KASZÁLÓ A FALUKÖZÖSSÉG BIRTOKÁBAN
KASZÁLÓ A FALUKÖZÖSSÉG BIRTOKÁBAN
A földközösségi tulajdonlás lényegét pontosan leírták 1845-ben a Nagy-Sárrét falvaiból: „A szántóföldek és kaszálók minden évben forduló és darabszámra felosztatnak olly formán, miként senki egy évnél tovább ugyanazon földet nem használhatja, s így tulajdonának telkén kívül, semmit nem nevezhet. Melly okszerű műtételt a hadnagy két kis hadnagy segedelmével, kötéllel, rovással végzi: s ki nagyobb meg jobb kulacs bort hoz ez ünnepélyre – az a nyertes” (Nagy Ö. 1845: 1520).
A földközösség 18. századi formáit osztályozva meg kell különböztetni a szabad foglalásos és az újraosztásos földközösséget (Varga J. 1952: 23–24). A földközösségi réthasználat két alaptípusa: 1. a közösen lekaszált és felgyűjtött szénát osztják el; 2. kaszálás előtt a rétet mérik ki és osztják el sorsolással, nyílhúzással (Paládi-Kovács A. 1979a: 91). A földközösségi réthasználat nemcsak jobbágyfalvakban, de nemesi közbirtokosságokban is szokásban volt. Eredeti formájában a falu népe közösen végezte a rétek kaszálását, a széna petrencézését és csak a szénát osztotta el a telekrésszel arányosan. Alsóörs (Zala m.) kuriális nemessége még 1838-ban is ezt a szokást követte. A szénát petrenceszám szerint osztották el a házszámok növekvő sorrendjében. A számolást évről évre más házzal kezdték el, hogy mindenki részesedjék időnként a jobb és a gyengébb minőségű szénából is (Jablonkay G. 1968: 182–183).
244A rétek évenkénti kiosztását országszerte nyílvetésnek vagy nyilas osztásnak nevezték, s a rétparcelláknak is igen elterjedt megnevezése: nyilas. Kőrösfőn (Kolozs m.) kaszálás előtt egy héttel, virradatkor megkondították a harangot, s összegyűjtötték a falu népét. Akkor megindultak együtt a mezőre. Egy iszákban (általvető tarisznyában) vitték a fapálcikákat (nyilakat), melyeket a szénafűhöz érve egyik zsebéből kihúztak, feljegyezték a számát és a gazda nevét, majd az iszák másik zsebébe tették. Ezekre a pálcákra volt felróva a házak, azaz az úrbéli telkek jegye, száma. Összesen 38 egész telek volt a faluban. Vitték magukkal a rudat, az ún. jegyesfát is (1 öl hosszú lécet), amivel a kaszálódarabokat pontosan kimérték. Akinek a pálcikáját kihúzták és a neki járó nyilas kaszálót kimérték, az leverte a magával hozott cövekeket a parcella sarkain, s ezzel ideiglenesen birtokába vette a kaszáló egy darabját. Az osztást mindig a falu közelében fekvő réten kezdték el, s dűlőről dűlőre haladva folytatták. A nyílvetés szertartása mintegy fél napot vett igénybe, s az úrbérességi elnök irányításával folyt le még az 1920–30-as években is (Vöő I. 1970: 40–42). Régebben a kaszálók kiosztását intéző elöljárók a rendes illetményükön felül is részesedtek a kaszálóból, s ezt a szénarészt a Nagykunságban szakállfűnek nevezték (Györffy I. é. n. /1934/a 153; Bellon T. 1973a: 101).
