(A herceg elbeszélése)
(A herceg elbeszélése)
188*-ban forradalmat csináltak az én alattvalóim is. Sajátszerű kis forradalom volt, de éppen nem iszonyatos.
Nyolc órakor reggel gyülekezni kezdtek a forradalmárok a palotám előtti térre és zajongtak déli tizenkét óráig. Az ördög tudja, mi mindenfélét kiabáltak össze-vissza.
Déli harangszókor hazamentek ebédelni, s két óráig síri csend uralkodott a palota körül.
Délután két órakor újra kezdték a lármát egész fél ötig, a sörözés idejéig. (Jó német ember a sörös poharát jobban szereti az alkotmánynál.)
Esti szürküléskor szállingóztak elő harmadízben, s folyt a pokoli zsivaj, fenyegetőző kurjongatás, fülhasogató hangok reszelték a levegőt, s még a Marseillaise-re is rágyújtott egy-egy csoport. Ez volt a legborzasztóbb, mert átkozott hamisan énekeltek.
Mikor bekövetkezett a kapucsukások ideje, hirtelen szétszaladtak (mert a vérüket ígérték kiontani a szabadságért, de a kapupénz fizetésére nem vállalkoztak), s másnap kezdték újra.
Így tartott ez sokáig, nagyon sokáig. Anyám, Emma hercegnő, aki akkor helyettem uralkodott, sokszor ideggörcsöket kapott, a miniszterünk sápadt arccal, ijedt szemekkel nyitott be hozzám nem egyszer.
– Hallja, herceg, odalent azt a tengerzúgást?
– Hallom.
– Mit tegyünk, uram?
Vállat vontam.
– Hát minek tennénk? Hiszen mindig magától múlik el. (Elővettem az órámat.) Most fél négy van. Egy óra múlva elmegy a forradalom sörözni. Nekem egyáltalában nem kényelmetlen.
*
Eddig a herceg elbeszélése. Eszembe jut, valahányszor hallom tőletek az ellenzék egy-egy ingerült rohama után, hogy: »Istenem, istenem, mi lesz ebből?«
Hát az lesz, hogy délután kettőkor elmennek az elégedetlenek ebédelni: olyan forradalom miatt, melyet az öreg Péchy hí össze és oszlathat el, nyugodtan lehet aludni.
