208. sz., szeptember 8. A JÓ LENGYELEK
208. sz., szeptember 8.
A JÓ LENGYELEK
A JÓ LENGYELEK
Lengyelországban utazik a magyar király, egy elpusztult ország, egy nagy nemzeti sír fölött vezetnek a király lépései, a múlt dicsőség még egyszer fölragyog Krakkóban, a kriptákban nyugvó hősök sarjainak szíve még egyszer földobog reményteljesen s befészkeli magát a lelkekbe a hit! »Még nincs veszve Lengyelország, még föltámad Kosciusko, s átvezeti a nemzetet égő lángokon keresztül a szabadság földére.«
Csak hadd reménykedjenek a jó lengyelek, hadd álmodják láncokon nyögő országuk másik felét, íme, ezzel az egyikkel, amelynek más a fejedelme, hadd álmodják e fejedelmet Koaciuskojuknak, hiszen az álmok jók arra, ha hazudnak, hogy pillanatnyi boldogságot hozzanak.
S a boldogságból egy pillanat is enyhítő csepp azoknak, kik több félszázad óta szenvednek…
Ábránd az mind! Őfelsége útjának nincs egyéb jelentősége, mint az, hogy koronája egy tartományát meglátogatja, politikai célzat nélkül, de igen is van jelentősége azon mesterkéletlen örömet kifejező hódolatnak, melyet a »legnépszerűbb király«-nak bemutatott Lengyelország nemessége, dísze és virága. A még ki nem veszett magok, melyekből, kérdés, fog-e támadni erdő valaha.
Az a jelentősége van, hogy míg az oroszországi lengyel földön folynak a könnyek, csörög a lánc, duzzognak az emberek, ármányt forralva, bosszút szőve, mi által folyton gyöngítik a »fehér cár« erejét, addig a mi Lengyelországunkban fölharsog az örömzaj, a király jöttére őszintén, impozánsan, s e zaj alatt nőni érezzük az erőnket és izmosodni tagjainkat.
Ez a különbség! Ha megtanulnák a fejedelmek, kétszer boldogabb lenne a világ!
