I. Áttekintés
I. Áttekintés
[márc. 14.]
Nos, valahára véget ért a vita. Kezdte Tisza Lajos, végezte Horánszky Nándor. S e két sarki szónok közé tíz erős nap esik.
Valami nagy tanulságok nem maradnak fent a vitából. Szónokok összemérkőztek, csattogtak a kardok, süvítettek a parittyák; de a hadi bulletin röviden csak azt foglalhatja össze eredménynek:
Egy beteg, egy sebesült és egy halott.
A beteg Péchy Tamás, aki hetednapon megpihenni visszavonult, a sebesült Szilágyi Dezső, aki vigyázatlanságból a saját puskájából ejtette magán a sebet (de a seb nem veszélyes) – a halott pedig a vármegye.
Mindegy. Szép temetése lesz. Mintegy ötven gyertya gyúlt meg a ravatalánál s az epitáfiumára érzékeny sorok jutnak.
Csernátony beszélte, hogy egy Gomb nevű angol ember sírkövére ezt írták ki elmés barátjai:
»Itt nyugszik Gomb, a maga lyukában.«
Hát a vármegye is az önásta gödörben fogja nyugodni örök álmát.
A legszebb beszédet Horváth Lajos mondta róla, a legmelegebbet Bartha, a leghosszabbat Zay, a legtüzesebbet Ugron, a legunalmasabbat Veszter, a legkomikusabbat Andrássy Manó.
De a legszerencsétlenebb volt a szónokok közül Németh Lipót.
Mialatt a legutóbbi beszédjét elmondta, mind elvesztette a többi beszédeit.
Mert noha már ötször-hatszor beszélt, mióta képviselő, most, mikor joggal azt hihette, hogy immár »pártunk kimagasló tagja«, egyszerre azt hozza róla pártjának főorgánuma a »Pesti Napló«: »Németh Lipót ma tartotta a szűzbeszédjét«.
– Jézus Mária! – kiáltott fel Németh Lipót. – Hova lettek a beszédjeim?
