A T. HÁZBÓL [jan. 30.]
A T. HÁZBÓL [jan. 30.]
Ma nem mentem el az ülésre. Nem akartam ott lenni, mikor Pauler megbukik, mert nem szeretem nézni a drámákat.
A mostani vitáról nem írok, gondoltam magamban, mert az olyan jogügyi vita, amely iránt a jogászok is közömbösek, nem kell az én közönségemnek.
Délben, azon időben tudniillik, amelyet a Ház folyosóin szoktam tölteni, idegesség fogott el, hallani véltem az elnöki csöngettyű rezgését (Oh, a halálharang tán Paulernek csendül!), valami húzni kezdett az íróasztalomnál, ahol éppen egy gazdag zsidó leányzót adtam össze a legújabb novellámban egy szegény báróval. (Így csinálom én otthon Tiszának a cenzus-képes felsőházi tagokat.) Mindenféle víziókat láttam a »Házból« a fekete betűk között… Egy halotti kórus halk zsolozsmája csendült meg hallucinációképpen:
| Kitették a holttestet az udvarra. |
Miféle zsolozsma ez? Lecsaptam a tollat… Megtapogattam magamat.
Nono, hiszen nem vagyok a Házban, a Ház a hatodik utcába esik innen. Nem hallok én semmit, nem hallucináció az, hanem csak a német lapok vezércikkeinek a visszhangja.
Kár mégis, nagy kár, hogy nem mentem el. Mit csinál most ott Prileszky Taddus nélkülem? Unja magát.
A szegény zilahi deputáció, tudom, megint ott ácsorog ma is. Vajon megkapták-e a vasutat?
Ha az ember valamit megszokott, megszereti. Lám, hogy szeretem én azt a Házat.
Egyrészt azonban mégis jó, hogy el nem mentem, mert hátha megszoknám Paulert is. S ha megszoknám, megszeretném.
Míg csak három óra nem lett, folytonosan benne voltam a folyosó lázban. Azontúl megszűnt, s nyugodtan indultam a napi dolgom után.
Amint az országúton mendegélek, egyszerre csak látok a Sándor utcából vánszorogni egy sápadt alakot, alig bírta az egyik lábát húzni a másik után. Egyike volt a jogtudós képviselőknek.
– Mi újság? – kérdém.
– Éhes vagyok – szólt kimerülten.
– Mi volt bent a Házban?
– Minden olyan volt – lihegte elhaló hangon –, mint a rossz saláta. Sok olaj, kevés ecet!
– Megbukott Pauler?
– Megéljenezték!
– Kit?
– Paulert.
– Lehetetlen!
– Én magam is éljeneztem:
– De hát hogy lehetséges az ilyen?
– Hát úgy, ahogy negyvenkilencben volt.
– Mi volt akkor?
– Az, hogy meghódoltunk a muszkának – mert azonkívül csak az osztráknak lehetett volna.
– Nem értem.
– Pauler furfangos ember. Elhíresztelte titokban, hogy Szilágyi Dezső lesz az utódja.
– Az ám, én is hallottam.
– S ezzel a griffel egyszerre népszerűvé lett. Mindenki Paulert akarja. Pompás beszéd volt. Nagy talentum az! Ha éhes nem volnék, még most is tapsolnék neki.
– Hát még mi minden volt?
– Lits Gyula a közegészségügyi tanácsot gyanúsította, hogy a sikkasztó ercsi közjegyzőre, Nyíri Aladárra csak ráfogja az őrültséget.
– Ah! És mi az igaz ebben?
– Én azt tartom, hogy lehetséges, mert családi baj. Nyírinek az apja, a miniszteri tanácsos is megőrült volt annak idején, s még két hétig végezte ily állapotban a hivatalos teendőit anélkül, hogy a minisztériumban észrevették volna, hogy őrült. Ott fel se tűnik.
– Ej, ej, ez már túlságos malícia egy mameluktól. Apropó, van még valaki a Házban?
– Olay beszél. De már kevesen hallgatják. Éppen most tanácskoznak rajta a buzgóbb hallgatói, hogy a kezébe nyomják a teremkulcsokat…
– Mi az ördögnek?
– Hogy zárja be a termet – ha elvégzi.
