A KORELNÖK IS STRÉBER
A KORELNÖK IS STRÉBER
Legjobb volna, úgy gondolom, korjegyzőnek lenni, de minthogy ez teljes lehetetlenség, ennélfogva a korelnökség se megvetendő, sőt megvallom, minden állások közül, in ultima analysi, a legtöbbet érőnek tartom, persze csak mint célt és nem mint már elért rangfokozatot. Erre lehet az ember stréber. Miért ne? Hiszen ezt az egyet mindnyájan elérhetjük, ha nem vagyunk is grófok vagy nevezetes államférfiak.
Ha jól keresgélek, nekem még jogcímem is van hozzá, és mikor a múlt országgyűlésen nagy korelnök keresés indult meg, be is jelentettem az irányadó köröknek:
– Én vagyok a Boér egyenes utódja.
Azelőtt ugyanis Boér korelnökösködött beláthatatlan idők óta, aki Fogarast, az én kerületemet képviselte. Lehetett már az öreg talán száz esztendős is, mikor utoljára tipegett föl a katedrára, hajtalan, apró ráncos fejével bólingatva, nem ahogy »Ucsu« jobbra-balra, hanem lefelé a mellének. Talán már nem is élt az első ötéves ciklus alatt, hanem csak aláírt nyugtákat hagyott a halála utánra, melyekkel a napidíjakat vehessék föl az örökösei. Legalább ez a legenda tartotta magát a folyosón, a XVII-ik századbeli kassai esetnek párjául, ahol ft. Baltser János kanonokot (Mikulik-krónikája 118-ik lap) jégen tartották a pincében a halála után majdnem egy esztendeig a furfangos rokonai, hogy a kanonoki jövedelmeket élvezzék.
A legenda mellett bizonyít, hogy a legközelebbi (1892-iki) a kis grófocskákról és sok egyéb történtekről nevezetes országgyűlésre az aggastyánnak teljesen híre veszett. Meghalt-e? Él-e? Senki se tudta. Többet soha elő nem jött, és Madarász papa hazafias makacssága folytán váratlanul Janicsáry Sándor bátyánk bontakozott ki Nesztórnak.
Ah, milyen mosoly hasadt ki minden ajkon. Egy víg korelnök! Az »aga« korelnök. Milyen kedves egy dolog. Hurrah, Télapó!
Ő is ámult-bámult, rángatta lejjebb a lajbiját, följebb a nadrágját, törülgette az izzadó, csontos széles körte-arcát a keszkenőjével, eltűnődve, ha igazán a legöregebb ember-e, vagy csak tréfálnak és kötekednek vele (mert szokva volt a csintalan dévajságokhoz) aztán mégis úgy jött ki az egész, mintha valóság lenne, s nagy ímmel-ámmal fölkászmálódék az elnöki dobogóra, fakasztván a Házat óriási derültségre.
– Inkább hittem volna – kezdé –, hogy admirális leszek tengeri vizeken, mint hogy ezen elnöki székbe üljek.
Minden szava zajos derültséget keltett, mert eredeti a kiszólásaiban s jóízű, még ha haragszik is. Valóságos élvezet volt az ő szeretetreméltó zavarát látni, s hallani huszáros odamondogatásait.
Valaki közbekiáltott, mikor a miniszterelnök beszélt:
– Utasítsa rendre!
– Az ángyod térde! – mordult meg a korelnök nyugtalanul.
Az ülés bezárásánál elfelejtette a jövő ülés határidejét kitűzni. Egy hang meginterpellálta:
– Hát a legközelebbi ülés mikor lesz?
Az öreg ijedten nézett a jegyzőkre, majd a miniszterelnökre, aztán tanácstalanul vont vállat, mondván:
– Tudja a fene!
A mostani országgyűlésen Bánffy az alakuló Háznak ezt az egy mulatságát is elrontotta, amennyiben apró papírdarabokra előíratta Sándor bátyánknak minden teendőjét, minden elmondandó szavát; tökéletes és okos volt elejétől végig amit mondott, vagy inkább amit olvasott, akár egy fejedelem a trónusán, rövidlátó voltának következtében messze eltartva magától az óriási betűkkel teleírt lapokat. Ámbátor erre is azt mondá Janicsáry, hogy: a korelnökség könnyű, csak az a sok fölolvasni való ne volna benne, s úgy megizzadt egy-egy hosszabb kijelentés lemorzsolása után, hogy széles, erős koponyáján csakúgy csurgott le a verejték, s szemkarikái tágra nyíltak ki a kíntól. Kár volt nem hagyni az öreget, hogy magától csinálja.
Egyébiránt még nem is olyan öreg. Csak itt lehet ő korelnök Magyarországon, ahol az aggastyánok dolgoznak és a fiatalok tanácskoznak a parlamentben, de ahol a tapasztalt vének ülnek az ország tanácsában, például Angliában, ott még jegyző is lehetne Janicsáry, aki 1821-ben születvén, ma csak 75 esztendős. Érdekes, hogy ez a tipikus magyar ember voltaképpen görög (szülői görög kereskedők voltak Pesten), de légyen bár görög, mégis »Agának« nevezik, demonstrálásául annak, hogy: »török, görög, mind egy ördög«.
Fiatalabb éveiben huszárkapitány volt (fess legény lehetett), amit paragrafus módjára fölfelé penderített bajsza és a lejjebb egyre szűkülő lajdinántos nadrágja bizonyít, no meg a zamatos kaszárnyaszagú észjárása, melyből azonban nem hiányzik az őslogika ereje.
Egyszer szélcsöndes napon melléje ült a folyosón gróf Szapáry, akkori miniszterelnök, s minthogy éppen akkor is a fúzió kísértett, elkezdte a Ház »nem okoskodó« tagjainak a véleményét fürkészni az öregtől. (Az »okoskodók« véleménye rendszerint értéktelen, mert csak az egyén nézetét fejezi ki, s nem a sokaságét.)
– Hát neked mi a véleményed?
Az »aga« szerény ember, utálja is egy kicsit »a könyveken hízott elméket«, hát így felelt:
– Szamár vagyok én ahhoz, kegyelmes uram. Kérdezd meg valamelyik Virgiliustól! (Virgiliusnak nevez minden tudományokkal foglalkozó embert és minden újságírót. Csak ennek az egy tudósnak a neve ragadt meg az elméjében.)
– Nono – biztatta Szapáry –, azokkal már beszéltem, de tőled szeretném hallani, hogy mi a nézeted? Hátha egy békésebb tanácskozást tudnánk elérni, egy nyugodtabb helyzetet biztosítani s következésképp egy munkásabb, gyümölcsözőbb országgyűlést?
Az öreg félagyarára dugta a szivarját, gondolkodott kissé, aztán nevetett, aztán megint gondolkozott, és a kopaszodó nagy koponyáját negédesen rázogatta.
– Hát úgy van az, kegyelmes uram, hogy a múltkor megszálltam, hogy a manónak is hívják a kerületedet?
– Temesvár.
– Az, az. – Hát beszállok, mondom, egy traktérba – a mennydörgős mennykő tudja, hogy hívják. Ejnye pedig föl volt rá írva. No, jól van. – Amint lefekszek az ágyba, hát szörnyen kezdenek csípni a poloskák, nem tudok aludni. No, mondok, ez nem jól van. Keresem a masinát, meggyújtom a gyertyát, s ott statarialiter megöltem belőlük vagy hatvanat. Azután elfújtam megint a gyertyát, újra lefeküdtem, de megint elkezdenek csípni a poloskák. (Nem használt az immunitásom semmit.) És arra a tudatra jöttem, hogy még néhány poloska mégis maradt, és hogy a megmaradt néhány poloska miatt éppen úgy nem tudok aludni, mint mikor még valamennyien megvoltak.
– Ej, ej, aga – fenyegette meg a miniszterelnök –, te nagyon maliciózus vagy az ellenzékkel szemben!
Az aga mosolygott a paragrafusos bajusz alatt, s legott eldicsekedte fűnek-fának: »Agyoncsaptam a fúziót, gyerekek«.
– Mivel?
– A temesvári poloskákkal. Az isten áldja meg őket.
Öt esztendő alatt annyit sem öregedett, mint a mákszem, friss, virgonc, vidám, léptei ruganyosak, tartása egyenes, huszáros – hanem most, mióta másodszor korelnök, kezdi a nagy kort ért emberek hiúsága bántani. Mert hiába, az emberi állat tele van gyöngeséggel. Aki szép, szereti magát cicoma útján még szebbé tenni, az okos arra dolgozik, hogy még okosabbnak látszassék – hadd bámulják még jobban. – Aki pedig öreg, még öregebbet akar mutatni, mert immár ez kelt bámulatot. Az »aga« is túloz egy kicsit, s amint rendre bemutogatják magukat a fiatal képviselők, gangos bajusz-pödörgetés közben mondja egynek-egynek:
– Szervusz, öcsém! Jaj de szép fehér húsa volt a nagymamádnak!
A másiknak vidáman odalöki:
– Én ringattam valamikor az apádat.
Szóval mindenki stréber már – az öreg is stréber. Hiába mondja, hogy ezzel a korelnökséggel olyas valamit ért el, amiről soha nem is álmodott. »Engem már nem érhet a világon nagyobb kitüntetés.«
– Hát a húsvéti lábmosás, Sándor bácsi? – kötekednek vele a pajzán fiatalok.
Mire az öregúr előszedi huszár korából való tarkabarka mondásait: »hallgassatok kutyafülüek«, de a gézengúzok csak váltig erősködnek, hogy a korelnökségből is vezet még egy lépcső följebb, amikor a király húsvétkor megmossa az öregemberek lábait.
De hát minden hatalom múlandó a világon. Sándor bátyánk ma ugyan még öregebb lett, de a korelnökség a mai nappal véget ért.
Tegnap este Szilágyi kereste a klubban.
Galopinok futnak utána a kártyaszobába, ahol éppen négy királyt szorongatott a markában.
– Gyere hamar, Sándor bácsi, az elnök akar veled beszélni.
– Az elnök? – fortyant föl sértődve. – Miféle elnök? Mondd meg neki, hogy az elnök én vagyok.
Igen, tegnap. De ma már vége. Átszállt a hatalom és tekintély Szilágyi Dezsőre, mire lelépett Sándor bácsi a sokat jelentő deszkákról. Vidáman, kedvesen mosolyogva, mint a téli napfény, és így szólt a szomszédjaihoz:
– Reménylem, hogy ő is (ti. Szilágyi) derekasan fogja a placcot megállani.
