IPARTÁRSULATOK, IPARTESTÜLETEK, IPAROSKÖRÖK
IPARTÁRSULATOK, IPARTESTÜLETEK, IPAROSKÖRÖK
Az ipartársulatok általánosságban az azonos mesterséget űző korábbi céhtagokat fogták össze 1872, a céhek végleges megszűnése után. Sok városban – mint Debrecenben és Gyöngyösön – az ipartársulat élete a régi céhes kereteket töltötte ki. Tovább 321vezették a céhjegyzőkönyvet, s a régi céhszabályok szerint jártak el az inasok szegődtetése, a legények szabadítása és vándoroltatása ügyintézésében (Balogh I. 1973a: 183; Rázus Gy. 1928). Az ipartársulatba szabad akaratából lépett be a mester, s akkor lépett ki belőle, amikor akart. Nem volt kényszertagság, s a belépés feltételéül nem szabhatták a remeklést, mint a céhek tették. Az ipartársulat nem tagadhatta meg a felvételt attól az iparostól, aki az alapszabályban foglalt feltételeknek megfelelt. 1872-ben Gyöngyösön még önálló ipartársulatot alkottak a csizmadiák, a cipészek, a fazekasok, a magyar tímárok, a szűrposztósok, a kovácsok és kerékgyártók, a szabók, a szűcsök, az asztalosok és a pékek. A tíz önálló ipartársulat mellett alakult egy „egyesült ipartársulat” is a kisebb létszámú iparágak számára. Békés városában a négy ipartársulat kerületek, közigazgatási egységek szerint szerveződött (Gál E. 1984: 324; Dankó I. 1983: 554). Kivételesnek látszik Gyergyószentmiklós iparosainak szerveződése. Ott az 1833-ban alakult Iparosok Társasága nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül tömörítette a mestereket. 1872-ben ebbe olvadt be az örmények tímártársulata is (Tarisznyás M. 1982: 222).
Az 1884. évi ipartörvény (XVII. tc.) új szervezeti formát írt elő, a testületi elv alapján szerveződő s a szakmákat összefogó ipartestületek megalakítását. Adott település képesített iparosainak kétharmada kérelmezhette megalakítását. A szakmai alapon szervezett ipartársulatok eleinte ellenszenvvel viseltettek a közös testület elgondolásával szemben. Újabb költségektől tartottak és féltették addig élvezett jogaikat (Rázus Gy. 1928: 42). A társulatok önkéntességével szemben az ipartestületi tagságot az 1884. évi ipartörvény kötelezővé tette a szakmai képesítéshez kötött iparágak esetében. Bizonyos iparhatósági jogok átruházásával az ipartestületek hatósági jogokat gyakorló, iparbiztosi (állami) felügyelettel működő érdekvédelmi és szabályozó, ellenőrző funkciókat ellátó szervezetként jöttek létre. A városi ipartestület joga és feladata volt a kontárok ellen fellépni, a munkakönyveket kiadni, az inasszerződéseket és az inasképzést ellenőrizni, a segédvizsgákat lefolytatni stb. Az Ipartestület tisztikara legtöbb helyen elnökből, alelnökből, jegyzőből, aljegyzőből, pénztárnokból és 24 tagú választmányból állt. A választmányban valamennyi szakma képviseletét igyekeztek biztosítani (Répási I. 1989b: 24; Tóth Z. 1990: 326).
Az Ipartestület tömörítette egy-egy város iparengedéllyel működő összes iparosát, egész kézművestársadalmát. A falusi iparosok a közeli város, járási székhely ipartestületébe kérték felvételüket. Sárrétudvari és a szomszédos falvak iparosai például Biharnagybajom ipartestületéhez csatlakoztak. Helyenként járási ipartestület alakult, amely a falusi iparosokat fogta össze. A tiszafüredi a székhelyén kívül még 10 település iparűzőit tömörítette (Madar I. 1993: 273; Bakó F. 1992: 9). Legtöbb városban csak néhány évvel a törvény beiktatása után alakult meg az egységes ipartestület. Például Pápán 1886-ban alakította meg mintegy 500 önálló iparos. A pápai ipartestület fő feladatának tartotta az iparosok védelmét, adó- és vasúti vámkedvezményének elintézését, s különös hevességgel folytatott harcot az iparengedély nélkül dolgozó mintegy 150 kontár ellen (Pölöskei F. 1994: 411).
Az ipartestületek saját vagyonnal, ingatlanokkal rendelkeztek. Legtöbbnek volt székháza, tanonciskolája stb. Békés város ipartestülete 272 taggal alakult meg, de 1889-ben már székházat épített, amit a létszám növekedése miatt 1896-ban bővíteni kellett (Dankó I. 1983: 555). A karcagi ipartestület 1903-ban építette fel nagy székházát 322a város főterén, az adott helyet a művelődést és a társaséletet szervező Iparos Körnek is. A 20. század első felében a karcagi iparosoknak dalárdájuk, színjátszó csoportjuk, mozijuk, könyvtáruk volt (Örsi J. 1990: 76). Ahol az ipartestületnek nem volt székháza, ott egy meghatározott vendéglőben szokták összejöveteleiket megtartani. (A székesfehérvári Cipész Ipartársulat Temetkezési Egylete például a Ponty vendéglőt tekintette székhelyének.)
Az ipartestületek vagyona az 1890-es évektől jórészt a betegsegélyző pénztárakba és temetkezési egyletekbe vándorolt. Betegsegélyző pénztárt az ipartestületek az 1891. évi 14. tc. alapján állíthattak fel. Ennek bevételei a tagok és a munkaadók járulékaiból, adományokból és mindezek kamataiból tevődtek össze. A mesterek mint munkaadók között ez az intézmény nem volt népszerű, minthogy a járulék kétharmadát a munkaadók, egyharmadát a munkavállalók (segédek, tanoncok) fizették.
A temetkezési egyletek, melyek a tagok tisztességes eltemetésére és a hozzátartozók segélyezésére alakultak, mintegy helyi biztosítótársaságként működtek, alacsony kamatra adtak kölcsönöket. Ezeknek az egyleteknek jóval nagyobb vagyonuk volt, mint az ipartársulatoknak. Gyöngyösön az 1870-es években az ipartársulatok mellett egymás után jöttek létre a temetkezési egyletek. Ezeknek még a taglétszáma is csaknem pontosan megegyezett. A csizmadiák 1875-ben alakult ipartársulata 1878-ban létrehozta temetkezési egyletét is. A társulatnak 102, a temetkezési egyletnek 104 tagja volt. Vagyon tekintetében lényegesebb az eltérés. A társulat 160 korona készpénzével szemben az egylet alakulásakor 1000 korona ingatlannal, 3000 korona takarékbetéttel és 2000 korona részvénnyel rendelkezett. A tagok inkább támogatták az egyletet, mint a társulatot, az ipartörvény ugyanis előírta, hogy a volt céhek és a társulatok tőkéje jótékonysági célra nem használható fel (Gál E. 1984: 324; Rázus Gy. 1928: 41; Bősze S. 1989: 249). Az iparos temetkezési egyletek többsége az 1920–1930-as években is fennállt.
Az ipartestület évente egyszer tartott közgyűlést, amikor a tisztségviselőket újraválasztották, felmentették vagy megerősítették. A választmány havonta ülésezett, az ügyeket vivő jegyző hetente négy napon tartott fogadóórát. Ő járt el a hivatalos ügyekben, készítette el a szerződéseket, s őrizte a régi céhládákat is. Fizetése Putnokon 1925-ben 300 pengő volt (Répási I. 1989: 24).
Az ipartestület nem csupán érdekvédelmi szervezet volt. Hatékonyan szervezte a szakmai utánpótlás, a tanoncoktatás, a segédvizsgáztatás ügyeit. Testületi munkája mellett fontos szerepet játszott a település közösségi, kulturális életében is. Az ipartestületnek többnyire saját könyvtára volt, napilapokra fizetett elő, sőt helyenként – mint Kecelen – vendéglőt tartott fenn székházában (Juhász A. 1984a: 689). Sok kisvárosban szorosabb vagy lazább szálakkal kapcsolódtak hozzá a művelődést előmozdító körök és egyletek. Például Békés mezővárosban Iparos Olvasókör (1893), Iparos Ifjúsági Önképző Egylet és Iparos Dalárda (1898) alakult, sőt Ipartestületi Hitelszövetkezet (1904) is létesült (Dankó I. 1983: 555). Országszerte az 1860-as években kezdődött az iparos-kereskedő kispolgárság egyleteinek megalakítása. Pápán a Polgári Kör (1867) és a Polgári Önkéntes Tűzoltó Egylet (1871) több száz taggal jött létre. Putnokon az 1860-as években alakult Polgári Egylet szintén a városka iparosait, kereskedőit fogta össze, tekintet nélkül felekezeti hovatartozásukra. Új, 323friss szellemiségű társadalmi réteg szerveződése valósult meg a körök, egyletek létrejöttével (Pölöskei F. 1994: 412; Répási I. 1989: 23).
A 19. század végén a politikai agitáció ellensúlyozásának céljával egymás után alakultak az egyházi hátterű körök, egyletek. Szigetváron például a Katolikus Legényegylet hangsúlyosan az iparoslegényeket kívánta összefogni, „hithű férfiakká és derék polgárokká” nevelni. Olyan egyleti otthont terveztek, „melyben a tagok csekély díjazásért jó lakást, az utazók menhelyt” kaphattak (Bősze S. 1989: 247). Gyöngyösön az 1897-ben alakult Iparoskör hármas célt tűzött maga elé: az iparosok tömörítése, képzése, műveltségének fokozása mellett főként a segédek támogatását és a társas együttlét szervezését. A kör tagjai semmiféle politikai mozgalomban nem vehettek részt, a körben politikai témákat nem tárgyalhattak, ilyennemű indítványokat nem tehettek (Gál E. 1984: 326–327). Általánosságban az ipartestületek meg akarták óvni tagjaikat – különösen segédeiket – a szakszervezeti, munkásmozgalmi agitációtól.
23. ábra. A Vörös Rák vendéglő cégére. Eger (Heves vm.)
Kulturális tevékenységük az olvasókörök mellett nyilvános, ismeretterjesztő előadások szervezésére, ének- és zenekarok működtetésére is kiterjedt. Nemcsak a városokban, hanem a kisebb-nagyobb községekben is főként a kisiparosréteg vállalta magára a polgári kultúra támogatását. Példa rá Somogy megyében a Tabi Iparos Önképző és Daloskör (1898), a Nagybajomi Dalárda és Olvasókör vagy az Öreglaki Iparos és Polgári Olvasókörben alapított énekkar (1911). Ezek életét, összetételét, hangszerállományát és műsorait azonban kevéssé ismerjük (Bősze S. 1989: 248).
