3. Ferenczy életmódja élte utolsó éveiben. – Rokonai. – Ferenczy Teréz. – Rimaszombati viszonyok. – Régi barátságai . – Fáy Andrá…
3. Ferenczy életmódja élte utolsó éveiben. – Rokonai. – Ferenczy Teréz. – Rimaszombati viszonyok. – Régi barátságai . – Fáy András és Ferenczy József. – Betegeskedése, halála és temetése.
Ferenczy életmódja rimaszombati magányában egyhangú és szabályos volt. Mint tudjuk, Zsuzsi nénje házában lakott, de úgyszólván csak étkezni és hálni járt oda. Egész napját a Ferenczy kertben töltötte, mely csak pár percznyire van a háztól. «Szegény öreg ember! – írta később egyik ismerőse – mintha most is látnám, a mint kurta szürke köpenyében, nagy karimás kalappal végigsiet a rimaszombati temető utczán, ott egy magas palánk ajtaját feltárja, aztán maga után gondosan kulcscsal bezárja.»* A kertben volt egy hevenyészett kis műterme, felső világítással; itt dolgozgatott szobrain. Ideje nagyrészét azonban a kert bejáratánál levő földszintes házban töltötte (111. ábra). A ház két szobáját foglalta el; egyikben hevertek Budáról hozott művei; a másikban titkos hajógépén munkálódott.
Ferenczy István Kisfaludy szobra a múzeumkertben. Magyarország és a Nagyvilág. 1875. 39. sz.
Rendszerint reggel 6 órakor kelt, megreggelizett és 7 órakor már műtermébe ment. 12-kor hazajött ebédelni, azután ismét vissza ment a kerti házba. 5–6 óra felé abbanhagyta a munkát, s ha az idő engedte, sétálni ment, többnyire a félórányira fekvő Szabadka puszta felé. Fábry János, a rimaszombati gymnasium nyugalmazott tanára, akkor még fiatal ember volt s Ferenczynek sétáin gyakori kisérője.
«1853-tól volt alkalmam – úgymond – vele gyakrabban találkozni. – Rokonszenvét bírván, fölkerestem szobrászműhelyében, hol egyes műveiről egész előadást tartott. Mindegyiknek történetét apróra mondta el. Hitte, hogy a nemzet azokat meg fogja becsülni. Majd borongó lélekkel beszélt a katasztrófáról, mely szép reményeit meghiusitá.
«Abban az időben – kedvező időjárás mellett, – gyakran tettem sétát rendszerint harmadmagammal a Szabadka-puszta felé vezető országúton a későbbi délutáni órákban. Sokszor utolértük a lassan ballagó művészt; néha meg már, – ha betértünk az akkor látogatott vendéglőbe – ott találtuk az ő egyetlen meszely borocskája mellett. Csakhamar megeredt a szó s Ferenczy bácsi meleg kedélylyel, nem ritkán ifjú hévvel beszélte el olaszországi éleményeit, nagyratörő terveit. Olykor megnyitotta adomáinak zsilipjét s kifogyhatatlan volt azoknak humoros elmondásában. Csak a komikus helyzeteknél jelent meg arczának szelíd mosolya. Ha valamely gavalléros történetkét beszélt el, sohasem mulasztotta el ezt a záró szót: Topp! Eléggé folyékony előadását mindig élvezettel hallgatta kis társaságunk, melynek egyik lelkésztagja tudott új thémát a jó öregnek eszébe juttatni.
107. ÉREMTERV. VIASZVÁZLAT. SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM.
«Hazafelé rendesen velünk jött, magunk is lassúbb tempóban haladván, hogy ki ne fáraszszuk öregünket. Útközben közbefogtuk, hogy elbeszélését hallhassuk, mert itt is övé volt többnyire a szó.»*
-b-n-. Ferenczy István életrajzához. Gömör-Kishont. 1899 május.
Hazatérvén, 7 órakor vacsorált s azután mindennap a casinóba ment, újságot olvasni. A hírlapoknak buzgó olvasója volt, hisz rimaszombati számüzetésében ezek voltak egyetlen hírhozói az elvesztett nagyvilágból. A többi urak persze rendszerint csak kártyázni jártak oda; tőle szokták tudakolni, mi újság? Soká a casinóban sem maradt s 9-kor rendszerint lefeküdt.
108. KÉPMÁS. VIASZVÁZLAT. SZÉPMŰVESZETI MÚZEUM.
Rokonai szeretettel és tisztelettel környezték. Zsuzsi nénjénél étkezett s gyöngéd lelkét gyakorta mélyen bántotta, hogy úgyszólván kegyelemkenyéren él. Nénje ezt vele sohasem éreztette ugyan, de az évek során félreértés vagy sértődés egyszer-másszor elkerülhetetlen volt. A pesti nyilt házakhoz szokott művésznek különösen az fájt, hogy ha néha napján vendége érkezett, nem igen híhatta meg magához ebédre. Félt nénje vidékies egyszerűségétől és takarékosságától, vagy túlzott érzékenységében nem akart terhére válni. Rimaszombatban élt másik nőtestvére, az idősebb Maris is, kiben volt valami művész öcscse érzelmes, költői kedélyéből. 1854 tavaszán hosszabb betegeskedés után elhalálozott. «Végperczeig tiszta észszel, kegyes lélekkel és úgyszólván testi fájdalom nélkül töltötte, – írja Ferenczy öcscsének – a halálról minél kevesebbet beszélt, én legalább sohasem hallottam, hanem mindjárt csak áldott mindent «legyetek boldogok, Isten oltalma, segítő karja legyen veletek, gyermekeitekbe lássatok örömet». Nem szükség említenem, hogy tégedet is többször emlegetett, rám bizta áldását általadni: «mondd meg neki is, mert én titeket szerettelek».*
1854 április 18-ikán.
109. NŐI FŐ. VIASZVÁZLAT. SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM.
Zsuzsánna nénjének hasonló nevű leányát különösen kedvelte a művész. Szinte apai érzéssel foglalkozott egykor a kis Susó vagy Suskóval; boldog volt, hogy az első német levelet kapta tőle; örült, mikor a serdülő leányka első telét töltötte Kassán. Midőn Jánosdeák András ügyvéd megkérte kezét, résztvett a férjhezadás minden örömében és gondjában. Élete végén valósággal megtörte őt huga fiacskájának, a kis Kálmánnak halála. Jánosdeákné állott tán rimaszombati rokonai közt szívéhez legközelebb. S a kis Susó meghálálta e nagy szeretetet; szinte élete czéljává tette méltatlanul megtört nagybátyja emlékének kiengesztelését. Műveit, leveleit gondosan megóvta, majd a nemzetnek ajándékozta. Ferenczy egykor neki adta egyetlen daguerrotyp képmását (97-ik ábra), s az agg nő azt még ma is legféltettebb kincseként őrizi.
110. IFJU NŐI FŐ. VIASZVÁZLAT. SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM.
Távolabbi rokonaival nem igen érintkezett. Unokatestvérének, a Szécsényben lakó Ferenczy Samunak lányát, Terézt nem is ismerte. A boldogtalan költőnő néhány nappal öngyilkossága előtt írta «Szobrász bátyámhoz» czímű versét.
«Édes István bátyám, feléd száll, feléd száll
Hattyú-bús énekem
Nagy szellemed ölén tán pihenést talál
Dalteremtő. lelkem.»
Hattyú-bús énekem
Nagy szellemed ölén tán pihenést talál
Dalteremtő. lelkem.»
«Nagy a te csarnokod – gyönge az én lelkem
Hogy azt körülszálljam;
Tested oly törődött … Berosdázva leltem
Vésőd … ez hogyan van?
Hogy azt körülszálljam;
Tested oly törődött … Berosdázva leltem
Vésőd … ez hogyan van?
A nemzet egyetlen szobrásza ott hever
A kis kunyhó körül,
Hol gyermek-korában kihajtott a szeder
A zöld sövény tőrül.
A kis kunyhó körül,
Hol gyermek-korában kihajtott a szeder
A zöld sövény tőrül.
Ki – mint félig gyermek – romladékin pihent
A régi Rómának,
S ifjú képzetében új triumfust teremt
Távol bús honának,
A régi Rómának,
S ifjú képzetében új triumfust teremt
Távol bús honának,
Kinek vándorbotja, a bús Itália
Babérhajtása volt,
Most, mint koldúsbotra, – népének hű fia
Görnyedten meghajolt.»*
Babérhajtása volt,
Most, mint koldúsbotra, – népének hű fia
Görnyedten meghajolt.»*
Megjelent a Divatlapokban 1853-ban, később a Képzőmüvészeti Szemlébe (1881, 3. sz.) s utóljára: Halmi Piroska: Ferenczy Teréz czimü könyvében.
Halála után három héttel; 1853 július 12-én Ferenczy Pestre mentében Szécsénynek került. «Mindnyájan – írja öcscsének – a legnyiltabban és szivességgel fogadtak. Egészen rá lehetett esmérni a Ferenczy fajra, az az egyszerű ármány nélküliség és lelki nagyság. Elbeszéltették a boldogult Ferenczy Tercsa utolsó óráit, ki is május 22-én egy pisztolylövéssel vete éltének véget, atyjának, hozzátartozóinak, barátinak nagy fájdalmára.»*
1853 július 22-ikén.
Rimaszombatban sok ismerőse volt, de bensőbb barátságot senkivel sem kötött. Érintkezett a gymnasium tanáraival, különösen a már említett Fábry Jánossal és Plachy Ferenczczel, a rajztanárral. Gyakran átrándult a szomszéd Jánosiba, hol Szathmáry Király Pál, majd ennek veje, Borbély László kastélyában sok kellemes napot töltött. A nagyszabású bálokra, mulatságokra nem ment el, de vendégtől csöndes napokon jól érezte magát ez úri család műveltebb körében.
Rimaszombati létét mindvégig szomorú számüzetésnek tekintette. A véletlen 1851-ben egy római ismerősével, Bordolo Jánossal hozta szembe, ki ekkor Kassán valami magas katonai méltóságot töltött be. Bordolo excellentiájának «közelebbi Rimaszombatba lettéről, – írja öcscsének – tudtodra akarok is adni egy kis episodot, mely a Gittlerné háza melletti kis utczába történt.
111. A FERENCZY KERT RIMASZOMBATBAN.*
A Ferenczy kert Rimaszombatban. (369. l.) Sándy Gyula úr amateur-fölvétele, ki azt e czélra szíves volt átengedni.
Én t. i. a magam dolgába azon menvén végig, az utczába előtaláltam őket, t. i. Bordolót, aztán ha jól tartom Lavacsek a kassai fő fiskust, Viczián a rimaszombati főbírót és egy egyént, kit nem esmértem; és szemközt érvén egymást, már öltözetemnél fogva is, hogy a műveltebb osztályhoz tartozom, köszönteni kellett őket. És midőn vagy húsz lépésre haladtunk, megállottam én, de megállottak ők is, és majd egymásra mosolyodtunk s ő, melyet később tudtam meg, mondja a társainak: «Nem Ferenczy ez? Én őt még Rómából esmerem» s a t. Én ezt később Vicziántól nyájas és hizelgő kifejezések közt tudtam meg, később a Szilárdi főnök asztalánál is szóba jött, de én mégsem beszéltem vele és ezt mai napig sem bántam meg, mert ő azt felfoghatja és talám fel is fogta, hogy nekem vele nem Rimaszombatba kellene találkozni.»*
1851 április 4-ikén.
Nem csoda, ha e szűk világban rosszúl érezte magát. Különösen bántotta – magyar városainknak még ma is általános bűne – a kegyelet s a történeti érzék hiánya.
«Rimaszombatba nagy változások történnek, – úgymond – a város közepén levő nagy piacz sétatérre lesz alakítva, a kövek egy része már felszedetett, már fák vannak plántálva. Vásárhelynek a régibb temető, Szentgyörgyi első ref. püspök, Szőke Ferencz, generál képíró Szügyi Mihály, János testvérünk s nagyatyáink s nagyanyáink sírhalmain lop s csal a mercator. Már ezen sírok nagy részént ki is vannak úgy, a hogy egyengetve és egy heti vásár már oda ki is tartatott. No nyárba csak megjárja, de ha beáll az áldott esős idő? – Hihetetlen ferde nyilatkozatokat hallhatnál ezen sírok feletti rombolásról és közömbösségről. Csak úgy beszél róla, mint egy csurapinak elcserélése vagy eladásáról. Az egyik mondja: «Urambátyám! ez a Szentgyörgyi emlékköve az eklézsiát illeti, megveszik ezt, eladjuk és a pénz az eklézsiáé. Én különben egy nyilatkozatot tettem, hogy akár a temetőbe hordjuk öszve egy rakásra, akár én a kertembe helyet adok és illő halomba felállítom, – de ezt sem értette senki. – Pár nap mulva hallok dobolást, a bakter megy az utczákon trum-trum-trum-trum «közhirré tétetik, a mely uramnak sírköve van az ó temetőbe vitesse el, mert a ki el nem viszi, irgalom nélkül öszve fog töretni.» – Megbocsáss, ha egy kissé érzelgőnek látszatom, de egy nemzet, a mely így gondol, megérdemli mostani sorsát; csak annyi ártatlan is ne volna közte.»*
Öcscsének, 1850 április 25-ikán.
A kegyelet, a multak tisztelete, a történeti érzés lényeges vonása Ferenczy egyéniségének. Önkénytelenül az a hiú kérdés támad bennünk, minő művész vált volna belőle, ha a mult emlékeivel telt városban születik, ha gyermeki fogékony lelkét nagy művészeti hagyomány neveli vala!
Lelkétől idegen környezetéből visszavágyik régi körébe. Egykori barátságait föntartja, vagy híven ápolja emléküket. Nyáry Pál szomorú sorsa leveri, osztja Schodelné gondjait; Bajza szerencsétlensége, Vörösmarty bajai mélyen érintik. Láng Pauliná halála fölkelti érzelmei és emlékei bánatos raját.
«Hölgyfutár ápril 8-ika 1850 – írja öcscsének – e sorok állanak: «Ábrányi Emil egyike esmeretesb íróinknak ápril 7-ikén sírba követte nemrég elhunyt fiatal nejét s holnap s a t.» És ezen nő volt Lángh Paulina, mint tudod, szinte 25 évekig az élet minden fázisán bámulatraméltó ideálom: előttem mint kis gyermek göndör hajakkal és tovább; nemhogy valaha megszomorított volna, de ha akármely szomorúságom lett volna, fel tudott vidítani, minden rossz launémot keresztül tudta gázolni s eltűrni – nyugodj csendesen. Ily mulandó a világ. Budán lettedkor egyszer, jut eszembe, hogy a Svábhegyen voltunk együtt Lángh Ágnessel, Lángh Paulinával, Kehrer Adél és Kehrer Luissal s ott víg enyelgésekkel töltvén az időt, most Ágnest, Paulinát és Adélt a hideg föld fedi.»*
1850 április 25-én.
Fáy Andrással való barátságát a távollét csak zavartalanabbá, melegebbé tette. Három ízben meg is látogatta; 1848, 1850, 1853 nyarát nála töltötte. Fáy névnapjáról mindig megemlékszik, s régi barátját hűséges szeretettel köszönti.
«Örökké emlékezetembe marad azon szívességed, – írja neki 1850 november 27-én, – mellyet e Nyáron irányomba mutatál, midőn, mint tudod, én minden gondot félre téve, és a multakat felejtve, egészszen és csupáncsak a baráttságnak élhettem; mellyre személlyed is elég lett volna, ha Palit, Rosit és Guszti fiadat, s másokat nem említeném is, úgy hogy méltán ezen időt éltem öröm napjai számába felveszem.
«Tiszta érzelmű sziveknek ugyan nem volna szükségek Naptárba nézni, hogy egymást üdvezeljék, hiszem erre minden nap, minden óra elegendő, hogy egymásnak minden jót kivánjanak, de engem mégis maga az évszak, a fák, a rétek intenek, hogy emlékezzem meg azon boldog napokról, midőn egymásnak a Mennyország kulcsa birását kivántuk, most ezen bé közeledő Név Napodon csak annyit teszek még hozzá (mellyet a Sibillák is el felejtettek) hogy Ifjúi erőbe, kedvbe, egésségbe a fennforgó körülmények ne zavarják óráidat.»*
Nemzeti Múzeum, kézirattár.
1852 november 28-án pedig így köszönti:
«Szeretett Andrisom! «Szóbeli köszöntésedet, míg még a Szathmáry Borbély viszony fel állott, gyakorta vettem és küldöttem, de már most nem lévén egyéb eszköz tégedet köszönthetni, mind pedig hív Baráti buzgalmam felől biztosíthatni, nyúlok ezen igen ritkán kezembe levő tollhoz, melly ha jól tartom levél írásra ezen folyó esztendőbe most másodszor van kezembe: azonba ne gondold, hogy Misantrop vagy éppen Hipocondriacus lettem volna, hanem csak viszem eggyik nap terhét a másik után, nézem, bámulom, ollykor boszszankodom, a világ bolondságát. Gyakorta a leg forróbb buzgalommal emlékezem sok nemű s nemzetű Barátimmal töltött múlt napjaimra és hogy ezek között te és házad népe első helyet foglal nem szükség mondanom, mert már ezen gyenge megemlítés is, a te hívséged, szereteted, Barátságodnak kétségbe hozatala volna: őszinte meg vallom, egyedüli vágyam, hogy még valami kevés időt huzamosabban veled tölthessek és az el mulasztottakat helyre pótolhassam. Most pedig mikor éppen egy pár nap mulva, midőn névnapi házi ünnepedet tartod és számos Barátidtól körül véve, – emlékezzél meg rólam mint eggyikéről azoknak, mert én lélekbe köztetek leszek, kik multadat bámulni, jelenedet dicsőíteni meg nem szünnek.
«Barátimát eggyenként köszöntöm, de mint legközelebb állókat Pólya, Vörösmarty, Bajza, Kozma Barátimát, Nagy István Úrnak is mond meg szíves tiszteletemet, és ezen az úton Schodel Rosinak izend meg, hogy a Pali dolgába vérzik a szivem, de még az idő nem jött el és csak türelem. – Ezer egésség s vidor napok kivánásával köszöntöm a kedves feleséged.»*
Nemzeti Múzeum, kézirattár.
Az a ritka nemes ragaszkodás, mely őt egész életén át József öcscséhez fűzte, az évek haladtával szintén csak fokozódott. Megindítók kis kegyeleti jellemvonásai. «Örömmel hagyám nálad azon früstökre való edényeket; – írja neki 1849 november 15-én – azóta többször már használatban lévén, rólam emlékeztél. Csak arra kérlek, hogy valami zsugori kímélésből a kaszniba ne tedd. Igaz, hogy töredékeny, de semmi, ha megkopik a festéke, az is semmi, – soha becsületesebb ember szolgálatába nem törhetik el, mint a tiédbe, és hidd el, hogy azon is tudnék örülni, ha már hallanám, hogy eltört. »
112. FERENCZY JÓZSEF, KASSAI ESPERES. FÉNYKÉP UTÁN.*
Ferenczy József, kassai esperes. (112. l.) A szerző birtokában levő fénykép után. Fényképész: Lengyel Samu, Kassa.
Neki írja – 1850-ben – első levelét «a század második fele részébe, melynek végét egész biztonsággal mondhatjuk, mi nem fogjuk megérni. De már akármint is legyen – addig, a meddig – te leszesz az én kevélységem, ki annyi milliomok közt egyedül tudtál engem érteni; valamint te is biztos lehetsz abba, hogy a míg rövid éltem tart, minden gondom s lehelletem érted leszen.»*
1850 márczius 18-ikán.
Öcscse nevenapja legfőbb ünnepe. «József napját – írja 1851 április 4-én – a kerti lakba valami templomi szent csendbe és kegyes álmélkodásba töltöttem, gondolkozva a multakról, elmélkedve a jelenről, és a még lehető jövendőről, és lelkemmel nálad is jelen voltam. Vedd ezeket annyiba, vagy még feljebb, mintha egy egyszerű levelecskével téged tudósítottalak volna.»
Egyideig azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy József Kassát fölcserélje a balogi papsággal. A két öreg élete hátralevő részét szeretné csöndben, egymás közelében eltölteni. Azonban minden utánajárásuk hasztalan; a balogiak ifjabb papot kivánnak. Belenyugosznak sorsukba; ha lehet, meglátogatják egymást, ha nem, írásban érintkeznek.
1856 elején Ferenczy már nagyon betegeskedik, és sejti vége közeledtét. Márczius havát Jánosiban tölti, derék jóakaróinál, Borbélyék kastélyában. Innét írja – előérzete meg is súgja azt neki – utolsó levelét öcscséhez:
«Jánosi 14-dik Martz. 1856.
«Ferenczy István a művész, Ferenczy József hittudor, szeretett testvérjének csókok közt üdvözletet és köszöntést.
«Meg lehet, hogy ez ebbe az életbe utolsó névnapi köszöntés, mely tőlem te hozzád repülhet, azért fogadd vég hálámat hűségedért, szerelmedért és némelyek szerint ha igaz a lelkek halál utáni vándorlása, úgy légy bizonyos, hogy én mindenkor körülted leszek. Sok számos évekre nyújtsa Isten éltedet, de vidáman és jó egészségbe, hogy láthasd sok nemes törekvésid létesülését, melyeknek főbbjeinek teljesülni is kellend.
«Mostani egészségi állapotomról, ha valamit tudni akarnál, a nélkül, hogy fejérítsem vagy feketítsem a dolgot, csak ott vagyok, a hol voltam, midőn elhagytál, kivévén a szembajt, mely akkor még nem létezett, az is azóta se nem rosszúl, sem nem javul, de nem is orvoslom.
«Mostan, mint látod, még Jánosiba vagyok és egy kevéssé delicatabb ételek nemei jó esnek és testem gyomrom erősödik is, még az ünnepeken át itt akarok maradni, azután hazamenni; ha csak egy órát is azon a gépen dolgozhatnék, mégis valami volna.
«Mihelyt valami változás történik sorsomon vagy körülményemen, azonnal írni fogok, addig is csókollak és rebegő keblemhez szorítalak, élj boldogul. »
1856 július 4-én, reggeli 5 órakor meghalt és másnap délután, József öcscse, rokonai s néhány ismerőse jelenlétében eltemették a rimaszombati temetőben. Testét maga faragta márvány sarcophagba helyezték; József öcscse szemfödélül arczára boritotta az Athenaeum azon ívét, mely Vörösmarty nemes szavait tartalmazta. Végakarata szerint koporsójára helyezték az Eurydice megpattogzott szobrát s letört darabjait; azután a zuhogó esőben elföldelték. Kivánsága szerint sírja jeltelen maradt, mind a mai napig.*
«Országos embert országos síremlék illet» – volt rokonai szerint kijelentése. Halála félszázados fordulójára e kivánsága teljesül. Unokahuga, özv. Jánosdeák Andrásné művészi hagyatékát a magyar államnak ajándékozta, s a kormány ennek fejében megiratta a művész életrajzát, egyművészeti ösztöndíjat Ferenczyről nevezett el, s Strobl Alajost megbizta a síremlék készítésével. Az emlék fölállításakor a művészt exhumálni fogják, s ez alkalommal az Eurydice is napvilágra fog kerülni.
A gyászjelentést Ferenczy József fogalmazta. Befejezésül álljanak itt e nemes sorok:
«FERENCZY ISTVÁN,
a művész
élte 65-ik évében ma reggeli öt órakor, az Úrban csendesen elaludt.
«O nem minden jog nélkül tehette s tette magáévá, a nemzetek Apostolának vallomását: a nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.
Harczait ugyanis megharczolta, – futását elvégezte, – a hitet megtartotta ő is.
Harczai tán nem egészen ismeretlenek még, de kell hogy azok emléke vele együtt sírba szálljon.
Futását nem úgy végezhette ugyan, mint óhajtá s akarta, hanem kétségen kívül úgy, mint a körülmények engedték.
A hitet azonban megtartotta, hogy jönni fog és jönni kell egy boldogabb kornak, mely feledni fogja ugyan harczait a művésznek, ki első tört utat a honunkban kevéssé ismert képző művészet pályáján, de azért a nyomokat biztosan feltalálandja.
Ne legyen azért nehéz tinektek, imádott hona hű fiai és lányai! egy könycseppet szentelni bús emlékének, hiszen az nem annyira a szerény művésznek fizetett adó lészen, mint inkább a honi képző művészet oltárára teendő áldozat.
Rimaszombat Július 4-kén 1856.»
113. FERENCZY RÓMAI VÁZLATKÖNYVÉBŐL
115. VIASZVÁZLAT. SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM.
