AZ IVÁS ILLEME
AZ IVÁS ILLEME
A gazdaember munka közben nem ivott, de a „segítséget” illett megkínálnia. Például szüretkor és házépítésnél az étkezésen kívül „óránkint vagy félóránkint borral kellett megvendégelni a segítséget” (Fél E.–Hofer T. 1972: 215).
Az állatszaporulat várható idejére itallal is fel kellett készülnie a gazdának, hogy a segítséget meg tudja kínálni: „Borjúzik a tehén, hozzákészültünk, legyen otthon ital. Ha éjjel borjúzott, pálinkát, ha nappal, bort iszunk. Leülünk az istállóban, gyertek, igyunk” (Mihályfa, Zala m.).
Elsősorban a napszámosoknál vált szokássá, hogy minden nagyobb munkához pálinkát vittek magukkal. Ez „olyan törvény lett, mint a dohányzásban való becsület. Rendes ember nem élődik a többin, hanem ha megkínálják, ő is visszakínálja azokat” (Veres P. 1941: 56).
Az ünnepélyesebb alkalmakhoz, mint a lagzi, névnap vagy a disznótor – a szőlőtermesztő vidékeken –, hozzátartozott a saját bor: fokozta a család megállapodott jólétének a benyomását. Ezen alkalmakkor egyenesen szégyen lett volna a vendégeket nem saját borral kínálni, mivel ez arra utalt volna, hogy az illető gazda nem élt kellő beosztással: „Most, mikor J. fiam levágta a disznót, mondta, hogy: Édesanyám, szégyellem, hogy 5 l bort vettem a disznótorra. – Igen, mert a saját borát eliszogatták a komákkal” (Bereczki I. 1957: 10).
Emellett az ital mennyisége is fontos volt: bőven kellett hogy legyen. Az innivalóval való spórolás bármilyen észrevehető jele igen presztízsrontó lett volna.
Az ünnepi közösségi ivásnak kialakult rendje volt. A lakodalomba, disznóvágásra vagy locsolkodni érkező vendégek fogadásához pálinka illett. A pálinka társaságban fogyasztott ital, vendégség, ünnepi alkalom elképzelhetetlen nélküle (Balázs G. 1990: 271). A disznóvágás egész eseményét is végigkíséri, ilyenkor úgy illett, hogy „egész nap az asztalon legyen”. A vacsora elmaradhatatlan bevezetése is egy kupica pálinka volt, amit a házigazda pár mondatos köszöntője tett ünnepélyessé. De vacsora közben már a bor járta, sűrű koccintással és köszöntéssel: „Isten éltessen bennünket, hogy jövőre is ilyen jó disznót öljünk!” (Avas K.-né 1981: 29). Vacsora után szintén bort ittak, mivel „dalolás után gyantázni kell, mondta édesapám”.
A férfiembernek a becsületéhez tartozott, hogy bírja az alkoholt. Mindenkinek magának kellett tudni, hogy mennyit bír. „Annyit iszik, hogy nem tudja, mi az elég” – 678mondják megrovóan. „Mindenki maga tudja, hogy hány pohár bor nem árt meg.” Különösen megbélyegzett a nagy nyilvánosság előtt való lerészegedés. „Én hány lakodalomban voltam, és egyben nem rúgtam be. Pedig násznagy voltam vagy hétszer” (Zsombó, 1975). Az ivás helyes mértékére vonatkozó népi bölcsesség a következő: „Egy pohár bor étvágyat csinál, kettő jókedvet, három fontoskodóvá tesz, és többet nem szabad” (Nagy P. 1968: 15).
Szőlőtermő vidékeken a férfiak társaság nélkül is naponta átlagban 1 liter bort „szopogatnak” el. Németh G. Béla írja nagyapjáról: „Ittasan szinte sohasem láttam, de a napi üveg borát megitta” (Németh G. 1990: 46). „Aki sokat iszik, de nem látszik rajta, azt nem ítélik meg” (Fél E.–Hofer T. 1972: 219). Fontos volt a distinkció: „Nagyapám nem számított részeges embernek, csak italos embernek, ami nagy különbség” (Szabó Pál 1954: 28). Az erős ivót azonban nagyon elítélik, különösen, ha szeszfogyasztása a család rovására ment.
A legények esetében kissé más volt a megítélés, mert „az ember legénykorában másként iszik, mint később. Akkor rá akar szokni.” Ezzel együtt náluk is az volt az elvárás, hogy bírják az italt, s „részeg legényt nagyon ritkán lehetett látni”. „Borosak” lehettek, de részegek nem (Martonné 1983: 70).
