GYÓGYÍTÓ
GYÓGYÍTÓ
A gyógyítók tényleges tevékenységét a „Népi gyógyítás” fejezet mutatja be, ezért itt csak hiedelemszerepére utalunk. E tekintetben a gyógyító a tudósok közé tartozik. A hiedelmek gyakran tulajdonítják neki a különleges születés (foggal, hetedik gyerekként, esetleg karácsonykor, vasárnap) attribútumát; és a keresztúton kiállt próbákkal, orrába szálló darázs, légy révén, vagy szórványosan az álomban, „rejtezéssel” szerzett tudományt, általában gyógyító képességük természetfeletti eredetét. A természetfeletti 605képességükkel kapcsolatos mondatípusok közül legelterjedtebbek a hozzá érkezők hitetlenségének, gyanakvásának leleplezéséről, valamint a hozzá utazók boszorkány vagy kísértet általi akadályoztatásáról szóló mondák (láthatatlan lény a gyógyítóhoz igyekvő beteg kocsijára nehezedik; a lovakat „megkötik”). A rontó személy kilétét távolból, annak jelenléte nélkül is meg tudta állapítani. E neki tulajdonított képességek alapját a gyógyítók valóságos gyakorlatából ismert rontó-azonosítási, odaidézési eljárások képezik (rostaforgatás, füstölés a feltételezett rontó ruhadarabjával, hajával). (Vajkai 1938; 1947a; Szűcs S. 1938, 1941; Grynaeus 1972–1973.)
E hiedelmek jellemző módon nemcsak a mágikus módszereket alkalmazó, hanem a racionálisabb beállítottságú, tisztán „tapasztalati” gyógymódokkal gyógyító személyeket, akár a ficam helyretételével foglalkozó „kenőasszonyokat” is övezhették. Tehát nemcsak mágikus módszereik révén, hanem inkább az átlagból kiemelkedő tudásuk révén lettek hiedelemalakká.
Másrészt a paraszti orvosok gyógymódjai bizonyára csak kis százalékban voltak sikeresek. A mágikus úton való rontás lehetőségébe vetett hit a magyar néphit egyik általános elterjedtségű „vezérmotívuma” volt. A sikertelen gyógykezelés vagy a halállal végződő betegségek könnyen vonhatták a „rontás” feltételezését magukkal. A rontás mindenki által űzött, közismert gyakorlati módszereit nem tartották „természetfölötti”-nek, de a rontás eredményének tartott bajok hátterében gyakran tételeztek fel természetfeletti képességeket, leginkább a boszorkány távolról is ható varázsló mesterkedéseit. Ilyen összefüggésben is törvényszerű volt tehát a gyógyítóknak tulajdonított természetfeletti erő, sőt az is, hogy a rontó boszorkány szerepét gyakran ruházták gyógyítókra; a boszorkánygyanús személyekről pedig feltételezték, hogy mind a rontás, mind a gyógyítás mágikus módszereihez értenek. Nemcsak a közelmúltban került igen sok gyógyító „boszorkányhírbe”, hanem a boszorkányperek jegyzőkönyveiből kikövetkeztethető 16–18. századi gyakorlatban is: a perek boszorkányainak igen nagy százaléka ténylegesen gyógyító volt.
