SIRATÁS
SIRATÁS
A kiterített halottat nappal siratják, éjjel virrasztják. Amíg a házban van, mindig van mellette valaki a keservesek közül, aki vagy fennszóval, vagy a maga csendességében siratja, siratgatja. A haldokló mellett soha nem szabad siratóba kezdeni, mert ha felríjják, felordítják, akkor csak nehezen tud meghalni, napokig vergődik élet és halál között. 78A temetés után pedig már magukban siratják a halottaikat az asszonyok: munka közben, mikor eszükbe jut a fájdalmas hiány, amikor életük fordulása különösen érezteti velük a veszteséget, s bármikor, amikor az emlékezéssel könnyíthetnek szívükön.
Siratásnak a halott közvetlen környezetében a továbbélőkben kiváltott fájdalmat, hiányérzetet, kiszolgáltatottságot kifejező, olykor szövegeket, máskor csak szövegrészleteket, mondatokat magában foglaló, a szélsőséges érzelmi állapotot kifejező, szavak nélküli kitörésekkel s gesztusokkal tagolt megnyilatkozást nevezzük. A szavak nélküli sirongatást, zokogást, zokkantást, rívást, ordítást nem nevezik siratásnak, s azt, aki túlzásba viszi, elfeledkezik magáról, bár általában megérti, de elítéli a közvélekedés. Szépen azok siratnak, „akik szivikből siratnak, nem szájikból. Akinek a szive az olvasó könyve.”
A siratók a közösségi hagyományban fenntartott szövegmintákat egyéni vonatkozásokkal kitöltő, önállósult folklóralkotások.
Aki szépen sirat, az az elhunyt életének valamely jellegzetes részletét, egy-egy emlékezetében felbukkanó élményt is belesző a siratóba. Aki nem tud siratni, egyszerűbben követi a hagyományos szerkezetet, kihagy részleteket, rövidít.
