I. Hogy lett Beöthy Algernon tudóssá ?
I. Hogy lett Beöthy Algernon tudóssá ?
Elbeszélem önöknek, hogy már megint mit csinált Beöthy Aldzsi. Künn volt a tenyészmarha-kiállítást megnézni, és lóvá tette a tinókat, vagyis inkább a gulyást, a Kustár Gazsit.
Gazsi ott kevélykedett a három tinója mellett, rangosan szíva a makrát, oda sem ügyelvén a tenger városi népre, amely kandi szemmel piszkálódék a gyönyörű állatokban ; neki úgy jött az elő csak, mintha egyes-egyedül lenne valahol az ibrányi határ kellő közepén. Unta magát, s rákönyökölt merengve a rekeszték sorompóra.
Nemsokára arra jött néhány ismerőssel társaságban Beöthy Algernon, aki már előbb odakünn találkozott a gulyás urával, egyik Szabolcs megyei pajtással, kinek falujában elégszer fordult meg hajdan; az rögtön elmondta Beöthynek mi járatban van, hogy három saját nevelésű tinót hozott, s hogy egy Gazsi nevű gulyása van odabent a marhánál.
– Óh he szép ! – kiáltá Beöthy elragadtatva, amint a tinókhoz ért. – Óh be fölséges ökörpalánták ! Sohasem láttam még ilyeneket.
A gulyás fülét (pedig az egyik amint ott könyökölt, a tenyerével volt betapasztva) édesen csiklandozta meg ez a helyes beszéd, de azért meg sem mozdult, csak az arcát fordította valamivel kijjebb a beszélő felé.
Beöthy műértő figyelemmel látszott a tinókat vizsgálni balról, jobbról, elölről, miközben önkénytelenül kiszaladt a száján:
– Akármi legyek, de ezek a tinók voltak már a »Kutyorká«-n.
Nagyot nézett most a gulyás, de nem szólt, mindössze a fejével biccentett, mintha önmagának mondaná: hát persze, hogy ott voltak a »Kutyorka« dülőben minden héten kétszer.
Még tovább is nézi a lábasjószágot az ismeretlen uraság:
– Nini, nini, hiszen ezek a »kapitány rétjén« is legeltek.
De már erre megcsóválta fejét a gulyás. Ejha ! Mégis csak okos egy ilyen pesti ember, hogy úgy kinézi a jószágból az életsorját !
Ezalatt Beöthy még folyton kutat, a tinók szemeit fürkészi, sürög-forog körültök, a lapockáikat veregeti, a lábaikat vizsgálja, míg végre odaszól a társasághoz:
– Alighanem Gazsinak híják pedig ezeknek a gondviselőjét !
Ez már sok volt. A gulyás felugrott élénken, s egy hetyke vállrántással nagyot lökött a szűrén, hogy az a másik vállára rázódjék.
– Úgy hínak – mordult fel. – No, már… No, ez aztán már olyan dolog, hogy nagy dolog. Ha az úr még sohasem látott ilyen három barmot, no, én is mondhatom, hogy még sohasem láttam olyan tudós embert, mint az úr.
S ezzel megint visszakönyökölt a sorompóra, s hallgatagon bámult az emberek és barmok feje fölött a semmibe.
