XXVI.
XXVI.
87. PEST MEGYE HÁZA.
Ráday Pest megyei követ. Országgyűlés 1839–40. Sz, a pártoktól független. Beszéde jul. 24. Sérelmek? vagy kir. előadások? Széchenyi és Deák ellentétben. Hogy király és kormány nem egy. Rendezetlen állapotok. Szabadelvű szónoklatok a főrendeknél. Sz. beszéde apr. 22. 1840.
PEST MEGYE, mely a gyűléstermében összpontosuló szellemi erők folytán, Kossuth Törvényhatósági tudósításai óta, de ezek nélkül is a vezérszerepet mindinkább magához ragadá, gróf Ráday Gedeont, egyikét a kormány által közvád alá fogottaknak, az elvért, megválasztotta Szentkirályi mellé, egyik országgyűlési követének. A kormány e választást önhatalmulag megsemmisítette s a megyét új választásra szólította fel. Ezzel egy sérelmet más újabbal tetézett.
Hová lesz a szabad választás, mivé lesz a különben is hiányos, mert csak a nemesi rendre szorítkozó, egész képviseleti rendszer, ha a kormány a választásokat megsemmisítheti, vagy a megválasztott, de neki nem tetsző képviselőket a megjelenéstől eltilthatja! Megtörténhetnék, mint többek közt gróf Batthyány Lajos az e feletti vitában föl is említé, hogy a kormány a követek felerészét az egész ellenzéket perbe fogatja s elzáratja, s aztán ki fog a nemzet érdekei felett őrködni stb. Világos, hogy Pest megye rendeinek igazuk volt; világos, hogy a többi megyéknek, mihelyt egyikükön ily sérelem elkövettetik, azt mindnyájuk ügyévé tenni alkotmányos kötelességök volt. De hát mondjon le Ráday, követelték a mérsékeltek s ezekkel Széchenyi is. Igen, de itt nem az ő személyéről volt szó, hanem egy elvről, melyet feláldozni a belőle vonható következtetések miatt semmi árón szabad nem volt! Ráday is, úgy mint korábban Wesselényi, elvbarátainak rendelkezésére bocsátotta magát.
Széchenyit az ily okoskodás, melyben csak rabulistaságot látott, szinte dühbe hozta. A nádor is, ki ez ellenzéki megyének egyúttal örökös főispánja volt, elveszté higgadtságát. Magához hivatá a jelöltet, hogy lebeszélje; de e leereszkedése kárba veszett. Széchenyinek, midőn ez az ő és a kormány véleményét kérdezné, oly választ adott, miszerint «azt ugyan nem tudja, mint vélekedik ezen ügyben a kormány» (a bécsi kormányt érthette, a budai helytartótanács elnöke!?) «de annyit mondhat, hogy vagy Ráday nem megy fel a diétára, vagy ő maga nem megy!» Széchenyit ez csak megerősíti ellenszenvében; ő e fellépésben a közjónak az egyéni hiúság oltárán feláldozását, s az illető törvényhatóságoknál, melyek e példát követnék, a dolog lényegének üres formák miatt elhanyagolását, s a megkezdett reformok ujabb fenakadását látta. Ily benyomások alatt, május 25-én, míg a Ráday lakásán egész éjjel lármáztak és muzsikáltak, a nemzeti casinóban tartózkodás nélkül fakadt ki ellene: «Rádayra dühös vagyok. Mindent feláldoz hiúságának. Szeretnék egy pár golyót váltani vele.» Ily golyóváltásra nem került ugyan a sor, de Széchenyiben, habár Fáy enyhítő befolyást gyakorolt reá, így lassankint meggyülemlett az a nagy epe, melyet utóbb Kossuthra, ki börtönéből kiszabadulva, a magyar ellenzék legerősb bajnokává, majd általános örökösévé nőtte ki magát, a Kelet Népében s az ennek nyomán keletkezett polemiákban kiönte; egy cseppet sem kimélve neve tekintélyét és egykori népszerűségének még hátralevő maradványait.
A főrendi ülésekben tett egyes nyilatkozatait Naplóinak szakgatott jegyzeteivel összehasonlítva, szinte nyomról-nyomra követhetjük e hangulatot.*
Lásd gróf Sz. I. Naplói.
Junius 9-én ért fel Pozsonyba, hol minden körben a Ráday-ügy vitatásával voltak elfoglalva. Alakul egy ellenzéki klubb Odescalchi Gusztáv lakásán. Széchenyi, 10-én csak a következő, nem nagy előzékenységre mutató fentartásokkal kész hozzájok csatlakozni: 1-ör, hogy szabad elhatározását fentartja magának és magát semmire se kötelezi le előre; 2-szor, hogy mikor távol van, stafétát küldjenek utána, az ő költségére, de ő megjelenni azért nem köteles; 3-szor, viszont megigéri, hogy ellenkező véleményét az értekezleten mindig ki fogja jelenteni s nem fog nekik váratlan meglepetéseket szerezni. E körnek tehát igazán csak a neve varázsával kelle beérnie!
Junius 15-én megtudja, hogy Ferdinánd király Oroszvárról, hol a Zichyeket látogatásával tiszteli meg, be fog érkezni. Vele jár a grófi család rokona, Metternich. Széchenyi magában elhatározza, hogy ki fog oda menni.
Batthyánynál folyvást tartatnak értekezések, de ezektől Széchenyi mitsem vár. Másrészt Dessewffy Aurélt, kinek utóbb oly meleg barátja lőn, kétszínűség gyanujába veszi, mivel Pálfy alatt leköszönt hivataláról, de most a nádor biztatására ujra belépett. «Fölül nekik», úgymond, «elrontja egész jövőjét, – majd félredobják, mint egy kipréselt czitromot.» A közélet melyik emberére nem volt már e valóban kipréselt hasonlat, többé-kevésbbé találóan, alkalmazva!? … Széchenyi önmagára is nem egyszer s csak e napokban éppen Oroszvárott tett látogatásakor is újra alkalmazhatá.
Deák hatalma és befolyása ellenben egyre nő. Az ifjuság 22-én ovatiót készít neki. Ő mérsékletre inti őket, hogy mint hallgatóság a nevüknek megfeleljenek, tanuljanak, stb. Bécsből Schedius azt a hírt hozza, hogy ott Széchenyi ellen, kit már egészen a magukénak hittek, nagy az indignatio. «Indignálódva, mivel oly sokkal tartoznak nekem, hahaha!»
88. GRÓF BATTHYÁNY LAJOS.
(Egykorú kőnyomat után.)
Junius 22-én tartja Pozsonyba bevonulását a király.
Junius 23-án ebéd Pyrkernél. Dessewffy Aurél orrvér folyás miatt eltávozik. «Metternich hivatta!»
Junius 25-én Széchenyinél esznek Deák, Klauzál, Palóczy, Batthyány Lajos és Zichy Eugén. Délután. értekezlet Batthyánynál. «Nem igen megy a dolog. Némelyek szerfeletti erőszakolása» miatt.
Junius 25-én Széchenyinél esznek Deák, Klauzál, Palóczy, Batthyány Lajos és Zichy Eugén. Délután. értekezlet Batthyánynál. «Nem igen megy a dolog. Némelyek szerfeletti erőszakolása» miatt.
A rendeknél ezen egész idő alatt az «uj sérelmek» voltak napirenden.
Julius 2-án Széchenyi a főrendeknél mintegy «politikai hitvallást» tesz; de melyet mind a két fél meglehetősen félreérthetett, mert itt is, ott is magyarázgatnia kelle magát. Julius 6-án, ámbár az országgyűlés kissé belezökken már a rendes kerékvágásba, ő nagyon «izolálva» látja magát, bámulja Deák rendkívüli nimbusát, elismerni kezdi felsőbbségét. «Én idéztem elő ezt a mozgalmat, de féken tartani nem tudom; ez a feladat más emberre vár.» – «A forrongást én idéztem elő, a rendet másnak kell beléje hozni egy ember mind a kettőt nem teheti.» – «Egyik fél sem lehet velem megelégedve, mert egyik félnek sem adhatok igazat.»
A Ráday-féle sérelem végre olyatén megoldást nyert, hogy a kormány egy külön leiratban kijelentette, miszerint egyáltalában nincs szándékában a választások szabadságát akadályozni; mely kijelentés után, mintegy megmentve az elvet, gróf Ráday leköszönt s így a sérelem, habár tökéletes orvoslást nem nyert is, «tárgyatlanná» vált.
Az alsó- és felsőház közötti viták szokás szerint ismét hosszúra nyúltak, s mikor a főrendek a törvényt a rendek ellenében úgy értelmezték, hogy mindig a királyi előadásokat kell előbb fölvenni s csak azután az ország sérelmeit és kivánatait, ezzel olajat öntöttek a tűzre. Az 1790. 13. tvczikk ily értelmezése, mint Deák kifejté, kettőssé tette az akadályt, mely a törvényhozási működést mindjárt kezdetben annyira megakasztá; mert ha mindig előbb a királyi propositiók tárgyalandók, megtörténhetik, hogy azok letárgyalása után tüstént eloszlatják az országgyűlést s így a sérelmek orvoslására majd sohasem kerül a sor.
Széchenyi, a szélsőségek közt hányatva, egy Trimmer helyzetének minden keserűségét érezte. Elméje elég tiszta és elfogulatlan volt, hogy mind a két fél hibáit beláttassa vele; de szíve nem volt elég edzett, sem egyéni hiúsága elég fegyelmezett, hogy majd az egyik, majd a másik félnek ellene irányzott tőrszúrásait közömbösen vette volna. Nem egyszer gondolt ismét öngyilkolásra, s úgy látszik, mintha csak Crescence tartotta volna vissza, a kit a oly borzasztó csapással nem akart sujtani!»
A felsőháznál, julius 24-én megujult a régi vita a kormánynak a felség személyétől való külön választása felett, mely nagyon is monarchikus és conservativ elvnek épen conservativ részről kétségbe vonatása, az alkotmányos fejlődöttség mai stádiumában mindenkit bámulatba ejthet. Széchenyi ez alkalommal ismételve a már máskor is mondottakat, kijelenti bár, hogy ha már két rossz között kell választania, az absolntismust jobb szereti az anarchiánál, s hogy az ellenzék csak a dolgok héjjához ragaszkodik, míg ő a lényegét tartja szem előtt s azért kész a sérelmek félretételével is a haladási kérdésekkel foglalkozni: ily loyalis nyilatkozatok daczára az elnöklő nádor közbeszólását s megrovását vonja magára. Azon ülés, Majláth Györgynek is czáfoló felszólalása után, nagy ingerültség közt, eredmény nélkül oszlott szét. Ez, Széchenyit, kinek «mezeje csak később viruland», arra a gyanura vezeti, hogy hát: «szélsőségekre akarják vinni a dolgot?!» …
Julius 25-én a tárgyalás folytattatván, Széchenyi «ügyesen beleszövi tiltakozását», s kijelenti, hogy ő kész beállani aulikusnak, mihelyt a kormány őszintén constitutionalis lesz, de ha nem, akkor inkább a rendekkel (= az ellenzékkel) tart.
Hátra volt még az ellenzék egy clausulája, melyre mind a két rész nagy súlyt fektetett. Sopron megye híres követe, a népszerűségben már fogyatkozó, de azért magát mégis szilárdan tartó Nagy Pál szerepelt most mint közvetítő. Az ellenzék folytonos csatározás közt vonult vissza, mintegy sánczról-sánczra. Ha már be kelle érnie a Ráday-ügyben elért fél eredménynyel, ha már be kelle mennie a kormány előterjesztéseinek előleges tárgyalásába, így a hadkiegészítési kérdésen kívül többi közt a Duna szabályozására vonatkozó adatoknak is bekivánásába, a mi – ne feledjük – magában véve egy kis vívmány volt a kormányfelelősség gyakorlati terén: legalább azt akará határozottan kijelenteni, hogy ez s egyéb ily ügyek érdemében hozandó bármily határozatok addig fel nem terjesztetnek, míg a sérelmek orvoslására nézve kellő megnyugtatás felülről nem érkezik. A záradék, mely e nézetnek formulázása volt, így szólott: «– – de a kivánt katonaujonczbeli segedelem-adás tárgyában készítendő felirásukat és törvényjavaslatukat csak úgy és akkor terjeszthetik fel, ha és a mikor szabadválasztási juson és a szólás törvényes szabadságán ejtett súlyos sérelmek tettleg orvosoltatván, a nemzetnek abból eredett igen terhes aggodalma teljesen megszüntetve lesz.
A főrendek viszont ily «példanélkül» záradékot magukra nézve kötelezőknek el nem ismertek s arra saját függetlenségük megóvása végett kijelentették, hogy «soha, semmi ürügy alatt» reá nem állanak.
A záradéknak, a főrendek oly makacs ellenzése után, végre a rendek által is (szeptember 12.) elejtését Deák Ferencz, a passiv ellenállás és jogfentartás embere, nagyon zokon vette. Birjuk az ő tollából az emlékezetes országgyűlés történetének egy világos, igen becses vázlatát. Zala megyéhez intézett, nyomtatásban is megjelent követjelentésében. Ennek 4-dik pontjában a Széchenyinek, mint a haladás, az alkotás emberének, eszejárásától nagyon eltérő ily érvelés foglaltatik:
«Helyzetünk keserűségét növelte az a leverő gondolat, hogy a kitűrni nem tudásnak átka még nagyobb csapással sújtja nemzetünket. Lankadni fog majd a sikeretlen küzdésben – – a nemzet önmaga dúlja fel legszentebb jussait, melyeket a hatalom megsérthetett ugyan, de meg nem onthatott. Ilyen bukás mindenkor gyávaságszülte öngyilkolás, ez pedig a legborzasztóbb halál, mert a meggyilkolt jelennel egyúttal sírba száll a szebb jövendőnek reménye is, – olyan halál, melyet nem kisérnek részvét könnyei, mert a mely nemzet önmagát elhagyja, sorsát megérdemli.»
89. MAJLÁTH GYÖRGY.
(Eybl 1842-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)
Deáknak ily szellemben tartott beszédeit, melyeknek fenkölt ékesszólásával a tömegeket magával ragadta, míg mérséklete a higgadtabbaknak is imponált, Széchenyi is növekvő lelkesedéssel hallgatta vagy vette tudomásul. A nemzet leendő vezérét előre sejtve s óhajtva benne, e reményét mégis mindig ahhoz kötötte, hogy a rabulista hernyót levetkőzve, mint államférfiu bontakozzék ki s emelkedjék fel magasan párthivei fölé. Deáktól ily ambitio akkor még nagyon távol állott: ő inkább a szív, mint az ész embere volt még s nagyobb szónok, mint államférfiú.
S ugyan, ha mi az azóta nyert tapasztalatok világánál is kritikai szemmel vizsgáljuk újra Deák fentebbi érvelését, eltitkolhatjuk-e magunk előtt, hogy inkább a szónok, kit a phrásis ragad s inkább a jogász, kit a betü lenyügöz, szól mindezekben hozzánk, semmint a népek sorsát magasabbról átnéző államférfiú. Az, a mit Deák gyáva öngyilkosságnak mond, egy pernek, ex non defendit, vagy rossz védelem miatt, elvesztése volna: elvesztése, fölebbvitel, jogorvoslat nélkül. Nemzet azonban, vele született jogairól, nem mond le soha; még ha képviselete egyszer-másszor gyáva volna is. A mit egy országgyűlés elmulasztott, azt egy másik helyrehozhatja: egy nemzedék sem praejudikál a jövőnek. S azért, bármennyire becsüljük is a Deákok törvénytiszteletét, s esetről-esetre szivesen támaszkodunk reájuk: nagyban és egészben a Széchenyiekkel fogunk inkább tartani, kik egy nemzetnek, a benne rejlő szellemi és anyagi erők teljes kifejtésében s érvényre juttatásában látják jövőjét leginkább biztosítva.
Deák maga, kinek rigorizmusától a többség utóbb eltért, az idézett követjelentésben, még találóbban, ezeket mondja: «– – azon polgári jussok legbiztosabbak, melyek nem csak a törvény tábláira vannak holt betükkel írva, hanem minden polgárnak kebelében kiolthatatlanul élnek; – – morális erő a nemzetek legnagyobb kincse» stb.
Bizonynyal hálátlanok volnánk, ha kisebbíteni akarnók ama derék táblabirák érdemét, kik körömszakadtig ragaszkodtak irott jogainkhoz s teljes önmegtagadással, nagy áldozatok árán is meg akarták óvni azokat számunkra; de ne feledjük azok érdemét sem, kik nem szolgalelküségből, hanem előrelátó szabadelvűségből, amazok mozdulatlanságát megtörve, a haladás azon útjait egyengették előttünk, a melyekre végre rálépnünk legfőbb ideje volt, sőt tekintve más népek előhaladottságát, valóságos életkérdéssé vált reánk nézve már, még pedig szintúgy nemzetiségi, mint alkotmányos szempontból is.
Ha az anyagi érdekek előtérbe állítása s a reformok bátor felkarolása esetleg az irott jogok némelyikének feláldozásához s így a szabadság elvesztéséhez vezethet; másrészt ne feledjük, hogy az ellenkező elmélet, melyet prókátori felfogásnak kell szemben amaz államférfiúi felfogással neveznem, ugyanazon veszélynek csíráját rejti magában, szülő anyja levén az a jogeljátszás elméletének. Sem abból, hogy egy nemzet valamely jogával nem élt, vagy hogy azt irásba foglalni elmulasztotta, vagy akár ha azzal visszaélt volna is, az ily jognak örök időkre való elvesztését következtetni nem lehet; sem a reményről, hogy nemzetiségét s anyagi erejét kifejtve, az emberi méltóságot megillető minden jogot magának ki ne vívjon s az ennek megfelelő leghelyesebb formát végre is meg ne találja, lemondanunk soha nem szabad.
Ez, hitem szerint, az emberi tökéletesedés amaz elmélete s egyúttal gyakorlati menete is, mely úgy az utilistáknak, mint a legulejusoknak magasan felette áll, s hozzájok épenséggel nem köti magát.
Az előzmények után nem lehet csodálni, hogy az 1839 – 1840-diki országgyűlés, melyre oly fontos feladatok vártak, ismét egy meddő sérelmi országgyűlés formáját vette magára. Az első szirt, melybe ütődött, a Ráday-ügy volt.
Széchenyi, kinek szive az ellenzékkel tartott, míg esze mérsékletre inté, elragadtatta ugyan sokszor magát egy Deák, egy Klauzál «rendkívüli» szónoki tehetsége által, de lehülvén, ismét csak sophistákat lát bennük; viszont a kormánynak a királyi itélő tábla tekintélyét megmentő leiratában az állambölcseség egy diadalát üdvözli ugyan s helyesli bereghi Lónyay Lászlónak a felsőház megtámadása miatt az elnöklő Szerencsy által történt rendre utasíttatását, de azért a másik táborban a nagyra menendő Jósikában, valamint Zarkában s Ürményiben is szintén csak sophistákat lát. Az általuk védett jul. 10-iki rescriptumot, mely ellen a rendek óvást tettek, kicsinyesnek, prókátorosnak, igazi «ne bojszé»-nék s «roccoco» divatunak nevezgeti.*
E fejezetben, mely többnyire tényeket tartalmaz, kénytelenek voltunk mintegy plágiumot követni el önmagunkon, ismételve némi csekély módosításokkal a gróf Sz. I. Naplói cz. kiadványunkban közlötteket.
Augusztus 3-án jelen volt ama kerületi ülésen, mely a karzat recsegése miatt, páni félelemben oszlott szét. A rendetlen futásban, Széchenyi is megsértette hüvelykujját. E véletlen ismét előtérbe állította az országgyűlés oly rég pengetett «rendezésének» s diszesebb helyiségekbe, még pedig a fővárosba áttételének szükségét. Aznap nála ebéd volt s a Ráday-ügyben «egy kalap alá» hozta Deákot, Somsics, Klauzál, Palóczy, Pázmándy és Wenkheim Béla ellenzéki követeket. Ez utóbbinak Pestre kelle rándulnia az oly égető napikérdésnek ott a forrásánál leendő kiegyenlítése, azaz Ráday lemondatása végett. Széchenyi elemében van, mihelyt közvetíthet! Hozzáteszi, bár panaszosan: «mindig két szék közé jutottam, nulla vagyok!» – Majd hosszú értekezleteket tart külön Deákkal, majd a főherczeget «capacitálgatja», hogy az ellenzéket ne hanyagolja el, hanem némi befolyást engedjen neki.
90. GRÓF RÁDAY GEDEON.
(Eybl 1846-iki kőnyomata után. Országos Képtár,)
Augusztus 13-án Vécseynél, több hazafiakkal egyesülten a Dunának a Tiszával, vizcsatorna által leendő egybekötését «hazafiúi érzéssel» megpendítik.
Augusztus 14-én kerületi ülésben Deák «önnönmagát felülmulja.»
Hiába, a főrendek kimondják, hogy: soha!
Most egy darabig «maradjon» a jelszó itt is, ott is. Hiába erőlködnek ellene itt az elnöklő personális, ott az a néhány ellenzéki mágnás. A közvetítő Széchenyi panaszkodik, hogy nincs elég befolyása. «Mind elidegenítem magamtól az embereket. Nem birom azt a melegséget, mely vonzaná őket; úgy látszik Sztáray birja –!»
Sztáray a kormánypártnak volt hive, de befolyását inkább társaskörben érvényesíté, mint a rostrumon.
Augusztus 26-án «Hosszasan beszéltem. A puristák igen messzire mennek. Majláth Batthányi Kázmér ellen. Engem jól megcsépelnek Dessewffy Aurél, Apponyi György, Gyürki, Kiss, La Motte. Jó humorral vettem fel.
Fel is vehette, mert, ezuttal meggyőződése ellen, pártolta a rendeket s így némi következetlenségben leledzett.
Az alatt megérkezett Clark s figyelmét más irányba terelte.
Augusztus 28-án hírül hozzák, hogy Ráday nem akar lemondani, mert Bezerédy, Kubinyi, Fáy és Szentiványi Károly «disvadeálták». Szörnyen leveri ez Széchenyit. Nemesist, végbukást emleget s alig bír Batthányi Lajos biztató szavaira egy kissé megvigasztalódni. Kezdődik ujra a zaklatás. Most Patay közvetít, felhozzák a lemondás formuláját, melyen Deák is igazít valamit. Szerencse, hogy Széchenyinek épen szállást kell változtatnia, meg hogy Ürményen lovak adatnak el, melyekből venni akar: így egyik izgalmát mérsékli a másik. Végre szeptember 4-én meghozzák az örömhirt: Ráday leköszönt! Ez a kérdés tehát szeptember 12-én, «óvással» letétetett, s annyira mennyire kielégítő megoldást nyert. Maradt azért elég anyag a kölcsönös ingerültségre, valamint a közvetítésre. Széchenyi, kire Deák látható befolyással van, mindig közelebb áll az ellenzékhez, súlyt fektet a kormánynak az uralkodó személyétől való különválasztására, s arra, hogy a magyar országgyűlést ne tekintsék Bécsben aféle Postulaten-Landtagnak!
Ha az ember az akkori magyar parliamenti rendszert tanulmányozza, nem fog csodálkozni rajta, hogy boldogúlt Ferencz császár azt az ősi magyar alkotmányt, a maga eredeti tisztaságában oly igen nagyra becsülte, s hogy Metternich is, leszámítva az ő illemszerű «huszár egyenruhája» iránti ellenszenvét, csak azt az egy kifogást tette ellene hogy a királyi hatalmat kelletén túl megnyirbálja, főleg, hogy megosztja vele a kezdemény jogát. Viszont nem csodálhatjuk, hogy Széchenyi kezdettől fogva soha sem birt lelkesülni a minden haladást megakasztó rozoga szerkezet mellett. Ott volt a trón és a nemzet között egy rendezetlen, nem annyira közvetítőül, mint védgátul szolgáló s egészen a kormánytól függő felsőház, mely feltétlen vetóval volt felruházva, s mindig megakadályozhatta, hogy az alsóház panaszai, kérelmei s javaslatai a trón elébe csak fel is terjesztethessenek. A két alkotmányos testület elvitatkozhatott egymással hónapokig, évekig. Az alsóháznál ily alkalmakkor, igaz, feszegetni kezdék az országgyűlésnek, de különösen a felsőháznak rendezését, de ez a kérdés azóta, egy félszázad mulva, sem kerülhetett napirendre. A felsőháznál viszont feszegetni kezdék a képviselőház rendezését, mint a melyben a megyei nemességen kívül voltakép semmi sem volt képviselve. A nemességnél is lélekszám vagy birtok arányra semmi tekintet nem volt. A városi követek lealázó helyzete, mely minden országgyűlés elején szóba hozatott ugyan, de mindig elejtetett, különösen nyugtalanítá Széchenyit, a ki magát a főváros mintegy virtuális képviselőjének szerette tekinteni, a mennyiben önérzettel elmondhatta, hogy Budapest felvirágoztatásáért senki sem tett többet nálánál. Most is a két tábla közti torzsalkodások alatt fel akarta vetni a városi kérdést, s Deákot igyekezett az ügy érdekébe vonni. Deák minden kapkodásnak ellensége, azt felelte, hogy ez a kérdés csak az országgyűlés kezdetén vetehető fel, nem pedig annak derekán, vagy vége felé, s hogy azt a városok rendezésének, illetőleg a kamarától függetlenítésének kell okvetlen megelőznie, stb. Az országgyűlés vége felé indítványoztatott is, s a rendek által egyhangulag el is fogadtatott egy külön bizottság, mely e fontos szervezési kérdésben javaslatot készítsen; de ez törvénybe nem ment az idő rövidsége és a főrendek ellenzése miatt. Az időnek nagyobb részét pedig az úgynevezett reversalisok meddő kérdésének s a szólásszabadság tárgyában váltott, nem kevesebb, mint huszonhárom izenetnek nagy szóbőségben áradozó s a kedélyeket folytonos hullámzásban tartó tárgyalásaival kellett eltölteni.*
A huszonhárom ezen és az előző országgyűlésen együttvéve értendő.
Ez volt akkor a leghálásabb küzdtér, melyen minden kezdő politikus könnyen kiérdemelhette első sarkantyúit, s minden lejáró felfrisíthette népszerűségét: az bátorságát, ez elvhűségét tüntetve ki a közönség zajos tapsai kiséretében. Alsóházunkban ily alkalomkor mondattak el ama nagyszabású beszédek, melyek maig is a táblabirói ékesszólás ragyogó példányai gyanánt tünnek fel előttünk s felülmulva, – nevezetes találkozás! – ujabb parlamenti szónoklatunknak csakis ugyanazon képviselői által lettek, kik akkor a táblabirói ékesszólásnak voltak mintaképei. Az akkori Deákot, Eötvöst, csak ismét az újabb kor Deákja, Eötvöse homályosíthatta el.
Széchenyi sem huzódott vissza, bár kezdett is már szivén rágódni az aggodalom a nemzeti párt tulhajtásai miatt. Ő kéz alatt, mint láttuk, hathatósan működött a Ráday-féle sérelem s több effélék tárgytalanná tételére, a nádorral pedig igyekezett elhitetni, hogy az ellenzék nem olyan fekete, mint a minőnek lefestették; nyilván azonban, ha alkotmányos elv megmentéséről példáúl a szabad választás biztosításáról volt szó, nem késett a maga helyén akárhányszor férfias szót emelni, s nemes önmegtagadással kezet fogni az alsóházzal, bár annak legkiválóbb tagjait rabulistáknak tartotta.
A felsőháznak egyik legnevezetesebb ülése az 1840 ápril 22-diki ugyancsak a szólásszabadságnak ötödször napirendre tüzetésekor volt. Az alsóház e napon ülést nem tartván, tagjai nagyobbrészt átjöttek a főrendi terembe hallgatóknak. A nádor elhatározta, hogy beszélni hagyja őket: a többség előre biztosítva levén, a kormánypárti szónokok intést kaptak, hogy czáfolásokba ne igen bocsátkozzanak s nyilatkozataikat lehető legrövidebbre szabják. Az akkor e téren szerfelett buzgólkodó történetiró Majláth János gróf egy kedélyes elnöki megjegyzést is vont magára, mert a kormány intentióinak igazolására csak tizenkét sornak elmondására kérvén engedelmet, e sorok számát legalább is megháromszorozta. Az ellenzék szónokai ellenben, Pálfy József, Eötvös József, Batthyány Lajos, Teleki László, Esterházy Kázmér, Viczay Héder stb., a pressiónak daczból is ellenszegülve, épen nem vetettek féket nemes buzgalmuknak, sőt nyilván a nemrég behozott főrendi Naplót is számba vették, mely egy nemzeti ügy érdekében mondott, bár sikeretlen szónoklataikat az olvasó közönség sőt még az utókor számára is megőrzendi, s őket a servilis többség ellenében igazolandja. A jelenvolt közönség tapsaival, éljenzéseivel bátorítgatá őket, s Kossuth és Wesselényi nevére, a hányszor megemlíttettek, hangos üdv kiáltásokban tört ki. A nádor éber figyelemmel kisérte, Majláth Gy. bókja szerint «angyali béketüréssel» hallgatta végig a vitát; s majd minden szónoknak kijutott czáfoló, rendre intő vagy helyreigazitó elnöki megjegyzéseiből. Késő volt az idő, mikor a szólás rendje Széchenyire került. Sok mondanivalója levén, kérte az elnököt, halasztaná az ülés folytatását holnapra; de ez biztositá, hogy nem fog kifáradni a hallgatásban. Széchenyi, mint tudjuk, «nem ért reá» röviden írni; de beszélni sem igen tudott röviden. S nem egyszer történt meg rajta, hogy ha szokott digressióitól tartózkodva, vagy azokról ujra visszafordulva, szorosan a kérdéshez szólni igérkezett, hallgatói erre egy helyeslő, de egyúttal kétkedő fenhangú mosolygással bátorították, többnyire sikeretlenül! Ez alkalommal mondott hosszú beszéde megolvasható a Főrendiház Naplójában, s e foliánsnak egyik legérdekesb darabját képezi. Csak egy-két jellemző helyet idézünk belőle.*
Lásd gróf Sz. I. Beszédei.
A királyi leirat, mely szóban forgott, ugyanazon Bartal György tollából folyt, ki az 1825-diki országgyűlésen a nemzet sérelmeinek oly hatalmas tolmácsa volt. Az országgyűlés feliratát be nem várva, mintegy megelőzni akarta a nemzet jogos kivánatait, s mindenesetre gyorsítani a tárgyalások menetét. Stilusa az akkori velős latinitás egyik remek mintája gyanánt idézhető, noha a mai kor ízlésének, mely minden szó után pontot szeret tenni, alig felelne meg, s nehezen is volna lefordítható. Majdnem az egész egy körmondatból áll, melyben minden a mi fő s a mi mellékes dolog, elmondatik, minden jelentős szó s pedig mind jelentős, egy még nyomósabb jelzővel láttatik el, minden mondat, néhány közbevetett mellékmondattal egészíttetik. ki s az egész oly ügyesen van szövegezve, hogy a constitutionalismus kecskéje is jóllakjék, az absolutismus káposztája is megmaradjon. Vegye ki mindenik a maga részét belőle. Elismeri a szólás törvényes szabadságát, de az uralkodó tisztében állónak mondja az e szabadsággal visszaélők fékezését is, fentartja a birói állás függetlenségét (t. i. lefelé, de nem ám fölfelé!) s mi ez álláspont legerősebb oldala volt, kilátásba helyezi a királyi kegyelmezési jognak bőséges (de tán mégis nem kivétel nélküli?) gyakorlását. Megoszlott érzelmekkel fogadták tehát azt a rendek, s kiki azt olvasta ki belőle, a mit akart: egészben azonban a benyomását inkább kedvezőnek lehetett mondani.
91. GRÓF TELEKI LÁSZLÓ.
(Eybl 1843-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)
Széchenyi már Pest megyének az országgyűlést megelőző gyűlésén is, midőn e sérelem felterjesztését az ellenzékkel kezet fogva pártolta, a biró eljárás teljes tiszteletbentartása mellett nyilatkozott, s tartózkodott a vádlottak vétkes vagy nemvétkes volta felett előre itéletet mondani, csakis a nyilvánosságot s a törvényes formáknak megtartását, (melyek különben lábbal tiportattak) követelte az eljárásban. Mi sem természetesebb, mint hogy most ismét egy kedvező pillanatot vélt elérkezettnek a kormány és a nemzet közötti azon engesztelődésre, melytől az ő nagyszabásu reformterveinek sikerét függőnek látta.
Czélja, úgymond, conciliatio s pedig nemcsak a két párt, nemcsak az országgyűlés két háza (táblája), hanem a nemzet és a kormány között is, mert csak így eszközölhetünk valósággal hasznost hazánkra nézve.* A királyi leirat, folytatja, sokaknak megszüntette minden aggodalmát, míg másokét még növelte is; ő benne pedig, ez bármi paradoxnak látszassék, ez egymással ellenkező mindkét érzést szülte. Hálaérzéssel telt ugyan el szerzői iránt, mert minden sorából kitünik a jó szándék, az atyai indulat s remélni engedi, hogy aggodalmaink gyökérokai egész kiterjedésben, minden kivétel nélkül, meg fognak szüntettetni; (értsd: hogy Wesselényi és Kossuth sem lesznek kivéve a várt amnestia alól); másrészről azonban az ő aggodalmait is növelte a királyi leirat, mert mindaz, a mi még bizonytalan volt, (pl. hogy hűtlenségi bűnt szóval lehet-e elkövetni, stb.) mintegy sanctionálva lett. Ezen ellenmondásos felfogásnak pedig, kérdi, mi az oka? A szemüveg. Tudniillik lehet absolut vagyis ausztriai szemüvegen s lehet constitutionális, vagyis magyar szemüvegen át nézni a dolgot stb. E jelképezést tovább szőve tanácsolja, hogy egymás megérthetése végett, cseréljünk néha szemüveget. Igazat ad némi részben Apponyinak, ki iránt különben is vonzódni kezdett s kinek a néhány év mulva bekövetkezendő kanczellárságát megjósolta; igazat annyiban, hogy az ékesszólásnak, ha visszaélnek vele, sokszor csakugyan az árulásnál is veszélyesebb s kiszámíthatatlan következményei lehetnek; de bajos, úgymond, sőt lehetetlen ebben a középútat eltalálni, mert ha lebilincselni akarjuk az ékesszólás szárnyait, ám tiltsuk el inkább a szabad vitatkozást. Ő maga, bár mint egyes személy, Apponyi intését követve, szeretettel és bizalommal viseltetik a kormánynak kivált némely tagjai iránt, olyannyira, hogy szivesen és föltétlenül submittálná saját nézeteit azok magasabb s bölcsebb felfogásának, felette tudja méltányolni állásuk nehézségeit s őszintén óhajtja befolyásuk s hatályuk növekedését; de már mint törvényhozó sem szeretetre, sem bizalomra nemzete létét nem állíthatja, hanem ennek básisául egyedül csak a kölcsönös szerződések szentül megtartását és a törvények szerinti szigorú eljárását fogadhatja el. – Ime, majd minden periodus első része a kormány hiveit, második nyomban az ellenzéket ingerli tapsokra.
Mennyi idő kellett hozzá, míg az emberek a kormány kezdeményező s az ellenzék ellenőrző szerepe iránt tisztába jöttek. Arról, hogy egy győztes ellenzék megragadja a kormány gyeplőit, még szó sem lehetett.
Még jellemzőbb azonban s az első kezdemény érdemét sok utóbbi publicistánktól elveszi, mit a kormányfelelősségről és mit a birodalmi kapcsolatról mond.
A méltóságos gróf – folytatja Széchenyi még mindig Apponyit czáfolva – a kormányt és a fejedelmet egynek tekinti, mert szerinte, ha e kettő közt különbség tétetik, akkor impune lehet minden piszkot a kormányra gördítni; de mi lesz aztán, kérdi ő, ennek az ellenkezője? Az, a mit a halhatatlan Montesquieu oly szépen kimutatott, hogy ott, hol a fejedelem szent személye és az őt környező tisztviselők, t. i. a kormány synonimok, viszont, a kormány követhet el impune mindent, s lehetlen lenne bármiért is azt felelősségre vonni. Egyébiránt, – folytatja elejtve e themát, – ismétli, mit már máskor is mondott, hogy ő bajaink okát nem az emberekben, hanem sajátságos heterogén összeköttetésünkben találja, t. i. abban, hogy nekünk alkotmányunk van, Ausztriának pedig nincs. De épen azért, valamint nekünk kötelességünk alkotmányunkat szeplőtlenül fentartani, úgy a kormánynak is (a bécsit érti) kötelessége volna s legnagyobb érdekében is állana, ha t. i. velünk jó harmoniában akar élni, hogy constitutionális fejlődésünket ő is őszintén segítse elő. Ezt azonban nem cselekszi, stb. Itt egy kikelés következik az ellenünk külföldi lapokban és röpiratokban holmi vándor poéták által szórt rágalmak ellen, melyeket ép’ az a kormány terjeszt és fizet, mely a legitimitás szentségét szereti mindig emlegetni.* E kitérés s annak a szónok által másnap ismétlése a nádor helyreigazítását s több ellenzékiek hasonló kifakadásaira ujabb replikáját, sőt végre még azon sajátságos biztosítását is vonta maga után, miszerint a mi részünkről a német sajtó méltatlankodásaira irandó czáfolatoknak közzétételét, ha az akadályokra találna, ő maga a nádor fogja kieszközölni!
Kiket ostorhegygyel érintett, azok Zedlitz, Pückler, Lichnowsky, Majláth, stb. voltak.
Felhozza aztán, nemes felindulásában, Széchenyi a nemzetnek Mária Terézia alatt, majd a napoleoni időkben is tanusított hűségét, mikor honunkban egyetlen gyalázatos nem találkozott, kit holmi veszélyes incselkedések eltántoríthattak volna, stb.*
Czélzás Napoleon proclamatióira.
Áttérve még gróf Nádasdynak a hidra tett egy csipős megjegyzése folytán a curiára is, melyről különben hallgatott volna, minden tisztelete mellett a magas törvényszék egyes derék tagjai iránt, kijelenti, hogy a gonosz lélek incselkedései felette veszedelmesek levén, ő a curiát nemcsak alulról, de felülről is függetlennek szeretné tudni, s azt óhajtaná, hogy a fejedelem által kinevezendő birák semmi más hivatalt ne viselhessenek, magasabb polczra saját sphaerájukon kívül ne emeltethessenek, az általuk hozott itéletek (szavazataik) miatt necsak hivatalaiktól el ne mozdíttassanak, de legkisebb resensusnak se legyenek kitéve, s hogy jóval nagyobbítandó fizetéseik őket még materiális tekintetben is lehető független állásba helyezzék. Ő hidat akar építeni, – így végzi replikáját, – a nemzet jobblétére; míg egynémelyek törekvéseiben a nemzet oly hidnak építését véli szemlélhetni, mely saját jobblétük és előmenetelök eszközlésére vezessen, stb.
Visszatérve ezek után a tárgyhoz, a rendek feliratának «per non moramur», felterjesztését, azaz: a felső tábla hozzájárulása nélkűl egyszerű föleresztését javasolja, mire alkotmányos praxisunkban némi előzmény is volt. Majd ismét magasabb lendületet vesz s érezve mintegy a melegét több előtte szóló, s különösen az ifjú báró Eötvös József egy gyönyörű szónoklatának, még ma is olvasásra méltó dolgokat mond. Ne vonjuk meg magunktól azok kivonatos ismétlését.
«Minekünk meg kell győződve lenni», így folytatja, «hogy kormányunk szándéka tiszta, habár tán nem elég constitutionális. Ennek is az lehet oka, hogy mi egy kifejlettebb alkotmányra nem vagyunk elég érettek; miért is minden módon belbecsünk súlyát kell nevelnünk, mert azon tisztelet is, melylyel illettetni fogunk, mindig csak azon arányban fog nőni vagy apadni, a mint mi nagyobbítjuk vagy kisebbítjük azt. Fel kell hagynunk mindazon violentiákkal, melyekkel sokan popularitást hajhásznak, meg kell szüntetnünk a popularitásért való licitatiót; mert ez homlokegyenest az önkénynek békóiba vezet, mely tulságok tőszomszédok. Francziaországban a tudós és erényes Bailly egy Camille Desmoulins violentiái által egészen elveszté hatását; Camille Desmoulins pedig Danton violentiái által; míg végre ezt is elhomályosítá Robespierre, kinek ephemer népszerüségét csakhamar a leghatározottabb önkény váltá fel. Keressünk ennek okáért, nehogy nálunk is így menjen a dolog, abnegatio s igazi hazaszeretet által popularitást; neveljük mindenek felett a közszellemet, fogjunk kezet, vessünk vállat, becsültessük meg a magyar nevet még ellenségeink által is. A kormány viszont, valamint felhagyott minket elnémetesítő ideáival, úgy hagyjon fel minden amalgamatiói szándékkal is, mert ezt többé nem eszközölheti. Meggyilkolhatnak tán, de a többi ausztriai tartományokkal egybeolvadni többé nem fogunk. Sőt az is kérdés, meggyilkolhatnak-e? Én nem hiszem. Mert nemzetünknek jövendője van, azt pedig egyesek, vagy egyes combinatiók meg nem semmisíthetik. Tizenöt évvel ezelőtt e teremben úgyszólván először hallatott magyar szó; mennyire mentünk előre azóta! Mily fordulást tőn nemzetünk csak az utolsó évtizedben! S valamint akkor, bocsánatot kérek, ha személyemről szólva, megsértem a szerénységet, mikor a nemzet – s voltak számos és dicső kivételek – két részre oszlott: az egyik rész csak állati örömek után esengvén s csak saját kis hasznát tartván szemei előtt, igen-igen méltóvá tette magát Cicero ama mondására, melyet t. barátom, báró Eötvös József idézett; egy másik rész ellenben, s mondhatom a jobbik, habár tán nem legelegánsabb része a nemzetnek, csak a múltban kereste nemzetünk fényét, azt hivén, hogy Mohács térein van eltemetve minden nemzeti létünk, mikép közmondássá is vált, hogy csak sírva vigad a magyar: én akkor, mint kilépett katona és készületlen dilettans író, úgyszólván inspiratióból, tán egyik a legelsők közt mondám, hogy Magyarország eddigelé nem volt, hanem még csak lesz: úgy mint mikor ezt inspiratióként nyilvánitám, érzem szintén ma, hogy nemzetünk még nagy szerepet fog játszani, hogy «neki van fentartva azon ázsiai nemzetiségeknek lenni civilizátori képviselőjévé itt occidensben, melyekből oriensben eredetét vevé. Ha erről néha kételkedem is,* oly napok, mint a ma, s oly felvillámlások, mint báró Eötvös József mai beszéde volt, bizonyossá tesznek, hogy tisztán látom a jövendőt. Tökéletes regeneratióra van szükségünk, kételkedhetik-e ezen valaki?!» stb.
Mi tudjuk, minő kételyek marczangolták folyvást szivét, s csepegtették utóbb is a halálos mérget belé!
92. BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF.
(Eybl 1842-iki kőnyomata után. Országos Képtár.)
A nádor nem igen tűrhette a nyugati civilisatióra s különösen a franczia forradalomra való, bár elég conservativ czélozgatásokat, s meg nem állta, hogy maga részéről is az öreg Cicero egy helyét (de republica) fel ne hozza «quod illi tantum sint libertatis capaces, quibus libertas periculum non infert, qui hac debite uti sciunt, nec abuti consveverunt».* Francziaország példáját azért nem tartá reánk alkalmazhatónak, mert ott politikai szabadság nem létezett, s erőszakos kitörés által hozatott létre; holott nálunk, Magyarországban, a szabadság az alkotmány védpajzsa alatt mindig fennállott stb. Az occidenst pedig emlegetni is nálunk igen baljóslatu dolog, mondá s félő, hogy ha mi azon irányban indulunk, szeretett hazánk csakugyan nyugatra tér!
Cicerónak a nádor által idézett mondása: szabadságra csak azok érdemesek, a kiknek az vesztükre nem válik, a kik azzal okosan tudnak élni, s nem szoktak visszaélni.
Széchenyi erre kénytelen volt szavait kimagyarázni, noha elég tisztán jelzé, hogy a franczia forradalom példáit korántsem utánzás, hanem inkább intő tanulság végett hozta fel.*
A mi Eötvös beszédét illeti, mely Széchenyit annyira föllelkesíté, s melyre a nádor is reflectált, szükségesnek tartjuk egy jellemző helyét s idézetét ide iktatni. «Meglehet, hogy a haladás egyes embereket sért, nem csodálatos, hogy azok, kik eddig csak éldeltek, nehezteléssel néznek a korra, melyben tőlük is áldozatok kivántatnak; természetes, hogy azok, kik magokat oly magasaknak vélték, haraggal néznek mindenre, mi másokat hozzájok felemel; vannak emberek, kik, mint Cicero mondja: numulos curant, villulas, hortulos; non Rempublicam; s ezek veszélyeket láthatnak, ezek remegjenek.» – stb.
Még sokan beszéltek e nevezetes ülésben, különösen hosszabban a lángeszű gróf Dessewffy Aurél is. A vége az lett, hogy a főrendi tábla megmaradt előbbi nézete mellett, s a rendek felirata nem mehetett fel. Letették tehát az ügyet azzal a kijelentéssel, hogy azt: «a nemzet alkotmányos buzgóságának, a jövő országgyűlés gondoskodásának, a teljesített kötelesség nyugtató érzetével adják által». (Május 5-én.)
