III. Mindenféle honvédek
III. Mindenféle honvédek
Hát nem is töröm rajta a fejem, hanem átmegyek a hatalmas Császár Bálinthoz, akit Bálint császárnak hínak a székelyföldön.
Őt is csak azért érintem ebben a kis cikkben, mert ő mutatta be nekem a városházán Gyárfás bácsit, a legöregebb honvédet.
Tisztes öregúr, már erősen megderesedett, aki nyugodtan, csendesen kaparász reggeltől estig a papíron a kis acélpennával. Micsoda, hát ilyen kicsinnyé zsugorodott volna össze harminchét év óta az a nagy acél, amely akkor villogott a kezében? Be másféle betűket lehetett azzal írni !
Csak egypár szót váltottam akkor a legöregebb honvéddel, úgyhogy nemsokára az arca is elmosódott emlékemből a sok új ismerős közt. Alig ösmertem rá, midőn másnap a bankett előtt hozzám lépked, egy fürge, fehérhajú aggastyánt hozva karonfogva.
– Nem igaz ám az, uram – mondá –, mintha én volnék a legöregebb honvéd. Ehol vagyon, ni, a legöregebb. Már a forradalomban is ötvenegy éves volt.
– Örülök – feleltem, kérdezősködni kezdve viselt dolgai felől. – Melyik csatában volt, kedves bátyám ?
– Bemmel jártam, instálom. Ahol ő nem volt, ott én se voltam.
– Kapott-e sebet ?
– Nem olvastam őket. De megvagynak, instálom, a bőrömön.
Egyenes tartású, magas alak volt, két kiálló nagy foggal, még a bokáját is összeütötte, mikor elvált tőlem, a kezemet keményen megszorítva.
De egy óra múlva a bankett közepe táján egyszerre csak betoppant a terembe, egy összetöpörödött alakot tuszkolva maga előtt.
Egyenesen felém tartott, sovány kicserzett arcán merő mosoly volt.
– Nem igaz ám az – kezdé már az ajtónál a kezével integetve –, nem én vagyok a legöregebb honvéd. Itt van Molnár bácsi. Ez a legöregebb honvéd !
Azzal is beszédbe eredtem. De annak a szaván bajos volt eligazodni. Mert őelőtte már a napóleoni hadjáratok is összefolytak a magyar csatákkal. Azokat hallotta, emezeket csinálta. De az esze már nem úgy járt, hogy külön bírta volna választani őket. Napóleont kergette-e meg vagy Rabutint ? Ki az ördög emlékeznék minden csip-csup históriára ?
– Téved maga bátya… – szóltam közbe néhányszor – nem lehetett az úgy…
– De bizony… hüm… Vagy hogy mégsem úgy volt – motyogta, a ráncos homlokát simogatva kiaszott, vékony ujjaival –, hogy is csak? Bizony lehetséges, hogy tévedtem. Nem tesz semmit, uram. Majd megkérdezem valami öregebb fickótul.
– Mit ? Hát van még öregebb honvéd magánál?
Egykedvűen vont vállat:
– Hát csak tanálkozik, instálom, mindenféle. Soká él a székely, ha hagyják.
– Igaz biz – feleltem –, most már a fiatal honvéd a nagyobb ritkaság.
– Vagyon az is bőven. Amott ülnek ni a második asztalnál különfélék. Válogathatna még itt őkeme, ha bejönne, s ha még egyszer üzenni akarna.
S hamisan kacsintott a fehérpillás szemeivel ama asztal felé, ahol csupa régi honvédek ültek vidáman, barátságosan koccintgatva. Egy veszekedő, zajos szavukat sem hallani.
Furcsa ! Úgy látszik, nem járnak a budapesti honvédgyűlésekre.
