XIII.
XIII.
42. AZ AKADEMIA ALAPÍTÁSA.
Széchenyi Naplói. Magyarország halott? Az 1829–27-iki országgyűlés. A trónbeszéd. Országos bizottságok. A királyné (Carolina Augusta) koronáztatása. Sz. jegyzetei a ker. ülésekről. Szlávy. Német. Dessewffy. Nagy Pál. Ulászló törvénye. Sz. szűzbeszéde, okt. 12. Kerületi ülésekről. Metternich nézetei. Cziráky nyilatkozata.
SZÉCHENYI egy megbecsülhetetlen irodalmi hagyatékot hagyott reánk Naplóiban. Bármely életírója czélszerűbben alig járhat el, mint ha e biztos vezérfonálhoz tartja magát; más úton járva, könnyebben fog megtévedni; míg e közvetlen forrást aránylag csekély fáradsággal fogja akár ott a hol hézagos, kiegészíteni, akár a hol szükségesnek látja, megigazítani. Ezt az útat választottuk mi is, midőn sokféle töredék jegyzeteinket összeszedve, s összeegyeztetve e munka írásához fogtunk; számítva a művelt közönség további, nem lankadó figyelmére s jóakaró elnézésére.
Azon időpontig értünk, az 1825-diki országgyűlésig, mely ősi alkotmányunk visszaállításáról, újabb sérelmek elleni biztosításáról, s egyuttal reformtörekvéseink, nemzeti újjáalakulásunk megkezdéséről lőn örökké emlékezetes. E szerencsés kezdettől fogva parlamentális fejlődésünk, s ezzel karöltve társadalmi és közéleti, irodalmi és művelődési haladásunk, akadályokkal küzdve bár, lépésről-lépésre, s félbeszakítás nélkül előbbre ment, több mint két évtizeden át, egész a 48-diki válságig. Ez időszak első, nagyobbik felét méltán nevezhettük el Széchenyi-korszaknak, míg a végét a Kossuth nevének varázsa sugározta be s borította utóbb el, hosszú időre, egész a feltámadás ama napjáig, melyhez Deák neve van kötve.
Nagy hibába esnénk, ha Széchenyinek annyiszor ismételt phrasisait: «Magyarország aluszik, Magyarország tetszhalott, Magyarország már meg van halva», betű szerint vennők. Ha a lakosság egy nagy része mintegy álomba látszott is merülve lenni, s közönynyel nézte nehány jobbjainak, előreláthatólag sikeretlen buzgólkodásait: e kisebb rész soha sem szünt meg jeleit adni, úgy saját benső életének, mint egy szebb jövőbe vetett eleven hitének. Egy egész nemzet nem hal meg oly könnyen; s ha ily szomorú esemény bekövetkeznék, ott bizonynyal elkésett volna bármily kitünő egyes embernek minden erélye s belátása: a halottba uj életet egy Isten sem önt többé.
Magyarország kezdettől fogva a szabad, az alkotmányos országok közé tartozott. A kényuralom sem vette azt elvileg soha tagadásba, s ürügyet keresett, hogy saját lételét, az írott, megpecsételt jogok ellenében, csak ideig-óráig is igazolhassa. Lejárván napjai, azok, a kik hűtlenűl hozzászegődtek volt, szégyenkedve huzódtak félre s könyörögtek bocsánatért a nemzet színe előtt. Törvény szerint egyáltalában nem lehetett országgyűlés nélkül kormányozni, s a kik ezt akarták, maga a nagy szellemű II. József császár is, mindig csak próbaképen, s a nemzeti képviselet lehető elhalogatásával tették; mintegy utólagos jóváhagyás reményében. Így támadtak ama hosszú szünetek, minő az 1812-diki országgyűlés és az 1825-diki közt is volt, s mely szünetelés alatt a nemzet szunnyadni látszott ugyan, de csak azért, mivelhogy nem volt tere és alkalma jogát kellő nyomatékkal érvényesítnie, s akaratát nyilvánítnia. Mihelyt egy országgyűlés ismét kihirdettetett, a kormánynak készülni kellett a feleletre vonatásra, s módokról kelle gondoskodnia, a lehető legtisztességesebb, ha nem is legőszintébb kibékülésre. Ily időbe esik Széchenyink pályafutásának kezdete.
Egészen más kérdés az, hogy az ősi magyar alkotmány megfelelt-e a kor kívánatainak? vagy, hogy érdekébe tudta-e vonni a népesség zömét? akár csak a polgárságot? s találta-e ebben támaszát? E kérdésre, melynek jogosultsága ma oly kétségtelennek látszik, viszont arra kell figyelmeztetnünk, hogy egy általános reform szükségének érzete az akkori kiváltságos osztály körében úgy el volt már terjedve, hogy szabadelvűségben nem ritkán két szélsőség versenyzett egymással. Egyik, az úgynevezett josefinismus traditioihoz ragaszkodva, az újjáteremtés művét felülről, – másik a franczia forradalom eszméivel eltelve, inkább alulról vélte biztosabban kezdeményezhetőnek Meg volt természetesen mind e törekvéseknek antipodja is azon (ily néven bár nem ismert) ó-conservativekben, kik a régi épület bármely kis kövének megingatását ellenezték, nehogy az egész összedűljön.
A megyéknek, legújabb időkig, a rendi alkotmány szelleméből kifolyó azon alkotmányos joguk volt, hogy «követeket», – nem képviselőket modern értelemben, – küldöttek az országgyűlésre, kiket határozott és részletes utasításokkal láttak el, s visszahívhattak. E rendszer nem volna ugyan beilleszthető a modern parlamenti kormányzásba, de az alkotmányosság szellemének akkor hathatós élesztője volt: minden megyegyűlés melyen a jövendő országgyűlés teendői megbeszéltettek, megannyi kis országgyűlés képét mutatta. Legcsekélyebb tagja is érezhette, hogy ő a souverain hatalom részese.» Membrum Sacrae Coronae».
E szellem és a mozgalom tehát megvolt. Azt Széchenyinek – vagy bárminő nagy nevet tudnánk is az övé mellett felhozni, – teremtenie, előidéznie nem kellett; ellenkezőleg, azt kell mondanunk, a szellem és e mozgalom hozott, teremtett nekünk egy Széchenyit, aztán mást meg újra mást, a kire épen szükségünk volt.
Ez így volt mindig, így lesz, s kell hogy így legyen. Szomorú volna, ha egy nemzet létele, átalakulása, boldogsága egyes, bármily hatalmas egyéniségekhez volna kötve. A mennyit nyerne ily félistenek által a regetörténelem olympja, annyit vesztene itt e földön maga a nemzet, mely közszellemétől s önállóságától megfosztva, egészen eltörpülne, s folytonos kiskorúságában ide-oda hányattatva, csakhamar kitörölve látná magát az élők sorából.
A bár megszakgatott politikai élettel, melynek hivatalos nyelve többnyire még a latin volt, párhuzamosan fejlődött a nemzeti irodalom, mely egy szűkkeblű censura igáját nyögve sem szünt meg őrködni legszentebbb érdekeink felett.
Kitünő írók egymást buzdítva ápolták, mint őrizetökre bízott templomi kincset, a hazai nyelvet és hazafias költészetet; többre becsülve mindig a lángoló honszerelmet az alkotó szellem ragyogásainál.
Az országgyűlés szeptember 11-én volt egybehíva. Szokás szerint a megjelenésre (pro comparitione) három nap engedtetvén, az első (országos) ülés csak 14-én tartatott meg. Ezt megelőzőleg a Pozsony megye teremében rögtönzött összejövetelek (Guzmics szerint 12-én és 13-án; Széchenyi szerint csak 13-án, mint kerületi ülés) csakis a még meg nem alakult testület magán értekezleteinek tekinthetők. A parlamenti téren még ujoncz, a lóverseny-egylet első alakuló gyűlésén kívül (gr. Amadé és Wenckheim vezérlete alatt) nyilvános tanácskozásban még soha részt sem vett Széchenyi sasszemmel meglátta, hol és kikben kell keresnie a bekövetkezendő események súlypontját. Angliában szerzett tapasztalásai is, hozzávéve a kormányzó herczeg (most már IV. György király) ismeretségét, oda utalták, hogy az alsóháznál, vagyis a követek táblájánál keresse azt, mind a mellett hogy itten sem népképviseletről, sem polgárok képviseletéről akkor még szó sem volt. A minden fontos ügyet előkészítő s kezdeményezési jogukra féltékeny «kerületi» üléseknek, mindjárt kezdettől fogva, nálánál szorgalmatosb és figyelmesebb látogatója nem volt. Jegyezgetett versenyt a hivatalos tudósítókkal és jurátusokkal, kiknek vele együtt a szűk és zsúfolt teremben csak álló hely jutott, úgy hogy kardjok markolatán, vagy kucsmájokon vagy épen egymás hátán írva kellett nagy sietséggel jegyzeteiket megtenni, s otthon emlékezetből kiegészíteni. Széchenyi első észrevételei is ezen feltünő anyagi akadályokra vonatkoznak: a helyiségek okosabb beosztására, gyorsírók alkalmazására, valami tanácskozási rendnek megállapítására, az elnök szükséges tekintélyére, a hőség, a nyugtalanság, s folytonos idővesztegetés elhárítására vagy legalább mérséklésére. Az elkerűlhetetlen üdvözlő beszédek és sokféle tisztelgések őt nagyon untatták, sőt, az általános meghatottság pillanatai alatt is, hidegen hagyták. Az országgyűlésnek sűrűbben, legalább is a törvényszabta három év alatt egybehívását – később majd folytonosságát is, – már azért is elengedhetetlennek tartja, hogy a Rendek a gyakorlatban benmaradjanak. Különben a legközelebb szomorúan tapasztalt alkotmánysértések megújulása elleni biztosítékokat, a megyék levelezési jogának Metternich által ellenzett épségben tartását, a pénz értékének állandósítását, (mai kifejezéssel: valuta helyreállítását), az úrbéri viszonyok szabályozását, a közigazgatás javítását, illetőleg az 1790-ki országos küldöttségek munkálatainak felvételét, és a közvélemény (opinio), közszellem élesztését, érvényre emelését, mint oly programm pontjait jelöli meg, melyek egyrészt az akkori ellenzék, vagyis nemzeti párt buzgó tagját, de másrészt azontúl a korát megelőző, előrelátó államférfiút ismertetik meg velünk.
Szept. 14-én a Rendeket Szögyény Zsigmond personalis üdvözölte magyar nyelven, kinek Jordánszky esztergomi főkáptalani követ felelt, mindkettő egyuttal a czélba vett koronázási ünnepélyek iránt stb. tájékoztatván a közönséget; a Főrendeket latin beszéddel József főherczeg nádor üdvözölte, s felelt reá Rudnay primás. Azután a két tábla, deputatiókkal üdvözölte egymást; s Szepessy püspök lelkes magyar beszéde «villanyozta fel» a közönséget. Mise után, úgynevezett «elegyes ülés» tartatott, az ünnepélyes bevonulás, üdvözlő beszédek stb. megállapítása végett. 15-én a fogadó küldöttség Schloszhofba menvén, hol az udvar gyülekezett, itthon pihenő nap volt. Ezalatt Széchenyinek egyéb baja nem volt, mint hogy az «öreg Zichy» (a pénzügyminiszter) kiszorította szállásából. 17-én a király királyné s az egész udvar ünnepélyes bevonulása. Kíséretében volt Reviczky kanczellár, s Metternich, ki hogy miként fogta fel a dolgot, azt később jelezni fogjuk, 18-án mise a Salvator templomban. A primási palota dísztermében megjelent Ferencz király s Koháry herczeg rövid magyar beszéde után, trónuson ülve felolvasta hosszú latin trónbeszédét. E beszédet ő felsége maga fogalmazta s előbb németűl leírta, aztán fordítatta át a hivatalos latin nyelvre. Több helye gyujtó hatással volt s lelkes vivátokkal szakíttatott félbe; különösen az a többször idézett frázisa, melyre nagy súlyt is fektetett: «Nihil a vobis postulamus, praeter incolumitatis vestrae studium». Semmit sem kíván tőlök (nem úgy, mint máskor, vagy esetleg újabb válság beálltával) csak saját javok és jólétök előmozdítását, az e czélra szolgáló legalkalmasb eszközöknek javaslatba hozását pedig a haza atyjainak bölcseségétől várja.
43. JÓZSEF NÁDOR.
Érthető czélzással nemrég kiállott sulyos betegségére, élete végén, mi Isten kezében van, még azt a lelki örömet akarja megérni, hogy boldogulásuk folytonos növekedését s az ország alkotmányának megszilárdulását maga is szemlélhesse, s az utódokra is, fiai gyanánt szeretett magyar alattvalóira, átbocsáthassa! – Beszédét elvégezvén, a királyi előterjesztéseket pecsét alatt a primásnak átnyújtotta, melyek először a Főrendeknél, azután a Rendeknél olvastattak fel. A kir. előterjesztések (propositiók) pedig ezek valának. Első: a királyné, Karolina Auguszta, megkoronáztatása. Azután: az 1791-diki országgyülés küldöttségeinek munkálatai, a Rendek által felterjesztendő sorrendben. Végre az állam hitelének s magánosok pénzviszonyainak rendezése, az e tárgyban kiadott rendeletek (patensek) alapján. Az alkotmányon elkövetett újabb sérelmekről egy szó sem; mintha a nemzetnek nem is lettek volna jogai. Ellenben a 25 év előtt kezdeményezett reformmunkálatok napirendre tűzése, összes állapotaink tüzetes megvitatását, esetleg gyökeres átalakítását vonhatá vala maga után, ha azok nagyobb része holt betű nem lett volna. Az eltemetett akták e tömege megelevenítőjére Széchenyire s az ő nyomdokain haladó nemzedékre várt. Az 1791 67. tcz. bizottságai a következők valának: 1. Közjogi, mely az országgyűlés, a dicasteriumok, törvényhatóságok rendezéséről, a közegészség s a sajtó ügyéről stb. volt véleményt mondandó. 2. Adó- és élelmezésügyi. 3. Úrbéri. 4. Közgazdasági. Ehhez tartozott a közútak, folyók, csatornák szabályozása, ipar- és kereskedelem, selyem- és lótenyésztés s közalapítványok. (Fundationes speciem fundi publici habentes.) 5. Bánya-ügyi. 6. Igazságügyi. 7. Köznevelésügyi (deputatio litteraria), mely az alsó és felső közoktatást, egy katonai akadémia, a magyar tudományos akadémia felállítását, a hazai nyelv kiművelésére s nemzeti kultura előmozdítására szükséges intézkedéseket, egy képzőművészeti akadémia, s végre egy leánynevelő intézet felállítását tárgyalja. 8. Az egyházi bizottság.
9. Az országos sérelmek és kívánatok (gravamina et postulata) kidolgozásával, s ezekkel összefüggő tárgyak iránti javaslatok tételével megbízott küldöttség.
A trónbeszédről az írja Széchenyi: «Isten áldja meg az íróját, bárki volt légyen», az annyi fegyvert ád kezünkbe, hogy azzal, ha ügyesen tudjuk használni, a mi alkotmányunkat soká, «igen soká» megvédhetjük. Ennél fogva nagyon sajnálja, hogy már az előleges tanácskozásokban is, különösen a kerületi ülésekben, részt nem vehet. Egész erővel azon volna, – miként ezt jóval később, «taktikából» tenni és ajánlani szokta, – hogy az udvar és a kormány kedvező hangulatát fel kell használni, s mintegy szavoknál fogni őket, hogy vissza ne léphessenek. Angol szokás szerint a tett ajánlat csak akkor válik visszavonhatlanná, ha a másik fél «done» szóval elfogadja s mintegy reá nyomja a pecsétet. Ezt kell, úgy vélekedék, nekünk is tenni, s a válaszfelíratba bele foglalni mindazt, mit a legközelebbi évszázad alatt tenni, vagy legalább kezdeni akarunk. Mert napjainkban, úgymond, két mód van jogaink biztosítására: egyik az ágyú; másik a közvélemény!…
Dessewffy első felirati javaslata, melyet már 20-án ker. ülésben este felolvasott, úgy látszik, nem elégíté ki az illetőket, mert másnap hozzáfogtak annak megrostálásához, s négy jegyzőt bíztak n eg (az előadón kívül Bartalt, Plathyt és Perényit), újabb szövegezésével, még ráadásúl Máriássyt és Vitézt is, a legmerészebb szónokok egyikét, hozzájok rendelvén. Ebből még csak izenet lett, mely a Főrendekhez küldöttségileg átküldetvén, azok észrevételeivel nehányszor visszaérkezett mindaddig míg a két tábla minden egyes tételre sőt a szónoki frázisok árnyalataira nézve is egyetértésre nem jutott, s csak így mehetett fel, mint országgyűlési felirat a legmagasabb trón zsámolyáig. Mindjárt kezdetben fölvettetett a kérdés, valjon a királyi előadások vagy az ország sérelmei vétessenek-e előbb tárgyalás alá, illetőleg az annyiszor és oly sulyosan megsértve volt alkotmánynak biztosítása. Volt hivatkozás mindkét részről régi törvényekre, parlamenti gyakorlatra, magára a trónbeszédre, mely a tárgyak sorrendét egyenesen az országyűlésre, a «honatyák bölcseségére» bízta, kölcsönös bizalomra, őszinteségre, stb., míg a közvetítés a «Praeferenter» szónak közbeigtatásával megtaláltatott és Szentkirályi nádori ítélőmester ügyes tolla által kifejezést nyert. Utóbb még a praferentialékat is, tudniillik az előleges sérelmeket, legsürgősbekre és kevesbé sürgősekre kellett osztályozni stb.
Szept. 21-én Végh István, szokás szerint, vegyes ülésben koronaőrré választatott s e méltóságába beigtattatott.
Szept. 25-én a királyné koronáztatása, mely ünnepély reggeli nyolcz órától 12-ig tartott. Ekkor ültek ő felségeik, a király és a királyné, a palatinus, és két érsek, az esztergomi és kalocsai, a szertartásos ebédhez, melynél Illésházy mint újonnan kinevezett főasztalnok mester (Dapiferorum Regalium Magister) vezetése alatt a kamarások, s ezek közt Széchenyi is Wesselényivel, kiszolgáltak. Nézőkként a karzaton és az asztal körül ő felsége gyermekei, unokája a kis Napoleon, (Reichstatti herczeg) s az udvari hölgyek szerepeltek; utóbb magyar ruhába öltözve mindenki bebocsáttatást nyert. A nagyobb királyi lakoma, 500 terítékkel, a redoute-teremben várta a vendégeket,* itt is főuri étekfogók (dapiferek) szolgálata mellett s az udvar jelenlétében. (Baldachin alatt.)
Mind e részletek iránt l. GUZMICS naplója.
A koronázási ajándék a másnapi ülésben, némi ingadozás után a 25 és 50 ezer arany közt, az utóbbi összegben határoztatott meg. Széchenyi, mindjárt kezdetben (decorum miatt is) e mellett foglalván állást, azzal a kikötéssel, hogy csak a nemesség fizesse. Ugyanakkor honosíttattak Metternich és Steinlein, érdekes eszmecsere kíséretében. Dessewffy József alkalmat vett magának a külpolitikáról nyilatkozni. Magyarországnak, szerinte, határozottan defensiv és nem offensiv állást kell foglalnia; s a magyar koronának fényét bizony nem növelte az, hogy honfitársainkat (láttuk, hogy köztök volt a mi Széchenyink is) egész Nápolyig elhurczolták, miszerint ott vérük ontásával segítsék elnyomni egy zsarnok lánczait széttörő népben a szabadság szeretetének csíráit.
44. GRÓF DESSEWFFY JÓZSEF.
Balogh a két nevezett kitűnőségen kívül, kik külön szempontok alá esnek, a többi folyamodókat elutasítaná; míg Vay (Ábrahám) átlátszó ironiával a Metternich érdemeit oly magaslaton állóknak mondja, hogy közönséges szem meg sem láthatja.* Az indigenatust utóbb is még egy sereg jelentkező megkapta; a magyarság barátainak a fenforgó nemzetgazdasági szempontok ellenében is, nem nagy örömére. (L. Corpus Juris 1827: art. 38. 39. 40. 41. 42. 43. 44. 45.) Érdekes nyilatkozatot tett még ezen ülésben Szlávy László, bár a névjegyzékben csak a távollevők küldöttei sorában (mint Kornisék megbizottja) szerepel. Indítványait Széchenyi három pontban örökíté meg: 1. Az országgyűlés költségeit egyedül a nemesség viselje. 2. A megyei magasb hivatalok (alispánság stb.) ingyenesek legyenek. 3. A nemesség a megyékben az útak javítására stb. évenként bizonyos összeggel adózzék. «Szép diadal – teszi hozzá Széchenyi helyeslőleg, – ha valaki, mint az emberiség lovagja, a saját osztálya érdekei ellen beszél. Mutassuk meg a világnak, hogy habár a mi alkotmányunk a körülmények miatt illiberális maradt, s habár ez idő szerint azt lényegében baj nélkül meg nem változtathatjuk: a mi egyéni nézeteink mégis a korszellemmel haladtak, s hogy ez a mi szétdarabolt kis nemzetünk minden nemesen gondolkozónak becsülésére érdemes!»
GUZMICS. – Széchenyi figyelmét ez, úgy látszik, kikerülte.
Szept. 29-én udvari bál, melyben Széchenyi Zsófia főherczegnővel tánczol. Német, causarum director pedig, a társaság nagy meglepetésére, a magyar tánczot produkálja. Themis és Terpsychore e kegyeltje volt az, a ki felhivatván a legutóbbi ujoncz- és adószedésnek ellenszegülő hazafiak «nóta» perbe fogatására, a vádlevelek azon helyeit, melyeket a törvényre való hivatkozással kell vala betölteni, üresen hagyá; mert, mondá, ő nem talál ily esetre alkalmazható czikket a Corpus Jurisban. S erre az illetők megszégyenülve, elejtették az ügyet. Szerencséjökre! Így is volt eleget mit hallgatniok.
Szept. 30-án theatre paré.
Ezt megelőzőleg, 29-én egy országos ülésben felolvastatott az első (üdvözlő) feliratra érkezett rövid királyi válasz.
Dolgoztak ezután nagy hévvel, az ország sérelmeit alaposan tárgyalandó, érdemleges feliraton. Az e nagy munkával megbízottak közt Széchenyi még, a fentebb nevezetteken kívül, Nagy Pál, Szegedy, Balogh és Babóthy neveit említi; maga egyre folytatta a fontosabb nyilatkozatok kivonatozását, de jegyzeteit véghetetlen sajnálatunkra nem tartotta elég érdekesnek arra, hogy naplójába beigtassa.
45. ZSÓFIA FŐHERCZECNŐ.
Bécsben Artaria kiadásában megjelent aczélmetszetről.
A szónokok közül, kiket nemlankadó figyelemmel kísért, kiváló előszeretettel viseltetett a híres felsőbüki Nagy Pál iránt. Megkapta őt, mint bárminő hallgatóit, szókimondó bátorsága, tüzes temperamentuma, tőrül szakadt eredeti magyarsága, s a mellett úgy a közjogban, mint a dietalis praxisban való jártassága. Ez utóbbiban többen versenyezhettek vele; tudományra, általános műveltségre s államférfiui tapintatra nézve pedig egy Bartal, Plathy, vagy Dessewffy, s bizonnyal a bár kezdő Széchenyi is, felülmulták. Október 5-én megindúlt az általános vita, kiáradtak a kormány elleni mérges philippikák. Egymást, mint ilyenkor szokás, felül akarták mulni a nagyotmondásban s elaratni a tapsok és éljenek javarészét. Egy Csáky, kivel úgy látszik Széchenyi is egyetértett, jó érzülettel, gyarló magyarsággal úgy vélekedék, hogy a magyar nemzet méltóságához illőbb volna, «laconice et cum decore» terjeszteni fel panaszait; de a jegyzők munkálataiban a szóbőség uralkodik, s a sok lényegtelen dolgok annyi helyet foglalnak el, hogy azt a mi jó van benne, alig lehet kihalászni belőle. Okt. 6. és 7-én rákerült a sor a «hűtlen tanácsosokra», kik a királyt félrevezették, s most az ország színe előtt feleletre vonandók s a törvényszabta kemény büntetésekkel sujtandók valának. Nagy Pál kiméletlenűl a fejökre olvasta az Ulászló hires VI. decretumát, (1507 art. 7. 8. –) mely az ily hazaárulóknak (libertatis regni proditores) névszerint megnevezését s személyükben és vagyonukban leendő megbüntetését, ha főurak, hivatalvesztéssel és örökös számkivetéssel s javaiknak közprédára bocsátásával súlyosbítva, rendelte el; mely drákói kormányfelelősségi törvénynek elavult voltát hiába hozták fel az aulikusok, az ahoz ha nem is betűszerint de elvben szigorúan ragaszkodó hazafiak ellenében. Kezdték is már személyenként nevezgetni azokat, kik mint főispánok vagy kiküldött királyi biztosok (Eötvös, Amadé, Cziráky, Keglevich stb.) a nemzet ellen vétkeztek, míg a mérsékletre hajlandóbbak a király iránti tartozó hűséget és engedelmességet állíták előtérbe; vagy új és új eszmék felhozásával ügyekeztek a figyelmet más irányba terelni. Vay, az őszinteségnek és igazmondásnak bátor szószólója, elég bűnhödést lát abban, hogy nem fogja honfitársaik egy könnye sírjaikba kísérni őket, hanem a nemzetöknek megvetése, átka. Vitéz és Somssich azt kívánják, hogy az adó behajtása szűnjön meg s tartassék függőben, míg az ország sebei meggyógyítva nem lesznek. Máriássy a királyi előadásoknak máskor a meghívókkal együtt leendő szétküldését követeli, hogy a megyék utasításaikat ahoz szabhassák. Uzovics azt indítványozza, hogy az országnak is legyen egy ügyésze, úgy mint a királynak van, a ki jogait védelmezze. Mások a kormány felelősségének (például testületeknél, minő a m. k. Helytartótanács) szabatosb körülírása, vagy a népnek szabadon választandó képviselete, vagy a nemesi felkelésnek mint hazai véderőnek czélszerűbb szervezése, vagy a katonaságnak az ország alkotmányára leendő felesketése, s több efféle egymástól nagyon szerteágazó, de mégis a szabadság és az alkotmány biztosítására czélzó módok és eszközök felett tanakodtak. Közben derekasan czáfolgatták egymást, s megvetésökkel sujtották a szolgalelkűséget, mely minden hatalom előtt görnyedez, s a czímek, rendjelek, hivatalok után kapkodó hiúságot és önzést. Széchenyi mindezeket feszült figyelemmel kíséri, s ha távoznia kell a teremből, más jóbarátját (Dessewffy Aurélt) kéri fel jegyzetei folytatására. Maga ég a vágytól, a hallottakat frissiben, a legilletékesebb helyeken tolmácsolni, keserű;szemrehányásképen a multra, komoly intésképen a jövőre nézve. Forrón óhajtva bár a kiegyezést, az ellenzék (vagyis: a nemzet) álláspontjára helyezkedik, habár az udvarnak és Metternichnek nehéztelését vonja is magára. Az izenet végre átküldetvén a főrendekhez, ezeknél okt. 12-én került napirendre, Széchenyi ez alkalommal tartá első (szűz) beszédét. A csataedzett férfiút, ki annyiszor tárt mellet ellenség fegyverének, ez első próbája az új harczmezőn úgy meghatotta, hogy alig bírt szólni; úgy érezte magát, «mintha akasztófa alá vitték volna». Senkinek sem kerülhetett nagyobb erőfeszítésbe; szinte kétségbe esik, vajon fog-e ő valaha kőzönség előtt hideg vérrel beszélni tudni? * Mit mondott, annak vajmi csekély nyoma maradt fenn. A legnagyobb és legkedvezőbb benyomást már az tette, hogy magyarul beszélt, a mi az akkori Cicerók gyülekezetében új és szokatlan jelenség volt. Még ebben a «merész» ujításban sem akadt sok követője (Esterházy, Haller). Aggódva veszi észre, hogy az ifjabb mágnások, kik szabadelvűek lennének, se magyarúl se diákul nem tudnak, s így az éltesb szónokok, főispánok, püspökök s első sorban az elnöklő nádor tekintélyétől el fognak törpülni. A nádornak roppant volt befolyása; alig lehetett volna valamit keresztül vinni az ő beleegyezése nélkül. Elnöki hatalmához tartozott a szavazatokat súly szerint mérlegelni s nem szám szerint összegezni, vagyis úgy mondani ki a határozatot, a mint épen akarta. S ebben az alsóház elnöke, a személynök is próbálta őt utánozni, tagadva következetesen a kerületi ülések illetékességét, az országos ülésekben pedig a megyei követek ellensúlyozására, a királyi tábla, a káptalanok, s végre a városok szavazatai többé kevésbé rendelkezésére állván. Csakhogy itt ez nagy ellenzésre talált a mindig éber ellenzék részéről, mely fokonként oda fejlesztette a gyakorlatot, hogy az országos ülések merő alakisággá váltak s a kerületben hozott határozatok egy dörgő «maradjon» szóval hitelesíttettek s jóváhagyattak. Metternich, ki különben «szerette» a magyar alkotmányt, s azt némely alkalommal meg is tudta védeni, – ezt az említett praxist egy botrányos kinövésnek nézte, s maga és emberei által tövestől kiirtani, – de hasztalan – iparkodott. Mondhatjuk, hogy ő a magyar ősi alkotmányban azt szerette, a mi benne rossz volt, különösen azt a mozdulatlanságot, mely szerinte az átkos korszellem minden ujításai ellen biztos gátul szolgált, de ezt is csak némi fentartással adoptálta, így például állandóan kifogásolta azt a nagy hibáját, hogy a királyi hatalmat szerfelett korlátolja; ellenben gyűlölte benne mindazt, a mi a haladás, a fejlődés, az új élet csíráit rejté magában. Épen ez volt, a mi Széchenyit lelkesíté, a mi arra a kijelentésre indítá: «a Metternich rendszere az ő életével (?) véget ér; az enyém csak azon túl fog kezdődni!»… Mindkét államférfiunak hátrahagyott irományai a két ellentétes irányban érdekes és tanulságos adatokat tárnak fel előttünk. «Szeptember 11-én kezdődik a magyar országgyűlés», – írja Metternich az ő jó barátjának, Gentznek, – «egyike a legunalmasabb alkotmányos mulatságoknak a világon. Nemcsak, hogy egészen kivesz sodromból, a mi időm beosztását, szokásaimat, mindennapi életemet illeti (mikor a kedves Ischl üdítő levegőjétől is meg kellett válnia!), hanem még beszédemet és ruházatomat is meg kell változtatnom. Deákul kell beszélnem és huszárnak öltözködnöm; még az egyetlen licentia, a mit megengedek magamnak, az, hogy ez alkalomra bajuszt nem növesztek». – Mind a mellett úgy veszi észre, hogy közkedveltségnek örvend, s hogy indigenatusa valóságos enthusiasmussal fogadtatott! (?) A pártokról, melyeket itt talált, az a véleménye, hogy a kormánynak (már mint neki), voltakép kétféle ellenzékkel kell bajlódnia. Egyik az ősi magyar, történeti talajból származó ellenzék; másik az újabb, mely a kor szellemét, a liberalismust, akarná képviselni. Mind a kettő iránt meglehetős lenézéssel viseltetik; de az utóbbiban már épen minden társadalmi rendnek felforgatását látja, s így azt csírájában elfojtani egész élete feladatának vallja.* (Nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában!) Széchenyi amaz első beszédéről, mely állásfoglalása miatt emlékezetes, Zsoldos röviden csak ennyit jegyzett fel: Széchenyi kapitány szép magyarsággal s hazafiui szívvel adta elő a státusok (t. i. az alsó táblának már jól megrostált) méltó panaszait, és azt mondá, hogy még világosabban kellene beszélni». T. i. úgy, miként a rendek buzgó szónokai (Nagy Pál, Vitéz stb.) a kerületi ülésekben nyilatkoztak, a király őszinte felhívását hasonló nyíltsággal viszonozva. Egy másik szemtanú, Szoboszlay, alig pár sorral tud, vagy akar többet mondani, így: «Én katona vagyok, s keveset tudhatok az ilyen dologhoz, de azért jussom lévén szólani, kérem: hagyassék meg a nuncium a maga valóságában. Ha én hűséges jobbágy nem volnék, nem viselném ezt a ruhát és fegyvert; azért szólok, mert hűséges vagyok. Ó felsége, mint jó atyánk, maga parancsolta, hogy öntsük ki kebelébe érzéseinket». Ugyane tudósító szerint, ki egészben elég conservativ nézetű volt, az képezett «epochális eseményt». hogy egy mágnás a felső háznál, hol eddig latinul folyt a discussio, magyarul szólalt fel.* Bizonyos, hogy beszéde, melyet különben Metternichnek esetleg előre is bejelentett, a közlött nehány sornál hosszabb is, tartalmasabb is volt, habár lámpaláz miatt, kissé kuszáltabb lehetett. Az osztrák főkanczellár, kinek még folyvást nagy varázsa (prestige-zse) volt reá, e naptól kezdve őt «elveszett ember«-nek (gondolom: reá nézve elveszettnek) nézte; csakhogy le nem nézhette többé. Tanácsait akkor vette figyelembe, mikor már későn volt. Azon föltevést, hogy a nádor valami rendreutasítással kísérte Széchenyi ez első felszólalását, egészen alaptalannak nyilváníthatjuk.* A sérelmi feliratot utoljára mindkét háznak egy vegyes bizottsága Cziráky elnöklete alatt, dolgozta át s az okt. 22-én küldetett fel. (Irom. XVIII. sz.) Az udvar akkor már elhagyá az országgyűlés székhelyét, s visszatért a birodalmi fővárosba…..
Naplója.
L. Szögyényhez írt levelét.
L. Gr. SZÉCHENYI I. Beszédei.
WIRKNER.
46. GRÓF CZIRÁKY ANTAL.
A tárgyalások alatt a rendek azon részénél, mely a multakra való fátyolvetést csak oly fentartással fogadá el, hogy a bűnösök meg fognak fenyíttetni, nem kis megütközést szült az, hogy a vádlottak maguk egyuttal bírák is voltak saját ügyökben s a felső házban részt vettek, még pedig döntő részt épen azon sérelmek tárgyalásánál, melyeket az alsó ház felpanaszolt. Igaz, hogy csak némelyek nevették, nem is egészen szívből, ezt a dolgot, míg mások mentegetődztek s hamut hintettek fejökre. A nádor maga, nem titkolhatá el fájdalmát a történtek felett, s hivatkozott mindazokra, a kik őt közelebbről ismerik, hogy ama szomorú napokban mindent elkövetett e bajok elhárítására. Cziráky pedig nem tette, nem hallotta a követ urak kifakadásait, kik a nemzet és az utókor átkaival fenyegették, se nem tagadhatta meg saját közjogi elveit, melyeket később mint országbíró tényleg követett, mint közjogi író pedig, egy maig is figyelmet érdemlő könyvben * örökített meg; csak abba az enyhítő körülménybe kapaszkodott, hogy oly esetben, mikor az alattvalói hűség és engedelmesség a törvény és alkotmány tiszteletével jött összeütközésbe, neki az utóbbi kötelességét kell, az előbbinek alárendelnie. Nem fojthatá el könnyeit, s hallgatóit is megríkatá e szónoki fordulattal «Akkor is hazám boldogsága állott előttem, mikor azt a hivatalt királyom parancsára elfogadtam. Bízom benne, hogy honfitársaim átka nem fog engem síromba kísérni, de igenis magammal viszem oda azt a tudatot, hogy éltem ama legszomorúbb napjaiban koronás fejedelmem iránti hűségem kényszerített arra, a mit tettem» stb.* Ez egyuttal felelet volt a Nagy Pál s többek mérges átkozódásaira. A parlamenti fegyelem akkor még nem volt annyira kifejlődve, hogy egyik házból a másikba át ne szóltak volna. Sőt voltak még, kik az országgyűlésnek mint testületnek egységét vitatták, s csakis a hely szűkének tulajdonították két részre, alsó- és felső táblára oszlását, és külön ülésezését. A volt kir. biztosok ügye végre is, a személynök buzgólkodása folytán, olykép simíttatott el, hogy bűnhödniök kell ugyan, de nem épen az Ulászló törvénye szerint, hanem ő felsége a király kegyes vagy igazságos elhatározása szerint.* Hogy ez elég kegyes volt, s a szegény áldozatoknak sokféle kárpótlásaiban, megvigasztalásában nyilvánult, mondanunk felesleges.
Conspectus Juris Publici Regni Hungariae.
ZSOLDOS kézirati naplója.
Egy rész a Justitia, más a Clementia szó mellett kardoskodott.
