemesuraikat s a késedelmesen kirendelt katonaság csak nagy nehezen tud véget vetni az öldöklésnek; a Törökország ellen II. Katalin orosz cárnő szövetségében megindított háború eredménytelenül folyik; a Habsburg-ház uralma alatt álló Belgium fellázad s kikergeti az osztrák csapatokat. Magyarországon is terjed a lázongás szelleme, a nemesség felindultan követeli az országgyűlés egybehívását. II. Józsefnek meg kell érnie, hogy minden törekvése kudarcot vall: 1790-ben megsemmisíti összes rendeleteit, azon három intézkedés kivételével, amelyek a vallásos türelemre, a lelkészügy rendezésére és a jobbágyság sorsának enyhítésére vonatkoznak.
Öccsére, II. Lipótra, súlyos feladat várakozik: ki kell békítenie az elkeseredett magyar urakat s új irányt kell szabnia családja külső politikájának. A zendülő belgáknak kegyelmet kínál, a török szultánnal békét köt, az ellenséges államokat kiengeszteli. Egyezségre lép a magyarokkal is: megígéri, hogy a régi jogrendet visszaállítja, a sérelmeket megszünteti, a kiváltságos osztályok kívánságait meghallgatja. Az 1790–1791. évi országgyűlésen semmi sem látszik sürgősebb munkának, mint a Mária Terézia-korabeli feudális világ biztosítása. A törvénycikkek egész sorával bástyázzák körül az ősi alkotmányt.
II. Lipót fia, I. Ferenc, ellensége a szabadabb szellemnek. Mint a régi nemesi szabadság védőjét koronázzák királlyá s készségesen megszavazzák számára a francia háború költségeit. Miközben a Habsburg-ház seregei német, olasz és belga földön életre-halálra küzdenek a francia forradalmárok hadaival, a bécsi rendőrség 1794-ben elfogatja azokat a magyar demokratákat, akiket Martinovics Ignác apát titkos társulatba egyesített, hogy segítségükkel a francia köztársaság elveit elterjeszthesse. A magyar bírák felségsértésnek és hazaárulásnak bélyegzik az összeesküvést, egész sor halálos ítéletet hoznak. A mozgalom elnyomása után a reformokról szó sem lehet. Az országgyűlést egybehívják ugyan, de csak azért, hogy a francia háborúk költségeire adót és katonát szavazzon meg.
A dinasztia és a nemzet csak a XVIII. század első évtizedében és II. József uralkodásának vége felé áll egymással szemben, egyébként a hangulat békés, az alattvalói hűség megingathatatlan, az uralkodó óhajtásait ellenmondás nélkül teljesítik. A mai ember el sem képzelheti, milyen hódolattal pillant ebben az időben minden pap, mágnás, nemesúr, polgár és paraszt a király személyére és mindazokra, akik származásuknál vagy méltóságuknál fogva a hatalmat birtokolják és az előkelőséget képviselik. Az uralkodók, fájdalom, elsősorban császároknak érzik magukat; a magyarsággal nincs különösebb lelki közösségük; Magyarországot nem tekintik önálló államnak, csak egyik örökös tartományuknak. A francia és olasz műveltségű bécsi udvarban senki sem beszél magyarul, ez nem is csodálható, hiszen a magyar arisztokrácia is megveti a nemesség és a nép nyelvét. A főhercegek tantervében a latin, francia, olasz és német nyelv mellett ott van a cseh is, a magyar azonban sem itt, sem a mágnások házi nevelésében nem jut szóhoz.
A XVIII. századi magyarság belső életének egyik fő problémája a Regnum Marianum eszméjének kérdése. Az uralkodóház katolikussá akarja tenni az országot, a protestánsok szívósan védekeznek. Erdély és az Alföld magyarsága a század első évtizedeiben református többségű, a dunántúli és felvidéki megyékben a katolikusság az erősebb. III. Károly király 1731. évi rendelete szerint a protestánsok csak bizonyos megjelölt helyeken gyakorolhatják szabadon vallásukat, más tájakon hitük templom és iskola nélkül meghúzódó magán vallásgyakorlat. A protestánsok ügyeibe a katolikus államvallás hivatalos kormányszervei lépten-nyomon beleavatkoznak s ha egy református vagy evangélikus nemesúr állami tisztviselőséget vállal, a katolikus esküminta szerint fogad hűséget az uralkodóháznak. A protestáns elnyomottabb, mint a görögkeleti; még templomot is csak ott építhet, ahol a királyi rendelet megengedi; iskolákat is csak a szorosan megállapított helyeken tarthat fenn. Mind ez mereven elidegeníti a reformátusokat és evangélikusokat a dinasztiától, összetartásra sarkalja őket a katolikusok ellen, valósággal államot teremt az államban. Ha az emberek megismerkednek egymással, első dolguk, hogy egymás vallását puhatolják s ehhez igazítják viselkedésüket. A protestáns magyar nem házasodik össze a katolikus magyarral, alkalmazást egyik vallásfelekezet sem nyujt a másiknak, az áttérőt engesztelhetetlenül gyűlölik. Az uralkodóháztól, főpapságtól, főrangúaktól, királyi tisztviselőktől támogatott katolicizmus Magyarországon és Erdélyben egyre jobban terjed; a külföldi bevándorlók még inkább növelik az államvallás híveinek számát. A kormányzat nyomása alól csak II. József rendeletei szabadítják fel a protestánsokat, az uralkodó a reformátusok és evangélikusok pártfogója lesz, jótéteményeit hálás szívvel fogadják. Hetven év sok keserűsége után újból megindul a kálvinista és luteránus építő munka s a II. József halálát követő országgyűlésen a protestáns rendek már mint csaknem egyenjogú tárgyaló felek egyezkednek a katolikusokkal.
A francia felvilágosodás eszméi az 1760-as évektől kezdve hatolnak bele a nemzet tanultabb rétegeibe; a tisztviselők, mágnások és nemesek egy része figyelni kezd a nyugat felől érkező szellemi áramlatokra. Mária Terézia uralkodásának első felében még tetőpontján áll a vallásos áhítat, de a hétéves háború után lassú fordulat kezdődik: a külföldet járt mágnások, katonatisztek, diákok Voltaire gondolkodásával telítve térnek haza. Bécs franciás műveltsége átszivárog az előkelőbb magyar társadalmi rétegekbe, titokban terjedni kezd a vallástalanság, még a papság több értékes tagja is meginog hitében. II. József uralma 1780-tól kezdve a szabadkőművesség melegágya lesz, egyes rajongók titkos társaságokban fognak össze az egyház ellen, a francia forradalom kitörése még jobban felizgatja a kedélyeket. A nemzet ellensége ugyan minden újításnak, de a műveltebb városok lakosságában és az ifjabb nemességben kedvező hangulat támad az emberi jogok javára. A liberális felbuzdulás I. Ferenc trónralépéséig tart, azontúl az államhatalom és az egyház ismét visszaszorítja a reformvágyat a sokszázados nemesi alkotmány keretei közé.
A társadalmi élet a XVIII. században nagy változáson megy át. A magyarországi nagybirtokosok – a hercegi, grófi, bárói nemzetségek tagjai – Bécsbe húzódnak; az előkelő magyar családokból németes-franciás szellemű udvari főnemesség válik. A kisebb birtokú megyei nemesség megmarad ősei földjén, régi szokásaiban megrögződve nézi a világ folyását, gazdaságán és családján kívül alig gondol egyébre.
A nemesség őstermelése kezdetleges, a mesteremberek ipara elmaradott, a városok kereskedelme nyomorúságos. Ebben a szegény országban még a jómódú nemesurak sem érzik a szükségét a nemesebb szórakozásnak. A nemesember a maga kocsiján utazgatva esztendőkig is elélhet ingyen, mert minden úri házban szívesen látják. Amikor egy véka búza ára néhány garas s a termésen még így sem lehet túladni, az ismeretlen utazót is vendégszeretet fogadja. Magyarországot joggal nevezik a nemesek paradicsomának: a nemesek személyét senki sem sértheti, katonának nem vihetik őket, az állammal szemben kevés a kötelezettségük, dúsan termő birtokaik megműveléséért nem kell pénzt adniok, sőt ingyenes munkásaik, a jobbágyok, még a maguk terméséből is részt adnak nekik. Övék Magyarország földjének túlnyomó nagy része, holott a népességnek csak huszadrészét alkotják. Míg a parasztok és polgárok nehéz munkában őrlik le napjaikat, a nemesek kiskirályok gyanánt élnek.
A nyugati birodalmakhoz viszonyítva Magyarországon feltűnően sok a nemescsalád. II. József uralkodása idején több mint hetvenötezer nemesfamiliát írnak össze, holott Franciaországban ugyanakkor legföljebb huszonnyolcezer a nemescsaládok száma, pedig Franciaország lakossága ez időben négyszer akkora, mint Magyarországé. A főrangú családok száma körülbelül négyszáz. Míg azonban a nemesek idegennyelvű jobbágyaik között is többnyire magyarul beszélnek, a mágnások elfelejtik a magyar nyelvet, otthonukban németül és franciául társalognak. Fiaikat is máskép nevelik, mint a középrendű nemesek. A kis mágnások Bécsben serdülnek fel, a német nevelőintézetekben a latin mellett a franciát is megtanulják s a legkülönbözőbb tárgyak során végigfutva könnyed világfikiképzésben részesülnek. A bécsi lovagi akadémiák valamelyikében fölserdült mágnás idegenkedve tekint a magyarországi latin iskolákból kikerülő, szögletes modorú nemesúrra. A mágnás nem tud magyarul, a nemes nem ért németül, társalgásuk latin.
A nemesség jól érzi magát a falusi sárhalmazban és portengerben. Vallásos világnézete lelki nyugalommal tölti el, anyagi jóléte vidámmá teszi, függetlensége nem hozza összeütközésbe a császári és királyi kormánnyal. Az államhatalom tiszteletben tartja a kiváltságos osztályok jogait, ezek hálásak gondtalan életükért. A névnapok, lakodalmak, keresztelők, szüreti mulatságok, disznótorok, vadászatok, vásárok, főispáni és papi beiktatások boldog világában élnek; a vármegyei gyűlések, családi pörösködések, gazdasági tervek ügyes-bajos dolgait intézik; jobbágyaik és cselédjeik az ispán vezetése alatt serényen dolgoznak. Nem zaklatják annyit a népet, mint elődeik a régebbi századokban, birtokaikon mindenkinek megvan a kenyere, a falu népe tisztelettel tekint családjukra. A szegényebb nemesség maga is két kezével műveli földjét, sokan városi mesteremberek lesznek; mások papsággal, tanítósággal, ügyvédséggel és hivatalnokoskodással tartják fenn életüket. A teljesen birtoktalan nemesek száma igen nagy, de a nemesi osztályöntudat általános, csak a házasságban mérlegelik érzékenyen a vagyoni viszonyokat és a vallásfelekezeti különbségeket. A vagyonosabb nemesúr a maga szíves vendéglátásában felülmúlhatatlan előzékenységű, társalgásában szeretetreméltó, jellemében feddhetetlen. Nem ismeri a szalonélet formaságait, de becsülettudása annál nagyobb. Emberséges ember akar lenni mindenütt, a rangot és az életkort tiszteletben tartja, a nőkkel szemben figyelmes magatartású. Ez a régi magyar társasélet nem tűri a szédelgést és nagyzolást, az ifjabbak viselkedése szerény, a beszélgetés hangja enyelgő. Igaz, hogy a férfiak esze nem a könyveken jár, hanem a falusi dolgokon – Kazinczy Ferenc panasza szerint azon: vajjon a sárga kopó jobb-e vagy a fekete kopó – de mégis ez a vármegyei nemesség a jobb idők beálltáig a magyarság virága s a papsággal és parasztsággal együtt a nemzet életereje. A mágnások a maguk német-francia műveltségével lenézik a nemeseket, mert műveletleneknek tartják őket, de kicsinylő modoruk nagyobb lelki szegénységről tanuskodik, mint az alföldi nemesúr parlagi mozgása. Ezek a katonának és gazdának termett bátor férfiak tartják fenn a nemzetet évszázadok óta; elszántságuk és eszességük alapozza meg a jobb jövő sikerét. Akadnak a nemesi kúriákban elég számmal iszákos, henyélő, gőgös, durva urak, de innen indulnak ki a Bessenyei Györgyök és Kazinczy Ferencek is.
Mivel a nemesség a maga egészében semmi áron sem akar tudni arról, hogy könnyítsen az állam összes terheit viselő jobbágynép sorsán, Mária Terézia rendeletekkel enyhíti a parasztnép súlyos helyzetét. Az állami elv az: etetni kell a juhot, ha nyírni és fejni akarjuk.
A parasztnak kevés a jogvédelme, ügyeiben földesura ítél, még szabad költözködését is megnehezítik. Igaz, hogy számos más európai országban még rosszabb a paraszt helyzete, de a magyar jobbágy sorsa sem rózsás. Megműveli földesura birtokát, saját terméséből részt ad urának és papjának, fizeti az állami és megyei adót, eltartja a katonaságot, végzi a közmunkákat, még a nemesség országgyűlési követeinek költségeit is rajta hajtják be. A paraszt sorsát csak a földbirtokos-nemesúr jóindulata könnyíti meg. Ahol ez az atyai bánásmód megvan és a nép nem henyél, ott a falu gyarapodik s a jobbágy nem nyomorult. «Hogy lehet azt nyomorult népnek mondani – írja Berzsenyi Dániel Kazinczy Ferencnek 1809-ben – amelynek az egész fele azaz az asszonynép, a munkát nem is ismeri, ahol a férfi is az esztendőnek felét heveréssel tölti, mégsem fogy el sem kenyere, sem bora. Hány országok vannak, hol a nép tízannyit robotol, a kősziklák is mostoha természetűek, hol egy asszony annyit dolgozik, mint hat magyar férfi s még sem ehetik a krumpliban is eleget, még sincs más ruhája, mint fapapucs és magától font-szőtt condra. Én, amennyire ismerem a magyar népet: gazdag és boldog, s ahol nem az: vagy a földje vagy maga az oka. Tolna és Baranya hegyes részein letelepedett svábok cserépfedelű cifra házakban laknak s gazdagok, holott pedig csak oly földet munkálnak, mely a magyaroknak nem kellett, de mivel a szorgalomnak és takarékosságnak lelkét magukkal hozták: meggazdagodtak.»
Ez mindenesetre erősen optimista álláspont. Hogy még ebben a felvilágosultabb időben is milyen végtelen az emberek nyomorúsága s mekkora az elnyomott néposztályok türelme, ezt csak egy példával világítjuk meg: a katonai terhek felsorolásával.
Az állandó katonaság eltartásának kötelezettsége a XVIII. században egyre elviselhetetlenebb. Kaszárnyát csak itt-ott épít a császár, nagyszámú gyalogságát és lovasezredeit a városok és falvak lakosságánál szállásolja el. A vadállatnak megvan a maga csendes oduja az erdők vadonában, az embernek nincs meg az otthona. A nemesember és a pap háza mentes ugyan a beszállásolásoktól, de a polgár és a paraszt moccanás nélkül kénytelen eltűrni, hogy évről-évre katonák tanyázzanak házában, erőszakos tisztek és otromba közlegények háborítsák családi életében. Az egész város és falu védtelenül vergődik a katonaság csizmája alatt. A nem-nemesember még a viskójában sem érezheti magát otthon, panaszát kardlappal némítják el s ha pártfogója akad valamelyik jólelkű nemesúr vagy pap személyében, ez is meglakol közbenjárásáért.
A katonai erőszak minden módon megnyilvánul. Nem a nemességből kerül ki a legénység, hanem a parasztokat fogdossák össze katonáknak. A szolgabíró, a földesúr, a gazdatiszt, a pap és a falusi bíró összeírják azokat a szerencsétleneket, akiket az államhatalom irgalmatlanul elhurcol életfogytiglan tartó vagy legalább is tizenkét esztendőre terjedő katonai szolgálatra. Éjjel a vármegyei hatóság és a császári katonaság rátör az előre kijelölt házakra, a feleség karjaiból kiragadják a férjet, a szülők jajgatása közben magukkal hurcolják a felnőtt fiút. A falu visszhangzik a kétségbeesett ordítozástól, itt-ott verekedés támad, összekötözik az ujoncokat, megverik és elhurcolják őket. Ha valahonnan pénzt kerít a család, megvesztegetéssel még vissza lehet hozni az apát vagy fiút, de a legtöbb parasztnak nincsen pénze: a legjámborabban is meginog a hit nemcsak az állam tisztességében és a társadalom becsületességében, hanem Isten igazságosságában is. Az elhurcoltak közül az eszesebbek és dacosabbak futóbetyárokká lesznek, a nép szívesen támogatja őket, mert a gyűlölt hatalom áldozatait látja bennük. Így lesz a haramia a védtelen szegény emberek szenvedéseinek megtorlója, így lesz a szökött katona a népképzelet hőse.
Milyen a katona élete? Durva a közlegény, de vele is kegyetlenül bánnak, míg végre a bécsi haditanács, Mária Terézia rendeletére, 1763-ban gátat vet a legénység vad bántalmazásának. Eddig az örökös ütlegelés fásulttá tette a katonaság tömegeit, sokan testi épségüket is elvesztették, sokan kórházba kerültek, sokan belehaltak a szörnyű tiszti és altiszti bántalmazásokba. A legénységet állandóan pofozták, vastag bottal csapkodtak fejére, rúgták őket, ahol érték. Úgy látszik – oktatta a tisztikart a királynő parancsa – a tisztek nem tudják, hogy a közlegény is az uralkodót és az államot szolgálja, csakúgy, mint a tiszt; szabad-e aljas módon bánni azzal a szegény emberrel, aki a császári és királyi fegyverek dicsőségéért harcol és hősiességének ragyogó példáit adja? Az elöljáró ezentúl türelemmel forduljon a legénységhez; a századparancsnok legfeljebb huszonöt botütést szabjon ki a bűnösre; ha pedig a zászlóaljparancsnok vagy ezredes vesszőfutással büntet valakit, az elítéltet száznál több ember között nem szabad futtatni, akkor is legfeljebb hatszori fel- és aláfutást és botozást szabhat ki rá a parancsnok.
A katonaság tüske gyanánt helyezkedik el a nemzet testében! A magyar ezredeket az osztrák tartományokba viszik, ide német, olasz és szláv katonákat hoznak, hogy féken tartsák a lakosságot. Fölösleges félnie a hatalomnak. A nemesség nem barátkozik az idegen tisztekkel, a jobbágyság nem érti a közkatonák nyelvét, a városi polgárság idegenül tekint minden más társadalmi osztályra.
A parasztember fia számára társadalmi előlépés, ha a városi polgárok sorába emelkedhetik azaz ha jobbágyból mesterember lehet. Addig azonban nagy az út. A céhekbe tömörülő iparosok jól megválogatják, kiket érdemesítsenek inasságra s a legényeket hosszú ideig tartó próbára teszik, vajjon szorgalmukkal és erkölcsükkel méltók-e arra, hogy valamikor maguk is mesterek lehessenek a csizmadiák, szabók, kovácsok, mészárosok, molnárok és más kézimunkások céhében. Az iparoslegény csak vasárnapokon és ünnepeken pihen, más napokon hajnali öt órától esti nyolc óráig dolgozik, lakást és ellátást gazdájától kap, fizetése azonban csak a céhektől megállapított könyöradományszerű hetibér. Bizonyos időszakokban és némelyik iparban a mesterlegény csak hat órát pihenhet naponta s tizennyolc órát tartozik dolgozni; örül, ha segíthet a ház körül folyó munkában, mestere kis gazdaságában, földjén, szőlejében. Minden vétségéért szigorúan bírságolják. Este nem maradhat ki, hozzá nem való személyekkel nem érintkezhetik, köszöntését minden tekintélyesebb ember elvárja, vallásos kötelességeinek pontosan eleget kell tennie, gazdája asztalánál megkövetelik tőle az alázatos viselkedést. Ha szitkozódik vagy kötekedik, nem menekül meg a hatóság megtorlása és a céh büntetése elől. Keresztül-kasul bolyongnak az országban a szegény vándorlólegények, sok német és tót szerencsepróbáló talál otthonra a magyar vidékeken, idegenből beköltözött mestereikkel együtt csendesen beolvadnak a magyarságba.
Az állandó néphullámzás meg-megváltoztatja messze vidékek képét. Nyugat felől német jövevények érkeznek, ingyen kapják a földet a császári kormányzattól és a gazdagabb mágnásoktól, jó adófizetők, megbizható jobbágyok. Keletről oláhok jönnek, délről szerbek és horvátok húzódnak az ország belseje felé, északról tótok és ruténok ereszkednek le az alföldi tájakra. Mint ahogyan Amerika földjére szakadatlanul árad az angolok és spanyolok népfölöslege, úgy özönlik és szivárog a magyarok országába a Németbirodalom és a Balkán népe. Az ország belsejében a hegyi lakók a rónák felé iparkodnak, a düledező falvakat újjáépített községek váltják fel, számos helység alakul. Árva megye nyomorgó lakosságának több mint harmadrésze hagyja oda szülőföldjét egy évtized leforgása alatt, tömegesen költözködnek más északi megyékből is a zsírosabb alföldi helyekre, mindenki javítani akar sorsán. A magyarok szintén fölkerekednek a népesebb falvakból, enyhébb földesurakat keresnek, új községeket alapítanak.
A fő jövedelmi forrás a földművelés és az állattenyésztés. Még a hegyi tájakon fekvő városkák polgársága is gazdálkodik s csak mellesleg űz némi ipart. A földbőség olyan nagy, hogy Pest megye sok községében mindenki ott szánt és vet, ahol akar, akkora a határ. Annyi terem a búzából, zabból, tengeriből, szőlőből, hogy a gazda – a nemesúr és a paraszt – nem tud termésével mit csinálni. Hova is szállítsa eladni való holmiját a rossz utakon? S egyáltalában, érdemes-e kimozdulnia falujából vagy megyéjéből? Elég baj, ha a szükség utazásra kényszeríti vagy vásárra kell mennie.
Milyen az utazás? Rossz időben, rossz utakon, kétlovas parasztkocsin átlag napi ötven kilométert tesznek meg az utazók, de jó időben, jó utakon, négylovas hintóban száz kilométert is utaznak naponkint. A leggyorsabb utazás Bécsből Budáig két napig, Budától Debrecenig két napig, Debrecenből Kolozsvárig három napig tart, de ez az egy hét kényelmesebb menetben és hosszabb éjjeli szállásokkal két hétre is kibővül. Csárdák, nemesi kúriák, falusi bírók és papok házai fogadják be alvásra és étkezésre az előkelőbb utazókat és személyzetüket; az egyszerűbb nemesek lovon mennek; a szegényebb emberek gyalog bandukolnak s a parasztoktól kérnek ingyenes éjjeli szállást.
A városi élet a hegyes vidék néhány lakott helyére szorul. Az Alföld népes községei csak nagy faluk, parasztság lakik bennük és nem polgárság; a dunántúli, felvidéki és erdélyi városkákban már akad egy-két rendesebb utca, a gazdák mellett serény iparosok is dolgoznak bennük, itt-ott csekély tőkéjű kereskedők közvetítik a külföldi portékákat.
Buda és Pest a török uralom idején elég népes város, de mikor a Habsburg-ház csapatai 1686-ban visszafoglalták, lakatlanná válik. Messze tájakról telepítenek bele kósza lakosságot. A Németországból bevándorló földműveseken és mesterembereken kívül vannak Budának és Pestnek szerb telepesei is, magyarok csak csekély számban, ezek is kénytelenek alkalmazkodni a németekhez. Protestánsokat és zsidókat nem engednek a két városba, a görögkeletieket megtűrik. A katolikus német városi polgárság hűséges császárpárti és erősen konzervatív kereskedő, iparos és gazdanép. Buda lakossága 1720-ban 12.000-re, Pesté 3000-re tehető, 1800-ban már 24.000 ember lakik Budán, 30.000 Pesten. A vidéki emberek II. József uralkodása óta sűrűn özönlenek Pest felé. Buda zárkózott és csendes hegyi város, Pest nyilt és hangos síksági telep.
Zsidókérdés már ebben a században is van. A törökök kiűzése után alig marad néhány száz zsidó család az országban, ezek is egyes nyugatmagyarországi falvakban húzódnak meg s az élelmesebb földesurak védelme alá helyezkednek. A magyar mágnások közül első sorban az Esterházy hercegek és a Károlyi grófok pártolják őket, birtokaikon helyet jelölnek ki számukra, ajándék fejében megvédik személyüket és vagyonukat a jobbágyok erőszakosságaitól. A szatmári béke után a Habsburg-ház minden tartományából megindul a zsidó bevándorlás Magyarország felé. Különösen Csehországból és Morvaországból költöznek be nagy csoportokban s jobbára Pozsony, Nyitra és Trencsén vármegyékben telepednek le. A lengyelzsidók behúzódása az északkeleti vármegyékbe csak évtizedekkel későbben kezdődik meg, akkor, mikor a Habsburg-ház birtokába veszi Galiciát. A zsidók élete ebben az időben az oláhcigányokéhoz hasonló: faluról-falura, vásárról-vásárra kóborolnak; rongyszedéssel, csontgyüjtéssel, csereberéléssel, pálinkafőzéssel keresik meg kenyerüket. Számuk egyre szaporodik, bár a városok hevesen védekeznek ellenük. Buda elöljárósága, Mária Terézia királynő parancsára, 1746-ban eltávolítja a városból az oda beszivárgó zsidó családokat; Pest tanácsa 1783-ig még éjjeli megszállásukat sem engedi meg a város falai között. II. József szabadelvű rendeletei következtében megkezdődik bevándorlásuk mind a két városba. A császár megengedi zsidó alattvalóinak, hogy az ország bármelyik helyén megtelepedhessenek; megnyitja előttük a gimnáziumokat és főiskolákat; kedveli őket, mert németül beszélnek, szorgalmas emberek, alázatos alattvalók. Halála után a vármegyék és városok felzúdulnak a vagyonosodó kalmárok ellen, de a zsidók nem vesztik el fejüket, pénzt adnak össze, tekintélyes ügyvédeket fogadnak s jogaik kiterjesztése céljából folyamodványt nyujtanak be az országgyűléshez. Panaszkodnak, hogy faluról-falura űzik őket, a nép megdobálja békés házalóikat, ők azonban a haza hasznos polgárai akarnak lenni s el akarják oszlatni az előítéletek ködét. Számuk ez időtájt hetvenötezer fő, de Erdélyre alig esik közülük néhány száz család, kevés lakik az Alföldön is. Budán és Pesten az 1790-es években már több száz zsidó család él, foglalkozásuk a kereskedés és italmérés, magyarul nem tudnak. Első zsinagógájukat 1796-ban rendezik be az Orczy-házban, a belvárost övező országút mellett.
A zsidóság Magyarországba való vándorlásának herceg Esterházy Pál nádor volt a legfőbb egyengetője. Amennyi bajt okozott a herceg a protestánsoknak, annyi jót tett a zsidókkal. Mikor I. Lipót császár és király üldözőbe vette ausztriai zsidó alattvalóit, a herceg menedéket adott birtokain számos vándorló családnak, letelepítette őket Kismartonban és több más községben, kiváltságlevelet adott számukra, biztosította vallásuk szabadságát, megvédelmezte kereskedelmük zavartalanságát. (1690.) Ezidőtájt még alig élt néhány száz zsidó család az Ausztria felé eső magyar határszéleken, most megkezdődött állandó bevándorlásuk. Az osztrák örökös tartományokból különösen III. Károly királynak az a rendelete riasztotta el őket, mely megtiltotta, hogy egy zsidó háztartásból egy fiúnál több megházasodhassék. A nőtlenségre kárhoztatott zsidó fiatalság Magyarország felé tolongott, megszállta Pozsony külső részeit, a pénzszükében levő főrangúak is helyet adtak nekik birtokaikon. Pozsony a XVIII. században a magyarországi zsidóság vallásos középpontja lett, csak másodsorban bontakozott ki mellette Óbuda, a Zichy-grófok földesurasága alatt álló kis mezőváros, itt a Budáról és Pestről teljesen kiszorított zsidóság elég jól élt a Zichyek védelme alatt. Pozsonyban népes ortodox iskola alakult, ezt a jiddis-héber jesivát a XVIII. század második felében számos külföldi tanuló kereste fel, a messze földről egybesereglő bóchereket a pozsonyi rabbi oktatta a talmudi tudományokra. A pozsonyi német polgárság bosszúsan nézte a gettó rejtelmes világát, de a kormányzat nem tűrt semmiféle rendbontást s a zsidók tisztességesen viselkedtek. Mária Terézia uralkodásának utolsó évtizedében egyik-másik talmudista a világi tudományokkal is megpróbálkozott s a budai egyetem II. József parancsára már orvosi diplomát állított ki az óbudai születésű Oesterreicher József Manesnek. Egyébiránt a zsidók ekkor még nem törekedtek a keresztény iskolákba; az orvosi foglalkozáson kívül nem is volt egyéb szellemi tér nyitva előttük. A tudományra hajlamos zsidó előtt most még csak egy pálya volt: a rabbiság.
Néhány statisztikai adat megvilágítja, hogy milyen romokból és pusztaságokból épült ujjá három-négy emberöltő leforgása alatt a XVIII. századi Magyarország. A szatmári béke után egy évtizeddel még lakatlan volt az Alföld jó része, hiányzott a munkáskéz az ország számos vidékén, járványos betegségek pusztították a városok és falvak gyér lakosságát. Még az erdélyi szászok és a székelyek földjét kímélte meg legjobban az idők vészes járása, más tájakon a törökök és tatárok vérengzései, a kurucok és labancok viaskodása, a császári csapatok kegyetlen dúlásai, a tűzvész, az éhség, a pestis szörnyű csapásokat zúdítottak a szerencsétlen lakosságra. A XVIII. századi írók idősebb korosztálya – Faludi Ferenc, Bod Péter, Gvadányi József, Dugonics András, Baróti Szabó Dávid, Révai Miklós, Bessenyei György – fölötte siralmas emlékek és kezdetleges viszonyok között nőtt fel.
A hivatalos adóösszeírásokból községről-községre menve tiszta képet nyerhetünk a lakosság számáról és helyzetéről. Kimerítő egyházi és világi névjegyzékek tájékoztatnak a nemzet egészéről és minden egyes csoportjáról már 1720-ban is. Ebben az esztendőben a magyar állam határai csaknem azonosak az 1914–1918. évi világháborút közvetlenül megelőző évek magyar határaival: kétszáz esztendőn keresztül inkább csak a közigazgatási beosztás módosul. 1720-ban a magyar államot a velencei köztársaság, Isztria, Karintia, Stiria, Alsó-Ausztria, Morvaország, Szilézia, Lengyelország, a török hűbéres Moldva és Havasalföld s Törökország övezi körül. A magyar királyság a következő egymástól politikai tekintetben különálló részekből áll: Magyarország, Erdély, Horvátország és a Határőrvidék. Magyarországon és Erdélyben két és fél millió ember él, ezek között százezer nemes. Legnépesebb megyék: Nyitra, Pozsony, Sopron, Vas, Pest, Bihar, Alsó-Fehér; legnépesebb városok: Brassó (16.000 lélek), Buda (12.000), Kolozsvár (11.000), Nagyszeben (10.000), Debrecen (8000), Pozsony (8000), Komárom (8000), Győr (7000), Selmecbánya (7000), Sopron (6000), Szeged (5000), Marosvásárhely (5000). Sok későbbi jelentékeny város most még csak gyéren lakott helység: így Arad (1200 lélek), Eperjes (2000), Kassa (2000), Nagyszombat (3000), Miskolc (600), Nagyvárad (900), Pécs (2000), Pest (3000), Székesfehérvár (3000). Az ország ötven szabad királyi városa között vannak olyan kis házcsoportok is, mint Bélabánya (614 lélek), Ruszt (956), Zólyom (980). A városokban kevés a nemesember; Pesten 17 nemescsalád él, Budán egy sem. A nemzetiségi megoszlás nagyjában ugyanolyan, mint még két évszázaddal utóbb is. Legerősebb a magyarság Heves, Borsod, Csongrád, Szabolcs, Somogy, Veszprém megyékben, a Jász, Kún és Hajdú kerületben; a németség Pozsony, Sopron, Moson, Szepes megyékben és az erdélyi szász vidékeken; a tótság Árva, Liptó, Turóc, Trencsén, Zólyom megyékben; az oláhság Erdélyben és a Maros-Duna-közén; a szerbség a temesi bánságban és Bács-Bodrog megyében. A magyarok számaránya Magyarországban és Erdélyben – a horvát megyék és a határőrvidéki területek mellőzésével – negyvenöt százalékra, az oláhoké tizenkilenc százalékra, a tótoké és ruténeké tizennyolc százalékra, a németeké tizenhárom százalékra, a szerbeké öt százalékra tehető. Ez a számarány a következő évtizedekben a németség előnyére erősen javul, mert nyugat felől évről-évre nagy számban vándorolnak be az ország lakatlan területeire a német telepesek és a házaló zsidók. A zsidó családok száma 1720-ban Magyarország és Erdély területén nem több 2500-nál. Bihar megyében, beleértve Nagyváradot is, ebben az időben mindössze 20 zsidó család lakik, Heves megyében 9, Somogy megyében 1, Pest városában egy sem. Az örmények és görögök jóval többen vannak, nem is szólva a török és oláh föld felől özönlő cigányokról. Az ország a máshol sanyargatott, éhező embertömegek Eldorádója.
A bevándorlás nagy aránya és a természetes szaporodás gyorsasága II. József népszámlálása idején, az 1780-as évek derekán, meglepő dolgokat mutat: Magyarországon és Horvátországban hét millió, Erdélyben másfél millió a lakosság száma. Az alföldi tájakon még mindig beláthatatlan terjedelmű mocsarak és puszták húzódnak végig, de azért épülnek a tanyák, növekednek a községek, gyarapodnak a városok. II. József uralkodásának vége felé Magyarország legnépesebb városa Debrecen harmincezer lélekkel; az utána következő városok közül Pozsonynak, Budának, Pestnek, Szegednek és Szabadkának több lakója van húszezernél; Erdélyben Brassó, Nagyszeben és Kolozsvár jelentékenyebb népességű. Az igazi városokban – tehát nem az alföldi nagy falukban – többnyire németül beszélnek; még olyan helyeken is német szó hangzik, ahol ma már teljesen magyar a lakosság. Budán és Pesten nem lehet boldogulni magyar szóval, a felvidéki városokban Pozsonytól Kassáig német és tót világ van.
A XVIII. századi Magyarország műveltebb helyei – elsősorban az egyházak és iskolák révén – a Felvidéken: Besztercebánya, Eperjes, Kassa, Komárom, Lőcse, Nagyszombat, Pozsony, Selmecbánya; a Dunántúl: Buda, Esztergom, Győr, Pécs, Sopron; az Alföldön: Debrecen, Eger, Nagyvárad, Pest, Sárospatak, Temesvár; Erdélyben: Brassó, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyenyed, Nagyszeben. A felsorolt városok nagyobb része német műveltségű. Legmagyarabbak: Debrecen, Eger, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyenyed, Sárospatak.
Irodalom. – Horváth Mihály: Magyarország történelme. VII–VIII. köt. Pest, 1873. – Marczali Henrik: Magyarország története II. József korában. Három kötet. Budapest, 1885–1888. – Grünwald Béla: A régi Magyarország. Budapest, 1888. – Mocsáry Lajos: A régi magyar nemes. Budapest, 1889. – Marczali Henrik: Mária Terézia. Budapest, 1891. – Acsády Ignác: Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában. Budapest, 1896. – Szilágyi Sándor szerkesztésében: A magyar nemzet története. VIII. köt. Budapest, 1898. – Marczali Henrik, Angyal Dávid és Mika Sándor: A magyar történet kútfőinek kézikönyve. Budapest, 1901. – Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten a legrégibb időktől 1867-ig. Budapest, 1901. – Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Budapest, 1906. – Marczali Henrik: Magyarország története. Budapest, 1911. – Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól a világháború kitöréséig. Budapest, 1922. – Bartoniek Emma: Magyar történeti forráskiadványok. Budapest, 1929.
