Kopja. Lándsa.
Kopja. Lándsa.
A lándsa egészen a nyugoti formákhoz csatlakozott s a jól fölszerelt lovas nem lehetett el lándsa nélkül. Egész lándsaerdőnek látszott egy-egy magyar lovas csapat, míg a kunok továbbra is az íjjat használták legfőbb fegyverül. (30. 1.) A lándsa nyele magas volt s a paizs felső jobb sarkán alkalmazott bevágásra támasztották (26. 1–2.), a mikor az ellenségre rohantak. A lobogós kopja (X. A. 4. – X. B. 8. – XI. 7.) csak az előkelőbbeket illette meg, a harczosok tömege lobogó nélküli lándsát használt. A vadászatnál nagyobb vadakra (medvére, vaddisznóra) hosszu vasu s alig vállig érő rövid nyelü lándsát használtak, mint a Képes krónikában látjuk Hunor és Magyar vadászatnál (X. A. 1.); a levélalaku lándsahegyet a nyél köpüjétől keresztvas vagy gömbölyü tagozat választotta el. A hadi lándsánál is a levélidomu forma volt az általános, előfordul azonban a nagyobbfajta nyílcsúcshoz hasonló szakálas lándsavas is (28. 1.), melyet – úgy látszik – hajító dárdánál alkalmaztak s mivel rendesen erdős vidékeken különböző apróbb-nagyobb nyílcsúcsokkal együtt szokott előfordulni, nyilván vadászatoknál használták.*
A középkori lándsanevek: hasta, lancea, teres = chucha (Schl. 597–600), zutha, zulcha (Beszt. 125–128), V. ö. Századok. 1893, 315.; cuspis = gerel, tricuspis = harum elw gerel (Schl. 610, 611.); lupatum = kereuez (Schl. 633), kereuel (Beszt. 129), a középkori német «scharpysern» (scharfeisen), l. Boeheim Waffenk. 547, 548. l.; novaculum, novacula = farakas caza (Schl. 596), farkass kusa (Beszt. 124.), V. ö. Századok. 1893. 315.), inkább spetum, mint runka, a spetum az olasz katonáknál már a XIV. században megvolt, l. Boeheim: Waffenkunde. 342, 353. l.
