A »TÖBB MINT BIZONYOS«
A »TÖBB MINT BIZONYOS«
Mindenki tudja, mi az. Az a választási diadal. Több mint bizonyos. A bulletinek örök stílusa.
Bezzeg megindultak már, tele van velök a sajtó. A garmond és borgisz betűk közt ott mosolyognak a tarka-barka nevek, a »bizonyosak«.
A választási idő még nincs kitűzve, sőt az országgyűlés feloszlatásáról sincs még semmi hír, és mégis harsog országszerte a »vivát«. Milyen különös kiáltások! Nem a torokból jönnek, de a hasból. Megindult a lavina. A kalapok megbokrétásodnak apródonkint, s lobogó díszt öltenek a szerény zsupfedeles falusi házak. Fölzeng a kortes nóta:
Éljen Gebernyeczy Ákos
Kinek esze nem túlságos.
Kinek esze nem túlságos.
A bevezetés még száraz, de már nemsokára jön a nedves időszak, csapra ütik a hordókat. Mert hiába olyan az alkotmány, hogy azt néha vérrel kell öntözni, néha borral.
Milyen szűzi idők voltak azok 1861-ben, mikor még ingyen jutott mandátumhoz mindenki. A választók valóságosan válogatták a követeket, a jelesek közül a legjobbakat. A zászlókra írt név varázsa hódított a kerületekben.
S hogy ment az fokról-fokra. 1867-ben már pénz is kellett. De milyen összeg! Egész Erdélyre tizenkétezer forintot adott a Deák-párt, abból is visszaküldtek ötezeret, hogy az már el nem fogyott, »annak már nem volt helye« (ipsissima verba).
Boldog isten, mekkora »hely« támadt azóta!
A hetvenes években előrement a választási mesterség. A méltóságos nép kitalálta a fuvardíjakat. Hiszen közelfekvő idea volt! Szép dolog az alkotmányos jogok gyakorlása, de még sokkal szebb, ha azokat nem gyalog végzi az ember. Szekereken kellett őket a választási helyre bevinni. De még akkor hatan-heten ültek egy szekéren, ma már csak kettesével ülnek és külön kocsis kell, aki a lovakat hajtsa.
A következő restoráción bejöttek a »napidíj«-ak. Ez aztán olyan ötlet volt, hogy meg lehet vele maradni akár ezer esztendeig, nem kell újat kigondolni, mert a napidíjak szabadon nőhetnek az idők végtelenségében. A választók elméje ennél az alkotásnál megállt: »tovább nem megyünk«. A napidíjak az utolsó tromf. A napidíjakat még srófoljuk, de a választási költségek jogcímeit többé nem.
Hanem hát bölcs az isteni gondviselés és a jelöltek esze se pihen. Ők maguk kezdték kitanítani a választókat:
– Csak bátran fogadjátok el a pénzt az ellenféltől is, de szavazzatok ránk!
És lőn, hogy a választók bevételi rubrikájába belekerült az a tétel is, amit az ellenféltől kapnak.
Ez a mai helyzet szignatúrája. Hogy kimerült-e már e téren a leleményesség, ez a jövő titka. Én már kétkedem. Azt hiszem, új és új változatok jönnek még mindig…
Lám a jelöltekkel is miképpen volt. Először csak a balközépi ember lehetett meg ingyen, azután csak a szélsőbali. Végre csak a kormánypártnak voltak ingyen kerületei, már nem az antiszemita párt keletkezett, mely pénz nélkül jutott a mandatumokhoz. De soha ennél tarkább országot – az idén már az történt meg, hogy a vágújhelyi kerületbe zsidó jelöltet kértek a keresztény választók a függetlenségiektől, mert »az vihető ott keresztül a legkönnyebben«. Hát nem tiszta jele-e ez annak, hogy semmi sem lehetetlen többé?
S ha nem lehetetlen többé semmi, éppen olyan joggal lehet mondani, hogy több mint bizonyos minden.
Kár, hogy még eddig senkinek sem jutott eszébe totalizatőrt csinálni a választásokra. Egyrészt jövedelmező dolog lenne, másrészt kitűnnék, milyen furcsa osztalékok esnek a »több mint bizonyosok«-ra rakott tétekből. Egyébiránt a választási mező ma már egészen áttekinthető. A paktumokból nem lett semmi. Csak éppen a legharapósabb megye, Hont kötötte meg a békét. Éppen csak ez nem volt valószínű. Egyebütt, leszámítván nehány erdélyi kerületet, dúló csatákra van kilátás. Az egyhangú választásokra semmi inklináció nincs. Még tán a jó szelíd Abrudbányán is mérkőzés lesz. De viszont megeshetik, hogy Szentendrén simán megy keresztül a jelölt. Mert a választás többnyire a meglepetések fészke. Az ötéves mandátum méze és a főrendiházból kimaradt mágnások kétségkívül élénkíteni fogják a versenyt, de nagy változások és non putaremek csak a részletekben lesznek.
Előre látom a jövő képviselőházat, megjelenik lelki szemeim előtt. Péchy ül az elnöki katedrán, Szontagh Pál cseveg Kemény Jánossal a jobboldali folyosón. Az öreg Pulszky és fiai nincsenek bent. A baloldali folyosón csupa antiszemiták tanyáznak. Biz ezek megszaporodtak derekasan. Hanem ahelyett a habaréki vonal centrumbeli széle teljesen eltűnt és a függetlenségi párt kockája is keskenyebb lett a terem baloldalán.
A terem egyébiránt gyéren van benépesedve. De nem tesz semmit. Nincs itt már, akitől félni lehetne, a jó Csanády Sándor, nem olvastathatja meg a képviselőket.
Könnyű azonban kitalálni, miért jöttek össze a mai érdekes ülésre annyi kevesen. A belvárosi templomban valami díszmise van, s a papság mind odament. Annyi papot küldtek fel a kerületek, hogy azoknak a hiányát nagyon is meg lehet érezni.
Künn a folyosón Gajári jár karonfogva a józsefvárosi követtel, Visivel, Busbach Morzsányival cseveg egy fülkében, Zalay István Krajtsikra csinál tót verseket, Molnár Viktor azon panaszkodik Szathmáry Györgynek, hogy nem érdemes »Wip«-nek lenni, mert a párt olyan rettenetes nagy, hogy fölösleges összetartani.
E pillanatban jelenik meg Kármán felsőkabátban a folyosón s megáll a beszélgető csoportoktól tudakozódva:
– Nem láttátok kérlek, Éles Henriket?
– De igen – felelik neki –, ott fenn ül a karzaton, Bittó mellett.
