A HALÁL HÍRÜLADÁSA
A HALÁL HÍRÜLADÁSA
A halálesetet az elhunyt valamely férfi hozzátartozója vagy a gyászoló család megbízottja ünneplőbe öltözve jelenti be a közigazgatás és az egyház illetékeseinél: a halottkémnél, anyakönyvvezetőnél, lelkésznél, harangozónál.
Gyakran a bejelentést tévő személy látja el a további szervezési feladatokat. Rendszerint férfi, az elhunyt keresztapja vagy komája. Azonban nagyobb településeken a külön szerepkörré vált feladatokat mindig azonos személy, hajdúsági, kunsági elnevezéssel a funerátor, bejáró, illetve alkalmasint a bejárónő tölti be. A funerátornak kenyérkereső foglalkozása eljárni a halott dolgaiban, ezért általában éltes, jó eszű, írástudó személy, akinek olyan a szerepe a temetésben, mint a vőfélyé a lakodalomban.
A harang szavával válik közhírré a gyászos, közösségi figyelemre méltó esemény. A harangozásnak helyenként változó módja alakult ki, amely messzemenően függ a harangok számától. A halált bejelentő harangozásnak mindig van olyan része, amely magát a halál tényét adja hírül, valamint azt, hogy milyen nemű volt a halott, s felnőtt-e vagy gyerek. Kifejezhető a harangozással, hogy az elhunyt gazdag-e vagy szegény. Sőt, bizonyos mértékig érzelmet is kifejezhet a harangozó. Így a halottnak való harangozás egyik próbatétele volt a harangozó „hangszeres” tudásának. Az említett információkat ritmikai különbséggel és – ahol volt – a különböző harangok együttes vagy eltérő idejű használatának változataival lehetett kifejezni.
Amíg a halott a házban van, reggel, délben, este harangoznak neki. A község megbecsült halottjának mindegyik felekezet templomának harangja szól.
77A hivatalos személyeken kívül a rokonokat, szomszédokat is illő volt meghívni, ezt nevezték hívogatásnak, gyászbahívásnak. A halálesetről sokszor nem élőszóval, küldött által, hanem halotthívó tábla küldésével adtak hírt. A temetési, kalandos társulatoknál az atya, a mester indítja útnak a táblát, ezt házról házra továbbadják, míg végül visszakerül elindítójához. A szokás ismert volt ott is, ahol ilyen társulatok nem működtek: Széken a sulykolóhoz hasonlóan kialakított temetési táblára írta az utca tizedese a megfelelő halott nevét, temetése napját, s adták családról családra. Akit nem hívtak meg, az csak a temetésre mehetett el, a torba nem. Ahol ez nem volt szokásban, ott ki-ki maga döntötte el, hogy a temetési szokássor mely részén illő megjelennie. Ugyanakkor értesítették a távolabb, más faluban, tanyán élő rokonokat is, hogy a temetésre össze tudjon gyűlni valamennyi hozzátartozó.
A gazda, gazdasszony halálának hírét nemcsak az embereknek, de az állatoknak is hírül adták.
