II. A fölfordított észjárás
II. A fölfordított észjárás
A harmadik nap a Beöthy Ákosé volt. Az ékes hangú szónok, kitől megszoktunk néha nagyon szép és tartalmas beszédeket hallani, ezúttal sajátszerű volt.
Mindent megfordított. Meglehet, hogy ez csak valami új figura a szónoklat mezején, amit az angoloktól tanult.
Elmondta, hogy a véderővita szép és tárgyilagos volt.
Hogy ment volt minden személyeskedéstől.
Hogy magas nívón állott.
Hogy ebben az országban nincs szólásszabadság.
De már ezt teljes lehetetlen volt kiállni, ott hagytam a termet, hazamentem.
Otthon a kis fiam ugrott nyakamba, szavalva a gyermekkönyvből eltanult versikét:
| Benéztem az ajtón |
| Bementem az ablakon |
| Szoba volt az asztalon |
| Székek ültek urakon. |
A vers ismerősen zúgott-csengett a fülemben; mintha már hallottam volna ma valami ilyesfélét.
De hol is, hol? Hopp, tudom már. A Beöthy Ákos beszédjében.
