V. A lengyelek elfogadják az Anjouház nőági örökösödését.
ERZSÉBET özvegy királyné Lengyelország kormányzásában boldogult fivérének, Kázmér királynak nyomdokait követte. Ha kormányával a nemesség még sem elégedett meg, annak oka nem benne rejlett. Ziemovit, Masovia herczege, a litvánokkal czimborált. A német lovagrend nagy-mestere panaszt emelt ellene a pápánál, hogy a kereszténység ellenségeit tanácscsal és élelemmel segíti, útat nyit nekik tartományain át és osztozik velök a prédán. A masoviai azzal mentegetődzött, hogy két ellenség közé lévén czövekelve, érdeke parancsolja, miszerint a kevésbbé veszedelmessel tartson. A pápa komolyan megintette a herczeget, hagyja abba a törvénytelenséget, és megkereste Erzsébet királynét is, minthogy Ziemovit elvégre alattvalója, tiltaná el őt hasonló üzelmektől.
134. LÁSZLÓ OPPELNI HERCZEG PECSÉTJE.
Körirata: LADISLAVS. DEI GRACIA. DVX. OPVLIE. PALATINVS. AC • IVDEX. COMANORVM. REGNI. HVNGARIE
Erre a litvaiak betörtek Lodomeriába és Vladinirt megszállották. E vár Koriatovics Mihály herczeg hűbéréhez tartozott. A herczeg épen Krakkóban lévén távol, várnagya kardcsapás nélkűl adta föl várát, melyet aztán a litvánok leromboltak. Lajos tehát Galicziát és Lodomériát, vagyis Vörös-Oroszországot, melyet Kázmérnak – mint tudjuk – csak halála napjáig engedett volt át, az ellenséget kiűzvén belőle, közvetlenűl Magyarországhoz csatolta, és kormányát elsőben ULÁSZLÓ oppelni herczegre, aztán más magyar főurakra, nevezet szerint CZUDAR PÉTER-re, CZUDAR IMRE egri püspökre, BEBEK IMRÉ-re és KAPOLYAI JÁNOS-ra bízta.
A viszonyt a német lovagrenddel Lajos kormánya a már Kázmér által megvetett alapon föntartotta. A kereskedést Lengyel- és Poroszország közt Lajos király is, Ulászló herczeg is oltalmába vette. Azon ígéretet, melyet I. Károly, Lajos atyja, 1339-ben tőn, hogy a Lengyelországtól elszakított részeket, névszerint Pomerániát visszakapcsolja, eltörölte ugyan az 1343. évi kalisi béke, de Lajos e kötést, mely lemondott Pomerániáról, aláírni vonakodott, mert nem akarta a jövőre nézve kezét megköttetni. Most azonban beláthatta, hogy oly nemzettel, mely «minden adózást, mint a pestist gyűlölt» (Dlugosz); mely hadba csak azon föltétel alatt akart menni, «ha annyi zsoldot kap, mennyi nem csupán saját szükségleteire, hanem családja föntartására is elég» (dubnici krónikás): a hatalmas lovagokkal, kik elvégre a rendet, míveltséget, jólétet előmozdíták, harczot, beláthatatlan végű harczot kezdeni annál kevésbbé lehet, minthogy a nehéz fegyverek a szívós német lovagok kezében, a könnyűek a csélcsap lengyelekében, nagyon egyenetlenek valának.
Lajos király kormánya Lengyelországban népszerű nem volt. Ha a lengyel kor- és történetíróknál kutatjuk, mi volt e népszerűtlenség oka, ezeket találjuk följegyezve A lengyelek rossz néven vették, hogy koronáztatása után rövid ideig mulatott közöttök; hogy míg Kázmér a kisebb nemességet minden időben fogadta, kihallgatta, igazságot szolgáltatott és ajándékot osztogatott neki: Lajost magyar kísérői, testőrei környezték és a hozzáférhetést megnehezítették. Rossz néven vették Lajosnak azt is, hogy az oppelni herczeget a vieluni herczegséggel megajándékozta; a nagy-lengyelek még külön azért is nehezteltek reá, a miért nem Gneznában, hanem Krakóban koronáztatta meg magát, sőt midőn a gneznai főtemplomban szent Adalbertnek, a vértanú halált szenvedett magyar apostolnak sírját meglátogatá, nem akart a számára készített fényes királyi trónusba ülni, s ez által a Krakkóban végzett koronázást mintegy befejezni. Igen ám, mert Lajosnak nem a partikularismus dédelgetése, ellenkezőleg: a nemzet egyesítése volt föladata.
Még több panasz volt Erzsébet kormányára, úgymond a krónikás, minthogy akkor senki sem tudta, mihez tartsa magát. Ha ki az anyakirálynéhoz fordúlt, fiához utasították; ha pedig a királyhoz ment, ez visszaküldötte anyjához. Még inkább sértette a nemzetet, hogy régi, kipróbált tisztviselőket elmozdítottak, és helyöket fiatalabb, hízelkedő (?) kegyenczek foglalták el. A tény, melyből e közpanaszt levonták, a következő: Az anyakirályné Kázmér politikájának azon elvéből, hogy Nagy- és Kis-Lengyelországot egygyé olvaszsza, kiindulva, Pilciai Ottó, kislengyelországi nemest nevezte ki Nagy-Lengyelország kapitányává. A nagy-lengyel nemesek e miatt jogsértésről panaszkodtak. Rablás és útonállás ennek következtében annyira elszaporodott, hogy Erzsébet kényszerítve volt nagy-lengyel urat nevezni ki országos kapitánynyá.
A kik anyagi érdekeik hajhászását vetik Lajos király és anyja szemére, azok nem tekintik, hogy Lengyelország vajmi keveset jövedelmezett. A törvénykezési díjakat átengedték a főbíráknak; a többi, nem rendszeres, hanem csak alkalmi adót hanyagúl szedték be. Hátra maradt az egyetlen, úgynevezett eke-adó (poradlne), mely jobbágytelkenkint hat garast tett ki; hanem ezt is a sok sikkasztás és fölmentés annyira megrövidítette, hogy Lajos kénytelen volt annak beszedését, tekintet nélkűl papra, nemesre, elrendelni. Ez nagy megütközést szült. Sürű panaszok érkeztek minden felől a királyhoz, kit emlékeztettek 1355-ben tett ígéreteire. Lajos joggal hivatkozhatott arra, hogy távol van tőle új adókkal terhelni az országot; hisz ő a régi, néhol talán feledékenységbe ment adót követeli csak, s ez nem áll ellenmondásban ígéretével.
Azonban anyjának és híveinek tudósításaiból teljesen meggyőződött arról, hogy az adó tetemes leszállítása még legbiztosabb módja az elégületlenség és zavargás megszüntetésének s a belső nyugalom helyre állításának. Lajos király megfogadta e tanácsot, de az adó leszállításával egy más czélt is kötött egybe. Az Anjou-ház örökösödési jogát 1355-ben csak a fiágra állapították meg a lengyelek; a fiág pedig Lajossal kihalandó volt. Arra nézett tehát, hogy az örökösödést a leányágra is kiterjeszszék. E végből Lajos király a lengyel főurakat összehívta Kassára. 1374 nyarán Nagy- és Kis-Lengyelország nemessége és főpapsága csakugyan bevonúlt Kassa városába.
Kezdetben csupán az eke-adó törvényességéről tárgyaltak. Ezt – úgy látszik – nem volt nehéz bebizonyítania Zaviszának a főkanczellárnak, ez eszes és ügyes diplomatának. Ha pedig – teheté hozzá – kegyelmeiteknek nehezére esik ez a fizetség, – s ezt egyhangú karban bizonykolák papok, fő- és alrendű nemesek együtt és szerte szét, – van módja leszállításának. Megkezdődtek az alkudozások. A papság és kis-lengyelek a kanczellár szövetségesei s az Anjou-ház hívei valának, ellenben a nagy-lengyelek nem akartak egyezkedni. Az adót, mondák, a ki be akarja nálok szedni, lássa, hogyan fog hozzá. De elejét vették csökönyösségöknek, s hogy el ne széledjenek, bezárták a város kapuit. Zavisza s a kis-lengyelek győztek és 1374 szeptember 17-én létre jött az országos egyezmény, Lengyelország «nagy privilegiuma».
Alig szenved kétséget, hogy Zavisza szerkeszté ez okiratot, mely tizenkilencz szakaszból áll, és az egész államjogi viszonyt rendezi a korona s a nemzet közt. Az első két szakasz a leányági öröködéssel foglalkozik; a harmadik a lengyel birodalom integritását biztosítja; a negyedik és ötödik szakaszban fölmenti a király egész Lengyelországot bármi néven nevezendő királyi adótól vagy szolgálmánytól, és megelégszik, hogy – csupán a korona jogának elismerésére – minden jobbágyi telektől évenkint szent Márton napján (november 11-én) két garast folyó pénzben, melyek negyvennyolcza tesz egy lengyel márkát, fizessenek, de azon kikötéssel, hogy az országot a nemesség védeni tartozzék (7–10. szakasz). A következő négy szakaszban megígérte Lajos király, hogy a főhivatalokat, úgymint a nádorit, várnagyit, bíróit és alkamrásit, melyek élethossziglan tartanak, idegenekre, kivévén ha ezek herczegek, nem ruházza. A többi szakaszok részint a törvénykezésre, részint arra vonatkoznak, hogy a király utazásai közben másnak terhére ne essék.
Mindamellett, teszi hozzá kútfőnk, a főpapok és káptalanok még azt a két garast se fizették meg; míg a zárdák telepeseit és parasztjait, Lajos király adó leengedése daczára is arra kényszerítették, hogy az egész királyi adót (hat garast) megfizessék.