XI.
XI.
Két fogadás. Nagy olvasottsága (Programm). Törvénytelen kormányzat. Erdélyi körút 1821. Wesselényi barátsága. Lótenyésztés. Verseny kezdete.
KÉT FOGADÁSSAL tartozott magának Széchenyi, mielőtt a nyilvánosság elébe lépett volna; mind a kettőt becsületesen beváltotta. Egyik az volt, hogy a háború miatt félbemaradt iskoláztatása hiányait, melyekre atyja is figyelmezteté, de melyeket önnönmagánál élénkebben senki sem érezett, szorgalmas tanulás; olvasás és a mellett az életnek is már éles megfigyelése által kipótolja; másik, hogy saját hazáját ismerje meg, azt széltében-hosszában beútazva s honfitársaival nagyobb kisebb körökben érintkezésbe téve magát, mindent saját szemeivel lásson, s tisztában legyen úgy hátramaradásunk okai, mint azok orvoslása módja iránt.
A hadjáratok alatt tudott időt szakítani magának a hadi tudományok s azok segédeszközeinek bárha hézagos megismerésére; különösen az előörsi szolgálatot, mint melyben legnagyobb része volt, tette tanulmányai és megfigyelései tárgyává. Nem kétlem, hogy szellemes észrevételei, melyeket néha egész értekezéssé fejlesztve, kézírati jegyzetei közé iktatott, ma is haszonvehető eszméket, akkor pedig fontos reformeszméket, de figyelembe nem vetteket tartalmaztak.
Bizonnyal igazolták egyrészt jóakarói, Mecséry, Bellegarde, Máriássy. Vlassics, sógora Zichy Nándor, stbek nagyvéleményét róla, kik váltig bíztatták, ne veszítse el béketűrését, maradjon meg a hadseregnél, melynél egykor még világra szóló szerep várhat reá; másrészt megfoghatóvá teszik az akkori katonai hatóságok s ezek élén maga az uralkodó nyugtalankodását a mindig kritizáló, mindig «raisonirozó», «szerfelett élénk képzelődésű», habár különben derék mágnás tiszt magatartása, vagy érzülete iránt. Egy Dőry figyelmezteté az illetőket, hogy ily módon megfosztjuk magunkat a legjobb erőktől, mert a leglovagiasabb, legvitézebb, jobb családbeli ifjak, elkedvetlenedve, ott hagyják a szolgálatot. Csak menjenek, volt erre Kutsera ezredes válasza: lesz helyettök elég más!… Egyben azonban akkor is kivívta főnökeinek és kartársainak elismerését, a mi később is mintegy állandó szakmája maradt: a lótenyésztés, idomítás, lovaglás tudománya. Kézíratai közt maradt egy szépen letisztázott idevágó értekezés, melynek szerzősége iránt homályban maradunk ugyan; de köztudomású tény, hogy első műve, melyet sajtó alá bocsátott, a «Lovakrul» írt röpirat volt, első alkotása pedig, mely mozgásba hozta honfitársait, a Lóverseny. Finom aesthetikai érzékét, kritikával párosúlt nagy előszeretetét a szépművészetek minden ága, de különösen festészet és szobrászat iránt, említettük; volt alkalmunk azt bövebben is * ismertetni…. A mi az általános műveltséget kiegészítő olvasottságát illeti, bámulnunk kell annak terjedelmét, sokoldalúságát. Egy vagy két év alatt négy nagy nemzetnek: az olasznak, németnek, francziának és angolnak világirodalmában egészen otthonosnak érezheté magát, tökélyre vitt latin- és középszerűségen felül vitt görög tanulmányait nem is említve. Olvasta, buzdította a magyar írókat, velök azonosítva magát, buzdúlt viszont s lelkesedett általok. Egy orosz diplomata (Trogoff) róla szárnyra kelt mondását: le comte Sz. m'a fait chérir ľignorance, bámulatos rövid idő alatt fényesen megczáfolta, míg későbbi magyar korholói, (Dessewffy, Orosz, Thewrewk stb.) szégyenkezve némultak el vagy szegődtek magasztalóinak sorába. Jellemző azonban egy erkölcsi elégtétel, melyet jó barátjának, Windischgrätz herczegnek (akkor ezredesnek) ád, a ki szerte ágazó eszméinek szűkebb térre szorítására s határozott czélok kitűzésére inté. Az 1820-ki télre, melyet ezredénél Diószegen tölthetni biztos kilátása volt, egy kis irodalmi foglalkozást ad fel magának, a következő pontokból állót:
L. A már idézett forrásokat.
1. Görögországi úti jegyzeteinek összeszedése, rendezése. (Hihetőleg sajtó alá?)
2. Annak a kérdésnek, mennyire egyeztethető össze a lélek tökéletesítésével a gyakorlati életrevalóság? kidolgozása, befejezése. (Úgy látszik már megkezdve volt.)
3. Egy értekezés a lótenyésztésről. (Tulajdonképeni szakmája.)
4. Értekezés a portyázó hadjáratról és az előörsi szolgálatról. (Közvetlen tapasztalásaiból.)
5. Általános reform Ausztriában. (!)
6. Nemzeti nevelés terve. (Kétségkívül a már jelzett elvek alapján.)
7. Egy megkezdett regényének befejezése.
8. Childe Harold fordítása.
Csekélység egy öt hónapra! kivált szolgálati rendes elfoglaltsága mellett; hozzávéve még tiszttársaival folytatott barátságos érintkezéseit, velök s a közlegénységgel is gyakran éreztetett vendégszeretetét, stb.
De ne hallgassuk el, még egy évvel később is, azt a programmot, melyet mintegy torztükröt tart, gúnyolódva maga elé.
«Lássuk, mi minden akarna lenni ez a gróf Széchenyi István?»
33. HERCZEG WINDISCHGRÄTZ.
«Szeretne hires katona lenni, kinek melle mindenféle rendjellel van ékesítve; neve pedig minden ujságban kihíresztelve.»
«Szeretne örökké utazni, s magának végre új hazát keresni.» (!?) (Különcz magaviselete, feltűnő öltözéke és liberális nézetei miatt a társaságban s a hadseregben úgyis az Amerikainak nevezték el.)
«Megházasodni, s minden gondtól menten csak a magán és a társadalmi életnek szentelni magát.»
«Vagy nőtlen maradni, minden társaságtól, egy ordas farkas módjára visszahúzódni, lovat nevelni.»
«Diplomacziánál carriéret csinálni.»
«Élére állani egy pártnak, a jog és alkotmányosság ügyének élni.»
«Belletristává lenni, verseket, tragédiákat írni.»
«El lehet képzelni, – így fejezi be epigrammai éllel – ez az ifju ember, ki az én koromban még nem tudott életének irányt adni mily sokra fogja majd vinni mindezekben!»
Egy irányban, úgy látszik, mégis elég biztosan tapogatódzott.
Nem csalta meg sejtelme, mikor e sorokat is írta le: «Pedig úgy érzem, hogy még sok minden lakik bennem, s egykor mégis ki fogok válni a nagy tömegből!»
Honfitársaival való érintkezései közt nem hallgathatjuk el Czenkről, a közelebbi szomszédságba tett kirándulásait, lóháton (Snap nevü kedvencz paripáján) előbb Czirákyékhoz Dénesfalvára, aztán innét Bükre Nagy Pálhoz, a híres ellenzéki szónokhoz, kinek mindig jó barátja maradt, noha nem helyeselte utóbb a kamarási méltóság elnyerése végett állítólag Bécsben tett lépéseit. Ezt a geniális embert, mint philosophust, kertjében, fái és növényei közt, meglehetős bús hangulatban találta, edzve szivét a várható catastrophára, szomorkodva a «féltett s hőn szeretett haza» romlása, sülyedése felett. Ily fájdalmas előérzetet a családi boldogság sem enyhíthet eléggé. «Egy haldokló hazában, nincs jogosultsága már a szerelemnek sem, s ugyan mire valók lennének még gyermekek is!» – Az éjet, e különben sokak által különcznek ismert, rokonszenves barátjánál töltve, másnap (jun 7. 1820) Horpácson át visszamegy Czenkre.
34. FELSŐ-BÜKI NAGY PÁL.
Ezredéhez beszólíttatván, útba ejti Oroszvárt, hol a Zichyek mint valami kedves rokont, örömmel fogadják. Pestet, szinte kilencz évi távollét után látja viszont. Nem mulasztja el Gödöllőre is kirándúlni, hol jó barátnéja, Grassalkovics herczegné lakott. Debreczenbe érve, itt is egész útjában csupa Abderát lát. «Szegény elsülyedt ország, így ír meghatott szívvel és romlott gyomorral, mily kevés műveltség, mily kevés természetes tehetség és erő! Pedig egy kell a kettő közül: vagy velő, vagy váll!»
Míg mindenki egy összehívandó országgyűlésnek nézett elébe, melynek idejét elérkezettnek csak Metternich nem látta, a kormány egy merész kisérletet tett. Országgyűlés mellőztével s igy ősi alkotmányunk, világos törvényeink lábbaltapodásával követelte s hajtatta be megyénként a pénz- és véradót, subsidiumot és ujonczokat. Az ellenszegülő tisztviselők, természetesen mindenféle üldözéseknek voltak kitéve. Széchenyi, ki e mozgalomban, állásánál fogva részt nem vehetett, aggódva számítgatja össze a megyéket, melyek e kényes kérdésben állást foglalni mertek. 30 megye megadta magát; 31 ellenszegült. «A mint most mennek a magyar ügyek, – így elmélkedik Széchenyi, – nekem, ha a katonaságról leköszönök, a polgári pályán nem lesz más jövőm, mint a börtön, holott nincs szív, melyet őszintébb és forróbb hazaszeretet (s ezzel mindig a király iránti hűséget egybefoglalva szokta érteni) éltetne, mint az enyém. De mikor a közéletben külön választják a királyt a hazától, s ki az egyiknek szolgál a másiknak megrovását vonja magára»… (Nincs kiírva a mondat.) «Megyek Columbiába meghalni!»
Az országos ellenzéknek, a törvényhez való ragaszkodásán s a szegény adózó nép lovagias pártfogásán kívül, volt egy más sarkalatos elve is, melyre legnagyobb súlyt fektetett: ez a nemességnek minden adótól és közteher viselésétől örök időkre biztosított mentessége. Ezért már Széchenyi sehogy sem birt lelkesülni. Visszariasztotta honfitársainak «vak igazságtalansága, gőgje, és önhittsége». Sokat vitatkozott velök. Maga örökös ingadozásban élt: menjen-e? maradjon-e?
De a mi arra, hogy életének határozott irányt adjon, legdöntőbb befolyást gyakorolt, az a kisebb hazában, Erdélyben tett körútja s a lángkeblű b. Wesselényivel ez alkalommal kötött szorosabb barátsága volt. (Jul. 13-aug. 4. 1821.)
Szabadságot erre az útra azon ürügy alatt kért és kapott, hogy lovakat néz és vásárol a tisztikar számára. Ily járatban egyszer már kész volt Arábiába is utazni. «Hazája s a birodalom neki köszönhesse, hogy egykor jó lovai lesznek!» Érdekes úti jegyzeteiből lássunk nehány részletet.
A híres vendégszeretetet szívesen ugyan, de tekintettel az idő rövidségére, óvatosan is élvezte. Első gondolatja, de melylyel felhagyott, az volt, hogy mindjárt Zsibóra menjen Wesselényihez, kivel egyszer már Debreczenben találkozott, s hogy őt kérje fel vezetőjeül, mi kétségkívül nagy előnyére leendett. De tudhatta, hogy úgyis mindenütt tárt karokkal fogadják, váltig marasztalják, s ha már nem lehet, magok kisérik el s legjobb fogataikon szállítják egyik udvarháztól a másikig. Mindez némi ujdonság ingerével birt a külföldön akkor még jártasabb, bár itthon sem idegen ifju mágnás előtt. Benyomásai, egyenként bármily kedvezők, egészben mégis a magyar faj életképességére s főleg az «atyai» kormány ez iránybani jó szándékaira nézve, inkább leverők, semmint buzdítók valának. Bánffy-Hunyadon derék gazdája, az öreg Bánffy, ki akkor nem élt nejével, panaszkodott, hogy mikor a német császár bizonyos,titkos conditiók' alatt Erdélyországot pártfogása alá vette, az is köztük volt, hogy a Bánffyak várai, az a Sebesvár is, melyet Széchenyi útközben megbámult, elpusztulni hagyassanak. Cselédekre bízott háza kissé rideg és kietlen volt; Erdély összes méneseit azonban betéve diktálta be vendégének. Kolozsvártt 14-én az ú. n. Quártaház fogadóba szállt. Nyugtalansága már kora reggel talpra állítja; s a kormányzó, kihez katonai egyenruhában legelsőbben elsiet nem fogadhatja, mert még alszik, ebédre azonban nyomban meghívatja. Fut innét Verdoni őrnagyhoz s Bánffy generálishoz.
Itt megismerkedik b. Jósika Jánossal, az öreg Esterházynéval, özvegy Bánffynéval, s viszontlátja a bájos (plutôt celeste que terrestre) Ruspoli Jáczint asszonyt, kit a bukaresti szép nők között látott s csodált meg először.
35. A QUARTA-HÁZ KOLOSVÁRTT.
Eredeti fénykép-fölvétel után.
Mi tetszését különösen megnyerte, s a magyarországi viszonyokkal némi ellentétet mutatott, az az itt létező öt vallásfelekezet közötti jó egyetértés volt, mely p. o. a közös temetőnek nyugodt birtoklásában is nyilatkozik. Ezt a türelmességet az igazi vallásosság legfenségesebb nyilvánulása gyanánt magasztalja. Új ismerősei közt – mert számos régiekkel találkozott – megemlíti még a két Béldi grófot, mint híres ménesek tulajdonosait. A hajdani székváros, melynek aristo-demokratikus színezete, komoly s egyuttal szivélyes hangulata ma is meglepi az idegent, az ő rokonszenvét is teljesen megnyerte, Trapanira (Sicziliában) emlékeztette; a színházban pedig, mely szintoly kicsiny, szintoly csinos és szintoly gyarlón volt világítva, magának a kedves városnak mintegy kisebbített mintaképét ismerte fel. –
36. BÁRÓ JÓSIKA JÁNOS KORMÁNYZÓ.
De nem mulathat sokáig. Megy 16-án Tordára, hol Thoman kapitánynyal köt ismeretséget, Maros-Ujvárra, hol az elavult rendszerű sóbányákat szemléli, s érdekes adatokat gyüjt ismeret-tárába. Estére siet Nagy-Enyedre, hol Serbelloni huszárezredest egy ronda kaszárnyában találja. Esterházy Dénes kiséretében, ki mellesleg az oláh parasztságról igen megvetőleg nyilatkozik, a Marost és a Küküllőt átgázolva, az iszapban szépen feldülnek s constatálják, hogy Erdélyben máskép, mint parasztszekéren utazgatni nem tanácsos. Gyula-Fehérvárott örömkönnyek közt látja viszont régi barátját s tiszttársát, Bárányt. – Megy a Király-földre. A szászok finomsága, kis városaik csinos polgárias kinézése, a legkedvezőbb benyomást teszi reá. A Schustek, Miske, Bethlen, Harting, Hackenau, Bruckenthal nevek fordulnak itt elő jegyzeteiben. Az ország e része teli volt akkor menekülő bojárokkal, míg a hős Ipsilanti, Amerikába szóló útlevele daczára, Temesvártt fogva tartatott. Sokakkal, – így többek között Cantacuzenoval is, – érdekes eszmecseréi voltak az akkori külpolitikai kérdések felett, melyek ma sem tartoznak a végleg megoldottak közé. – Utasunk gyorsan folytatja útját. Gyula-Fehérvárról Szász-Sebesen át Szebenbe, hol (19–20) két napig mulat, Sárkányon át Brassóba, hol 23. és 24-ét tölti el. Látja a törcsvári szorost; megy 25-én vissza Fogarasra, 26-án Medgyesre, 27-én elragadtatja magát Küküllővár gyönyörű fekvésétől, melynek kedveért időt is veszteget egy Bethlen grófnő «parazitái» közt. 28-án ujra Maros-Ujváron van, Mikes grófnál, kinek várkastélya s egész felszerelése a kétszáz év előtti állapotokat tükrözteti vissza. A gazda, úgy látszik, a bús magyarokhoz tartozik, s míg ifju vendégei kormányt, alkotmányt reformot egyaránt ledér hangon becsmérelgetnek, ő maga azon «igazsága által meglepő» (?) kijelentését vési eltörölhetlenül leendő reformerünk lelkébe, miszerint a mi legnagyobb bajunk az, hogy: «Magyarország már nagyon vén!» Innét 28-án ismét a kedves kis fővárosba, Kolozsvárra ért. Kevéssel azelőtt nagy inség sanyargatta az országot. Kolozsvár lelkes magyarjai egy Rumfort-társulattá egyesültek s olcsó levessel táplálták az éhezőket, 4–5 százat naponként. A császár (t: i. Ferencz királyunk) arra utazván, a bölcs kormány jónak látta ezt a «gyanus» jótékony egyletet hirtelen feloszlatni s az éhezőket egyelőre elzáratni, hogy a jó fejedelem ne láthassa népe nyomorát.
Ily sokféle benyomásoktól eltelve jut végre utoljára Széchenyi Zsibóra Wesselényihez (aug. 1.). Hogy a két hazafi, az ifju Magyarország s az ifju Erdély képviselői mit beszéltek egymással, arról keveset találunk Széchenyi naplóiban feljegyezve. Két láng egymás közelében összelobban. Egyenlő búsongás, csüggedés a haza sülyedése felett, egyenlő sóvárgás, reménykedés jobb állapotok után, készség élet és vagyon feláldozására; föltételek és tervek az elvesztett szabadság visszaszerzésére, de egyúttal az ősi alkotmánynak a kor szellemében leendő átalakítására; megvilágítása egyes részleteknek is, elkezdve a lótenyésztésnél, mindkettejök e közös szenvedélyénél, ama fontos teendőkig, melyek az egyszer ismét megnyitandó országgyűlésekre várnak; oszlatása a szűkkeblüség, az előitéletek oly sűrűfellegeinek; előkészítése egy szebb jövőnek úgy a magán, mint a, közélet terén, stb. stb. «Wesselényi közelebbi ismeretségével, – írja Széchenyi, – vajmi sokat nyertem; érzem, hogy vele szoros és oldhatatlan barátságban fogok élni.» Anyjához, Cserey Ilonához írt levelében is így nyilatkozik: «Nem is képzelheti Ön, mily nagy nyereség nekem az ő ismeretsége, s mily új becse lett életemnek a szerencsés lelet által (durch diesen Fund) mert valóban kevés embert ismerek, a kinek oly tiszta elvei és érzelmei volnának. A mi barátságunk állandó fog maradni, mert alapját azon óhajtásunk képezi, hogy egymást kölcsönösen tökéletesbítsük.» (Szept. 30. 1821.) Eszményi barátság volt ez, méltó párja annak az eszményi szerelemnek, melyre majdnem egy időben ama dicső asszony iránt gerjedett, kiről azt hitte, hogy soha sem lehet az övé. Megfogadták egymásnak, hogy köztük semmi titok nem lesz, s hogy semmi elnézéssel nem lesznek egymás hibái vagy gyengeségei iránt, hanem kiméletlenül s őszintén figyelmeztetik azokra egymást. Huszonkét év mulva, mikor Kossuth miatt, meghidegült a nagy barátság, fájdalmas merengéssel írta Széchenyi e szép visszapillantó sorokat a Jelenkorba: «Lángoló hazaszeretete (Wesselényinek) magasztos felfogása és bizonyos varázs, melyet annyiakra gyakorol, elbájolák lelkemet. Ó! mily gyönyörű pillanatokat tölténk egymással, mikor tele a legkínosabb epedéssel fel-feltünék néha előttünk egy reménysugár, hogy tán még sem fognánk egyedül mi magyarok lenni a civilisatio száműzöttjei. Czélunk nemes és hozzánk illő volt.» Politikában egyik a meggondolás és mérséklet, másik a szenvedély és izgatás embere levén, természetes, hogy utaik nemsokára elváltak. Pályájok végén, nagy csalódások után, a haza közös veszélye ismét össze hozta őket.
A két jó barát összebeszélt egy nagyobb, együtt teendő külföldi útra, mely mint látni fogjuk, részint fontos anyagi érdekeknek, részint ifjui ábrándozásoknak volt szentelve. Széchenyi ez alkalommal valamelyes lovakat is vásárolt tőle, noha később kisült, hogy még a lótenyésztés terén is elágaztak nézeteik. Haza utaztában még Drágon Wesselényi Istvánt, Hadadon Wesselényi Farkast látogatta meg. Tasnád, Nagy-Károly, Mező-Petri felé, aug. 4-én Debreczenbe érkezik.
Sokáig nem volt itt maradása. Első sorban a lóverseny ügye foglalkoztatá elméjét. E nemes sportnak, mint intézménynek, mint nemzetgazdasági és hadszerelési tényezőnek meghonosítása képezé úgy Ausztriában, mint Magyarországon, gondjainak fő tárgyát. Ma már alig lehet fogalmunk mindazon nehézségekről, melyekkel az első kezdeményezése akkor járt. Fáradsággal fogdosta össze az ügy iránt érdeklődőket; némelyeknek buzdító leveleket írt (p. o. Esterházy hgnek is), másokat személyesen szólítgatott.
37. FERENCZ CSÁSZÁR.
Belátta, hogy az udvar kedvezését kell legelőször is megnyernie; tehát magán kihallgatást kért ő felségénél, mellesleg talán saját régvárt előléptetése ügyében is szót ejtendő. Igazi esprit ďescalier módjára semmi sem jutott eszébe mindabból, a mit mondania kellett volna. A császár béketűrésre intette, s különben lóverseny-terveinek írásban benyujtására szólította fel, hogy annak rendje módja szerint tárgyaltathassanak. Noha megdöbbentette az a sejtelem, hogy az akkor divatos dicasteriális tárgyalás ezt is mint minden reformeszmét el fogja altatni, s bármennyire boszantotta is, hogy majd olyan emberekkel kell tárgyalnia, kik a «lovat a mulától sem tudják megkülönbözteni», – 1822 január 31. benyujtotta írásban is javaslatait. «Mint földbirtokos és mint lovassági tiszt» úgymond, «megtettem kötelességemet; tegyen ki-ki a maga szakmájában annyit, s az országnak jól fog menni dolga». Pesten az ügy látszólag jobban ment, mint Bécsben. Sikerült neki báró Wenckheim Józsefet (Aradm. főispánját) az ügy érdekébe vonni, a ki viszont Amadét nyerte meg, s vagy ötven aláírót gyüjtött össze; a megye házában tartották alakuló gyűlésöket s felkérték a nádort az egyesület védnökségére, mit ez nem is tagadott meg, s úgy maga mint estei Ferdinánd főherczeg bátorító figyelmet tanúsítottak az ügy és annak kezdeményezője iránt. De ennek legalább már akkor is magasb czél lebegett szeme előtt nem a ló, hanem az ember. «Az én szememben, mondá, a ló maga egy luxus, s ha nem volna, biz' el tudnék járni gyalog is.» Hat év mulva fogja kiadni első könyvét – a lovakról!
