HÚSVÉT A SZÍNHÁZBAN
HÚSVÉT A SZÍNHÁZBAN
A következő sorok közzétételére kértek föl bennünket:
»Tisztelt Szerkesztő úr! Azok közé az európai rabszolgák közé tartozom, akik este is dolgoznak. Az éjfél majdnem mindig a munkaasztalnál talál. És így, ámbátor bolondja vagyok az összes művészeteknek, színházba nem igen járhatok, évenkint csak három olyan napom van, mikor kielégíthetem Thália iránti szenvedélyemet: a három sátoros ünnep. Természetesen egyet se mulasztok el e ritka alkalmak közül, s a nagy ünnepek első napján sietek jegyet szerezni valamelyik színházba, hogy ellássam magamat a kellő szellemi táplálékkal, legalább is egy fertály esztendőre.
Azt gondolná az ember, hogy évek hosszú során át így is meg lehet ismerni a repertoár egy nem jelentéktelen részét.
Ez tévedés. Én már több mint egy évtizede vagyok ilyen ünnepi színház-látogató, de fájdalom eddig még csak két darabot láttam: az Ember tragédiájá-t és a Piros bugyelláris-t.
A nemzeti színházban minden nagy ünnepen a Madách ismeretes remekművét adják, a népszínházban pedig Krisztus urunk születését, föltámadását és a Szent-Lélek eljövetelét egyképpen a Piros bugyelláris előadásával ünneplik.
A tíz év alatt, mióta fölváltva hol az egyik, hol a másik darabot tanulmányoztam, bőséges alkalmam volt az összehasonlításra, melyik színész játssza jobban s melyik rosszabbul ezt vagy azt a szerepet; megértem, hogy új színészek jöttek a régiek örökébe, túléltem egy egész színészgenerációt; láttam egy tucat Nyeglét, s egy egész sereg Kósza Gyurkát; lassankint minden megváltozott a színpadon, csak a két darab maradt örök. Az esztendők során nagy változáson ment át az én esztétikai meggyőződésem is; az Ember tragédiájá-nak lelkes bámulójából Madách profán kritikusává lettem, s a Piros bugyelláris, melyet eleinte kedveltem, valósággal gyűlöletesnek tűnt föl előttem. S még mindig csak e két darab járta a sátoros ünnepeken. Belétörődtem ebbe is; rossz kedvvel bár, tovább élveztem az én két darabomat; s azonképpen tovább változott az én esztétikai meggyőződésem is. Oly szépen változott, fejlődött, hogy ma már megint ott vagyok, ahol legelőször voltam. Jelenleg ismét lelkesülök az Ember tragédiájá-ért, s ismét gyönyörködöm a Piros bugyelláris-ban. De ezt a nézetemet már szeretném megőrizni. Melegen óhajtom, hogy visszanyert hitem ne kerüljön többé veszedelembe soha, soha. Aztán meg szeretnék már végre néhány más darabot is látni.
Azért tehát ünnepi színházlátogató társaim nevében is arra szeretném kérni a színházak tisztelt igazgatóit, hogy a toujours perdrix elvét ne érvényesítsék oly kérlelhetetlen szigorúsággal. Remélem, a tisztelt szerk. úr nem tagadja meg e kérés illedelmes kifejezésétől b. lapjának publicitását.
M. K. hétköznapi munkás, sátoros ünnepeken színházba járó.«
