MÁRIAPÓCS ÉS A HELYI BÚCSÚ
MÁRIAPÓCS ÉS A HELYI BÚCSÚ
A görög katolikus népi vallásosság földrajzi és bizonyos fokig szakrális centruma a 18. század közepétől a búcsújáróhellyé emelkedett Máriapócs lett. A kegyhely kultusza 1696-ban kezdődött, amikor a szemtanúk szerint a görög katolikus templom Mária-képe könnyezni kezdett. Az eredeti, Bécsbe szállított kegyképről készült másolaton később több ízben újra könnyezést észleltek. A legutóbbi ilyen könnyezés századunk elején történt, s még ma is akadnak élő szemtanúi.
A 18. század közepén Máriapócson a kultusz nyomán kegytemplom és bazilita rendház épült. Ez utóbbi a benne lakó szerzetesekkel két évszázados működése során nagy hatással volt az egész görög katolikus magyarság vallásos életére. A szerzetesek jelenlétének is köszönhető, hogy Máriapócs rövid idő alatt több száz kilométeres vonzáskörzetű nemzetközi kegyhellyé vált, amelyet a magyarokon kívül rendszeresen látogattak ukrán, román, szerb, örmény, szlovák zarándokok, római katolikusok, evangélikusok, reformátusok és görögkeletiek egyaránt. Nemcsak a környező tájakról, de Erdélyből, a Felvidékről, az Alföld déli területeiről, Galíciából, sőt még kisebb számban Ausztriából is érkeztek zarándokok. E nagyarányú népmozgások méreteire jellemző, hogy még 1940-ben is 93 galíciai falu zarándokai keltek útra, hogy részt vegyenek a máriapócsi Nagyboldogasszony-napi búcsún (A Julian naptár 1942).
Máriapócs egyes búcsúin nem volt ritka a százezres hívősereg sem. Ekkora lélekszám évenként akár többször is megismétlődő migrációja, a különböző etnikumok és vallások állandó találkozása, kulturális érintkezése nemcsak Máriapócsra nézve, de a zarándokok útvonalaiba eső vidékek lakossága és a búcsúkra összesereglő hívek számára is felbecsülhetetlen művelődéstörténeti hatásokat, folyamatokat hozott létre és tartott életben. Számos adat bizonyítja, hogy a máriapócsi búcsúkra igyekvők útvonalába eső területeken mind a magyarság, mind az ott lakó más etnikumú lakosság között új vallásos 429szokások honosodtak meg. A literátus papságon keresztül érvényesülhetett a pravoszláv liturgikus könyvekkel házaló kereskedők kultúraközvetítő szerepe, s ennek révén a keleti szláv liturgikus hagyományok meg-megújuló folklorizációjának lehetünk szemtanúi (Ojtozi 1982: 20). Emellett nem elhanyagolható a régi vallásos hagyományok fenntartásában és az új hagyományok elterjesztésében a máriapócsi baziliták hatása sem (Bartha E. 1986).
Maga a kegyhely, annak tisztelete is ihletője volt bizonyos, kifejezetten Máriapócshoz, a máriapócsi zarándoklatokhoz fűződő hagyományoknak. A Szent Bazil-rendnek a kolostor mellett volt egy háromholdas kertje, amelyet a nép Mária-kertnek nevezett. A sétányokat szegélyező sövényről a zarándokok kosárszámra vitték a gallyakat. Hasonlóképpen sokan igyekeztek a kertben lévő Mária-kútból vizet meríteni. A kegyhelyhez fűződő mondák egyik típusa szerint a közeli disznóól mellett Mária egy mogyoróbokor ágai között jelent meg. A csodás jelenés hírére a mogyoróbokorról is sokan törtek gallyat, amit a sövényből vágott ágakkal, a kútból merített vízzel és az árusoktól vásárolt kegyszerekkel, búcsúfiával együtt hazavittek és szentelményként használtak fel. Többféle történet kapcsolódik a máriapócsi temető egyik sírjához, amelyet a búcsúsok gyakran felkerestek. E sírban a néphit szerint olyan asszony nyugszik, aki péntekenként rendszeresen mosott, s ezt jelképezte sírján az öntöttvas fazék. A sírt felkeresők a hantot, a sírkövet botokkal szurkálták, kopogtatták, hallgatván, kopog-e a koporsó.
Máriapócs hatalmas kulturális, kultúraközvetítő szerepe a második világháború utáni évtizedekben erőteljesen csökkent: A határokon túlról érkező búcsújárás – több környező országból – megszűnt. A hazai zarándokok mellett azonban ma is rendszeresen látogatják Máriapócs híres búcsúit szlovákiai magyar görög katolikusok.
