A REVOLVER
A REVOLVER
Bizony nem hitte volna el soha egyetlen puskaműves sem, hogy olyan pisztolyt is kitalálnak az emberek, amelyhez nem kell se kapszli, se cső, se sárkány, hanem csak egy icipici acéltoll.
És hogy el fog tudni sülni az a bolondos acéltoll, amelyből egyet tegnap acélozott meg báró Atzél.
Az egyszeri angol mikor itt járt, nagyot bámult a kendertilón, a madzagra járó parasztos ajtókilincseken és a vízi malmokon, hogy micsoda nagyszerű nemzet vagyunk, aszongya, mert a komplikált gépeket ilyen bámulatosan egyszerű találmányokkal pótoljuk.
Ej! hát a derék angol – pedig Bécsen keresztül jött ide – ugyan mért nem vette észre ott a legegyszerűbb gépet, a revolvert – mert mi onnan örököltük azt a német kultúrával. Dicsőség érte a gründlich sógoroknak, hogy itt is meghonosították a svindler újságírókat, – legalább megutáljuk rajtuk a bűnt s meg tudunk maradni annyi viszontagság mellett is becsületeseknek.
Mert büszke lehet a magyar nemzet a sajtójára és hírlapíróira, kik egy tekintetben felülmulják a tökélyt. Mert a teremtésben se ember, se állat, sem semmiféle kaszt nem bírt még arra a magaslatra emelkedni, ahol a magyar hírlapírók állanak, hogy maguk eszik meg azt, aki férges kezd lenni közöttük.
Kevés szavunk van e nyomorult teremtésekről, kik azzal keresik kenyerüket, hogy zsarolnak. Van-e vajon mentségük nekik is? Talán… A fa megmaradna csendesen, ha a szélnek nem volna akaratja… Ki tudja, milyen viszonyok, milyen társadalmi lejtők viszik őket ide? Alulra, nagyon alulra. Hol már nem látjuk meg őket, csak akkor, ha valamit elkövetnek.
Ki kell irtani őket természetes, nem lehet tűrni a társadalmi rákfenét, mely mint a szerbtövis folyton szaporodik s az új hajtások mindég szúrósabbak. Naponkint történik valami. A revolverek nagyon tevékenyek. Itt is, ott is megsarcolnak valakit. Könyvet ígérnek kiadni, melyben benne lesznek a megrevolverezettek arcképei, piszkolódásokkal fenyegetőznek nem létező lapok nevében, s ezer leleményesebbnél leleményesebb módját ejtik a zsarolásnak.
Minden kasztnak, a legmagasabbnak úgy, mint a legkisebbnek, vannak proletárius elemei. Minél tisztábbra van őrölve a liszt, annál több a korpája, – voltak a magyar tollemberek között szegények, elzüllöttek, majd mindig, azelőtt is, de ezek megőrizték azért a tisztességet.
Ott van a jó öreg Bernát Gazsi, ki szintén megadóztatta a publikumot, de nem ám aljas módon: ő még az ilyest is bizonyos kedélyességgel és szeretetreméltósággal csinálta.
– Jó, hogy látlak, pajtás – szokta volt mondani az öreg, ha valami falusi ismerősével találkozott. – Éppen jókor. Prenumerálj kérlek soha meg nem jelenendő költeményeimre.
– Hogy egy példány? – mondja a falusi ember, tárcáját kinyitva.
Ha Gazsi azt látta, hogy nagyon szívesen teszi, még azt is megjegyezte:
– Két forint – de ha díszpéldányt akarnál, az akkor ötbe kerül.
Szerette is Gazsit mindenki – mert sohasem csalt meg senkit.
A revolvert, mely annyira szerepelni kezd az utóbbi időben, senki sem hányhatja tehát a magyar ember szemére, úgy nem tartoznak a revolverek a sajtó keretébe, mint ahogy nem tartoznak a főrendiházhoz.
E szerencsétlen emberek egyszerű csalók, kik a szédelgési eszközök közül éppen ezt választják, mint amiben talán több praxisuk van, s mint amelyre legkedvezőbb itt a talaj. Mert a tudatlanságot és hiúságot sarcolják meg, az pedig itt bőven tenyészik.
És jó, hogy ide jutottunk, mert éppen erről a dologról akarunk szólni nehány szót.
Vajon lehetséges-e az egyebütt, hogy közönséges gazemberek kiadják magukat tekintélyes lapok munkatársainak és íróknak s ezen a réven zsarolnak?
Nem, ez csak Magyarországon lehetséges, hol a közönség nem ösmeri a szellemi élet munkásait és arisztokráciáját s annyira tapasztalatlan Izraelben, mint a Goulard meséiben a paraszt, ki a hernyókat krokodilusoknak nézte s innen támadtak mindennemű kellemetlen kalandjai.
