HERRICH MINISZTERI TANÁCSOS
HERRICH MINISZTERI TANÁCSOS
vagyis: Utazás a lórén
Vasárnap éjféltájban Herrich miniszteri tanácsos fölvett hármunkat egy lóréra, mely a töltés mentében közeledett.
A töltések még jól állottak, kivévén azon a ponton történtek némi veszedelmes csuszamlások, hol az Alföldi töltés a baktóival csatlakozik. De a bajoknak sem lehetett rossz következménye, mert e veszedelmes helyen a szegediek csoportosultak szokott ügyességükkel. A »vörös-keresztről« jó híreket kaptunk, a »szilléri« töltést pedig emlegetni sem kellett; az volt a legjobb, arról legkevesebbet beszéltek Szegeden.
Herrich rózsás kedéllyel nyomta le nagy fejére magas kidomborodású fehér kalapját, s leült a kupé egy padján a bundájába és szuszogott és gondolkozott ha ugyan szokott gondolkozni.
Sötét éjjel volt. A munkások fáklyák mellett dolgoztak. S benn a kényelmetlen kupéban is csupán egy fösvény mécses vetett kevés fényt a jelenlévőkre.
A lóré lassan csúszott végig a síneken…
Hollá! kiáltanak ránk egy helyen… Ide tizenkét karó szükséges.
Herrich megállíttatta a vagont, s nagy álmosan kitekintett a kérvényezőkre, azután ásított egyet, s meghozta a kérelmükre az indorzátát.
Visszafelé jövet meg fogják kapni önök a 12 karót.
A lóré elindult, Herrich azonban tovább is nyitva hagyta az ablakot, s savószínű szemei a töltés mellett elterülő tengert látszottak vizsgálni műértelemmel.
Az a tenger pedig éppen haragudott.
A szél egyenesen a töltésnek hajtotta a vizet, s a méltóságos tanácsos úr magas kalapját is meg-megbillentette, amint egyenesen a töltések felé fordított arcának vágódott süvítve.
Ez a szél, félek, bajt hoz reggelig mondja a lórét vezénylő hadnagy Verhovaynak (mert ő volt hármunk egyike) halkan, úgy hogy Herrich, kinek feje s következésképp füle is (mert ő is csak a fején hordja) künn volt a kupéból, nem hallhatta.
A töltések mellett egy egész ölnyire tele volt a víz »kotré«-val, szalmával, mit a szélvész az ártérről a víz szélére hajtott, csupa mozgó dombokat emelve azokból.
E szemétdombok pokoli táncot jártak az út mentében.
Herrich tanácsos végre behúzta fejét, s így szólott okos fiziognómiával felénk fordulva.
Lássák az urak, nagy szerencse Szegedre nézve, hogy ez a szél most egyenesen a töltésnek fúj.
Bámulva néztünk rá Verhovayval: azt hittük megbolondult.
Most folytatá szilárd meggyőződéssel , most ez a szél mind ide veri a gazt s a gaz enyhíti a hullámverést. Töltéseink kevésbé kopnak.
Halkan odasúgtam Verhovaynak:
S ezt az embert küldik ide Szegedet megmenteni? Akinek még az sem jut eszébe, hogy ha másfelé fújna a szél, akkor eo ipso nem lenne szükség a hullámverés enyhítésére.
Verhovay mosolygott, Herrich pedig, mint akinek igen megtetszett a saját szakszerű véleménye, folyton e tárgyon csüngve dünnyögé:
Úgy van, töltéseink kevésbé kopnak… igen is kevésbé kopnak.
Alig mentünk öt percig, ismét kiáltás állította meg a vonatot.
Mi kell? kérdé a hadnagy kihajolva.
Itt egy helyen szivárog! Zsákokat tessék hozni.
Kendtek itt szegediek? kérdé Herrich.
Nem; én magam vagyok szegedi, ez a többi meg csak vásárhelyi ember.
*
Visszajövet hoztuk a zsákot is, a karókat is, azonban Herrich már akkor sehogy sem tudta, hova kellett a karó, hova a zsák, vagy egyáltalán mely ponton fordultak hozzánk munkaanyagért.
A hosszú töltés mentén véges-végig minden munkáscsoportnál (mert csoportokra voltak fölosztva) meg kellett állni kérdezősködni.
Kegyelmetek kértek valamit az imént?
Ezen csalhatatlan rendszer mellett egy órai késedelmezéssel persze aztán kitudódott, hova kellett a karó, hová a zsák, de kitudódott az is, hogy Herrich úr azt a vonalat, melyet nemcsak tanulmányoznia, hanem megvédelmeznie is kell, még csak nem is ismeri.
