TAPOSÓMALOM
TAPOSÓMALOM
A taposókereket már az ókorban ismerték, de nem tudjuk, mióta alkalmazták malmok meghajtására. Verantius Faustus a 15. században említi: „Muelen mit eim Trittrad. Mola cum rota calcatoria” (idézi Lambrecht 1915: 28). A középkorban az elítélteket fogták be a taposókerék működtetésére, ami a legnehezebb munkák egyike volt, a gályarabsághoz hasonló.
Egy hódmezővásárhelyi taposómalom működését Kiss Lajos örökítette meg. A malom két részből állt: a hajtószerkezetet – taposóhengert – magába foglaló taposóházból és a malomházból. A taposóházban volt a 2 m hosszú, vízszintes tengely körül forgó, deszkából ácsolt, 4 m átméröjű taposóhenger, amelynek belső felületén lépcsőket képeztek ki. A lépcsőkön lépegető emberek súlya alatt a henger elfordult, és fogaskerék-áttétellel forgásba hozta az őrlőkövek függőleges tengelyét. A taposóhenger két vége nyitott volt, csak a küllők hálózták be, itt lépett be 3-6 ember, hogy mozgásba hozza a szerkezetet (3. ábra). 4-5 erős ember 4 véka búzát 3-3 és fél óra alatt őrölt meg a taposómalmon. A kerék taposása kimerítő munka volt, közben pihenni, szuszogni kellett, innen kapta a vásárhelyi taposómalom a szuszimalom megnevezést.
3. ábra. A hódmezővásárhelyi (Csongrád m.) taposómalom rekonstrukciós rajza
Az utolsó hódmezővásárhelyi szuszimalom 1860 tájáig működött. A századfordulón egy helybeli szerző arról írt, hogy a szegénység főleg ínséges esztendőben – amikor jószágai legyengültek vagy elhullottak – fogta be magát malomhajtásra, de a szuszimalom agyonemésztette a malmot taposó emberek erőit és testét (Kiss L. 1935).
