I. Eszter ruhái
I. Eszter ruhái
[júl. 11.]
Már négy nap előtt hoztak be a bűnjelek raktárából három kis csomagot: az Eszteren talált ruhákat. A csomagok erősen be voltak pecsételve.
Azok, akik szeretik az idegrázó jeleneteket, nehezen várták a drámai hatást. Mi lesz odaírva vajon az öreg Solymosiné arcára, ha ezeket a ruhákat meglátja, amiket leánykája viselt, amiket ő varrt, ő foltozott a tulajdon kezével.
És Solymosiné amint ott ült kiélemedett csizmákból készült papucsaiban, mert a csizmát a nagy melegtől már ő sem állja, valahányszor odanézett a csomagokra, mindig könny gyűlt apró kékes szemeibe.
Ma végre felbontották a csomagokat. Egyenkint szedték ki a rejtélyes eltűnés halovány magyarázatait: a bizonytalan színű ingvállt, mely úgy néz ki, ahogy az egyik nőtanú halkan mondá: »mintha a tenger siratta volna meg«, a parasztos viganót, mely foszlányokban van csak meg, a festékes kendőt (melyet sárgának mond Móric) és a szinte barna nagykendőt.
A közönség felállt a székekre, hogy jobban láthassa a végzetes ruhadarabokat. Solymosiné pedig mélyen sóhajtott, és elfordította fejét: egész testében reszketni látszott, nagyon meg volt indulva.
Szegény ruhák, ti tanúi voltatok annak, hogyan veszett el.
De ti hallgattok, s csak a szétáradó nehéz szag beszéli… Bennünk rothadott el… Mi túléltük őt!
