II. AZ A BIZONYOS SZEMÜVEG
II. AZ A BIZONYOS SZEMÜVEG
Abban az időben történt, mikor még a törvényszéki bírákat ülnököknek nevezték, de ebben a mai időben még jobban megtörténhetett volna.
Együtt ült a törvényszék bóbiskolva és kimerülve. Ez már a hatodik kriminális ügy ma délelőtt.
A fórumon ott állt egy kockás nadrágos zsidó és egy ködmönös parasztember. Nagy civakodásban voltak egymással, úgy járt a szájuk, mint a kelepelő. Ugyancsak fül és figyelem kellett volna ahhoz, hogy a tényálladékot megértse.
No de iszen odavigyáznak az elnök, aki alig győzi közbeszólással (»Lassabban, lassabban, mert mindjárt ide állítom a hajdút«), s az öreg Noszlopy István, a legtekintélyesebb ülnök, kinek olyan döntő itt a véleménye, mint Deáké a dietán. A többi ülnökök szórakozottan könyökölnek a hosszú zöld asztalon.
A nagy falióra átellenben a delet mutogatja már.
– No, elég volt, elég – szakítá meg a tárgyalást a szelíd, ragyásképű elnök –, tudjuk már az egészet. Húzódjanak hátra.
A felek a terem túlsó szögletébe vonultak, s az elnök rendes szokása szerint az ülnökökhöz fordult az ítélet iránt s legfőképp a hangadó Noszlopyhoz.
– Mit gondol, urambátyám – kérdezi halkan –, mennyi büntetést szabjunk rá?
– Azt gondolom – felelte az öreg, az ő bölcs nyugalmával –, egy fél esztendő éppen elég lesz.
– Egy fél esztendő? Nem bánom ugyan, de nekem egy kicsit soknak látszik egy malac miatt.
– Ej – veté oda Noszlopy hanyagul –, könnyen állja az ki, szívós a zsidó.
Az ülnökök helyeslőleg bólingáltak a fejeikkel, csak az elnök vetett csodálkozó szemeket Noszlopyra:
– A zsidó? – kérdé habozva, hogy a füleinek higgyen-e inkább vagy az eszének. – Hiszen nem a zsidó a vádlott, urambátyám!
– Canis mater – fortyant fel az öreg elpirulva és a dolmányát helyre rángatva –, ha te jobban tudod, hát akkor minek kérdezed éntőlem?
Még neki állt feljebb, amiért a zsidó elhibázta azzal, hogy nem ő lopott, hanem a parasztember lopta meg őt.
