TISZAVIDÉKI RŐZSEGYŰJTŐK
TISZAVIDÉKI RŐZSEGYŰJTŐK
Vége felé járunk a télnek. Loccs-poccsá olvasztja a városok havát – nem a meleg napsugár, hanem a szakadó eső, de a mezőkön és erdőkön háborítlanul pihen még a tél fehér leple, és svéd kályha, vaskemence vagy a búbos mellett jól esik még melegedni. Ha nem is volt túlságosan kemény a tél, elég sokáig tartott, hogy a szegény falusi embernek elfogyjon az ősszel gyűjtött tüzelője, a szalma, tengeri-csutka s több efféle. Ilyenkor aztán kijár a szegényember a hólepte erdőre összeszedni a leveletlen fákról a szélvészekben letöredezett gallyakat, s hazavinni vagy egy-két ölre valót. Ezzel majd csak kihúzzuk már valahogy a telet. Csakhogy sok kínlódásba kerül ám a hó alól szedni a rőzsét, s bizony ha nem is az övé az erdő, a szegényember busásan megérdemli azt a kis köteg rőzsét, amelyet hóna alatt emelget, mikor annyi fáradsággal jutott hozzá. Csak még egy kis idei türelem, s eljő erdőre-mezőre a megújuló tavasz, az enyhe fuvalom, a melegítő napsugár – a természet ébredése!
