A GÓBÉK NÁBOBJA
A GÓBÉK NÁBOBJA
Másnap uzsonna táján befogatott a főispán. Megindultak a hasig érő hóban Borontóra.
Három-négy falun kellett keresztülmenniök. Szegényes házikók a székelyeké, de tiszták, a kopjás kis kapu a vendéget üdvözlő feliratokkal ott van mindeniknél, tulipánokkal kifestve, a házak zsúppal vannak fedve, kémény nincs rajtuk, a vendéghívó füst ott jön ki a fedelen, ahol neki tetszik.
Kemény, csikorgó hideg volt, a Nemere is fújdogált derekasan, utasainknak csak a veres orra látszott ki a bundákból, meg a zúzmarás bajuszból valami. Unalmas, kellemetlen út volt, beszélni se igen lehetett, csak éppen a legszükségesebbekre szorítkoztak.
– Félek, Tenky gróf is ott lesz – jegyezte meg útközben a főispán.
Katánghynak annyi sok mindenfélétől kellett volna félnie, hogy már semmitől se félt.
– Messze van még Borontó? – kérdé.
– A dombon túl.
Megint elhallgattak, csak a kapaszkodót elhagyva, szólalt meg újra a főispán:
– Ugyan, instállak, mi is vagy te voltaképpen, – hogy be tudjalak mutatni.
– Orvos vagyok.
– Hm, az is egy nagy baj.
– Miért?
– Orvosból a székely nem csinál képviselőt. Kicsire nézi a doktort.
– Hát akkor ne mondj doktornak.
– Minek mondjalak?
– Írtam valamikor egypár tárcát a »Felvidéki Magyar Közlöny«-be. Írónak fogom magam mondani. Ezt senki se tartja számon. Szeretik az írókat?
A báró vállat vont.
– Na!
Újra fülükre húzták a bundát és mélységesen hallgattak, míg csak meg nem állott a kocsi.
– Itt vagyunk a nábobnál!
Valami tornyos, bástyás, ragyogó várkastélyra gondolt Menyus; csodálkozott nagyon, hogy egy kis kúria udvarán áll meg a négy párolgó ló. Sáros megyében a szegény bocskoros nemesek laknak ilyenekben. Az udvar tele volt csézákkal, hintókkal, fürhéces szekerekkel és bútorokkal. Almáriumok, ágyak, szekrények, bőrdíványok hevertek künn a havon egymás mellé állítva.
– Itt valami költözködés van! – jegyzé meg a doktor.
– Dehogy! Kirakták az összes bútorokat, hogy a vendégek beférhessenek.
– Annyian vannak?
– Majd meglátod! A székelyek nábobja nem olyan, mint a világ egyéb krőzusai, őt mindenki szereti. De ni, itt is van!
Valóban künn állt hajadonfővel egy nagy brontes ember, de olyan szelíd arcú, mint egy ártatlan gyerek: egy jó öreg fiú benyomását tette az egyszerű alak. Ez hát a nábob, ez a deres fejű úr.
Megrázta a főispán kezét, s ugyanakkor barátságosan mosolygott az idegen felé, mintha az az édesded mosolygás lenne a kérdezés, hogy ki ő.
– Katánghy Menyhért barátom Budapestről – mutatta be röviden a főispán.
– Isten hozott – mondá egyszerűen, s kezeit a Katánghyéba fűzte kordiálisan, elöl eresztvén a főispánt, maga vezette be a tornácról nyíló első szobába, mely tele volt szürkeposztós farkas-bundákkal. Egész a gerendáig ért a bunda-garmada. Úgy kellett felhajítani kettőjökét a tetejére, mint a búzakévét szokás az asztagra.
A »bundák szobája« után, melyben a bundák miatt csak egy átjáró maradt a következő ajtóhoz, egy másik nagy szobába léptek, mely tele volt vendéggel, ember ember mellett szorongott, egy almát sem lehetett volna lehajítani, a képzelhető legtarkább társaság. Itt egy elegáns lakkcipős alak szmokingban, mellette egy másik, ócska formájú kopott bekecsben. Volt ott gróf, falusi tanító, jegyző, asztalos, vicispán, kanonok, zsidó árendás. A becsületes góbék, primipilusok, pixidariusok szépen megfértek együtt, örültek egymásnak, diskuráltak, disputáltak és nem tartották szükségesnek egymást lenézni.
Maga a nábob, bár a természeténél fogva lassú és nehézkes, erre az egy napra bizonyos fürgeséget erőszakolt magára, úgy tudott járni-kelni a tolongásban, mint egy vendéglős. Sas-szeme legott észrevette, ha szivar, gyufa vagy más kellett valakinek.
– Ne is vegyétek rossz néven – mondogatta imitt-amott az állva beszélgető csoportoknak –, hogy nem tudtok leülni. Ha a székeket behoznám, be sem férnétek. Hát én pedig inkább benneteket akarlak itt, mint a székeket.
Nem volt aranyért se más bútor, csak a kályha. (Ámbár a kályha több mint bútor, az már szinte családtag.) Tetejéről finom birsalmaillat terjengett, barátságosan elvegyülve a dohányfüst fojtó szagával.
A sokaságba elegyedve, imitt-amott bemutatta hősünket részint a házigazda, részint a főispán. Amint beljebb-beljebb hatoltak a szobában, egyszerre csak kibukkant Menyus előtt Király János uram is. Karjait összefonva állt egy szögletben.
Menyus első mozdulatával hozzá akart rohanni, már száján is volt az atyafiságos felkiáltás: »Hollá, jó napot, János bácsi«, de egy tiltakozó, mogorva szemintés észhez térítette a magáról megfeledkezett kerület-vadászt. János király homloka hirtelen tele lett ráncokkal, s szúrós szeme végtelen hidegséget fejezet ki, mintha kiáltana feléje: »Ne közelíts hozzám!«
Jó szerencse, e kritikus pillanatban egyszerre galléron fogta a főispán: »Gyere, nézzük meg a harmadik szobát is«.
A harmadik és egyszersmind utolsó szobában öt-hat asztalnál ferblit játszottak. Összezsúfolva ültek a játékosok és gibicek, ott is alig lehetett mozdulni. A főispán mégis befurakodott a szoba belső részeibe s valamit beszélgetett a játékosokkal a legutolsó asztalnál, aztán megint végig viaskodta magát visszafelé Katánghyig.
– Akarsz-e ferblizni?
– Nem éppen.
– De hát akkor mit csinálsz itt egész éjjel?
– Hát megvacsorálunk, aztán lefekszem.
– Lefekszel? Hol? (Nagy szemeket meresztett Katánghyra.) Hiszen láttad, hogy az ágyak odakünt vannak az udvaron.
– Hát a többiek se fekszenek le? – kérdé, kétkedőleg pillantva végig néhány aggastyánon.
– Egész főispánságom alatt elő nem fordult efféle lefekvés névnapon.
– Teringettét, hát nincsen a házban több szoba? Valami alvókamra?
– Télen nincs, de ha nyár volna, a szénapadláson lehetne aludni.
– No, a nábobtoknál nincs valami nagy komfort. Kezdem apródonkint nem érteni, miben áll voltaképpen a nábobsága?
A főispán apprehenzivus képet vágott.
– A székely ember nem biggyeszti ki léha cifraságokban, amije van, egyszerűen lakik és él, még ha gazdag is.
– Hát csakugyan olyan gazdag? És miben van a vagyona?
– A földjeiben; mind príma földek.
– Sok földje van?
Őméltósága elgondolkozott, mintha elméjében össze akarná szedegetni a réteket, erdőket és szántóföldeket.
– Van annak talán kétszáz holdja is.
– Csak?
– Ne beszélj olyan hangosan és jegyezd meg magadnak, hogy a nagyságot mindig az arányok teszik. Ha csak három cipónyi eleség volna az egész világon, egy cipó birtokában gazdagabb lennél Rotschildnál.
– Biz az igaz lehet.
– Akkor nyugodj bele és gyere ferblizni. Még csak hat óra, s a vacsora éjfél táján lesz. Az időt el kell ölni. Már szorítottam is magunknak két helyet a legvégső asztalnál.
– Kik játszanak ott?
Rendre elmondta a játékosokat: nagy történelmi nevet viseltek valamennyien. Három gróf volt, Katánghy összerezzent, mikor Tenky Albertet mondta. Ez hát a vetélytársa! Nyúlánk, dölyfös tartású arisztokrata. A negyedik partner csak nemes volt, de fejedelmi ivadék.
Katánghy ijedten hőkölt vissza. Hogy üljön ő le ezekkel a mágnásokkal! Mindössze néhány tízes bankó volt a zsebében.
– Nem, nem – dadogta röstelkedve.
– Meg kell lenni. Hogy akarsz ismerkedni másképp az emberekkel? A biblia valami olyanfélét mond: sírókkal sírni, nevetőkkel nevetni, ferblizőkkel ferblizni. Gyere, ha mondom.
Megfogta a gallérját s vitte. Menyus homlokán zavarában a verejték gyöngyözött. Elképzelte, hogy mi lesz vele, ha minden pénzét elveszti és nem tud majd fizetni. A szégyen öli meg. Legalább a revolverét hozta volna el. Őszintén be akarta vallani pénzbeli állapotját, de mire szóhoz jutott, addigra azon vette magát észre, hogy már ott ül a széken két mágnás közt, már a kártya is ki van osztva.
– Megadod a vizit?
Megnézte a kártyáját: két piros volt, az alsó a felsővel.
– Megadom – mondá síri hangon. – Mennyi?
– Egy picula, többnek nem szabad lenni.
Hősünk föllélegzett – de még mindig félve tekintett a többiekre, mit tesznek ők a »zsinór«-ba. Mert ki tudja, mi Erdélyben a picula? Hisz ők kupának nevezik a kancsót, méltóságosnak a nemest, nagyságosnak a mágnást, az ördög igazodik itt el. Hátha a tíz forintos bankót címezik piculának?
De félelme alaptalan volt: a »zsinórban« valóságos Lónyay-hatosok csillogtak nyájas, ismerős fényben. Menyus valami hálafélét érzett most ama derék régi erdélyi fejedelmek iránt, akik szűken adományozták az uradalmakat a székely főuraknak, sőt el is szedegették néhanapján.
A ferbli a ragadozó állatok közé tartozik; gyorsan eszi a pénzt és az időt. A fali óra kakukkja minduntalan előjött kiáltani, hogy egy órával megint közelebb vannak a követválasztások.
Éjfél felé bejött a háziúr, stentori hangon kihirdetni:
– Az asztalokra és székekre szükség van, urak.
Abbahagyták a játékot, besöpörték a pénzt (valami keveset Katánghy úr is nyert), mire aztán néhány perc alatt összetolták az asztalokat a két szobán keresztül, s kezdődött a vacsora. Azok a csodaszép, nyúlánk, szürke szemű székely leányok szakadatlanul hordták fel az ételeket.
A töltött káposztától és a ropogósra sült malactól kezdve, aki még holtan is illedelmesen tartott a szájában egy sült almát, a kürtőskalácsig és a levelen-sültig ott volt a székely konyha minden pompája, dicsősége. Némely hatalmas illatú étel után be-beszólongatták a szakácsnét, nemes János Péterné asszonyomat, aki be is jött pironkodva mindannyiszor (mint a színpadokra a nagy szereplők), és felhajtott egy-egy pohár bort, mellyel a hálás góbék megkínálták, miközben a száját törülgetve eldadogta:
– Jobb is lehetne, instálom.
Azután megindultak a tósztok. A székely keveset beszél a lakomáknál, nyugodt, méltóságteljes és mogorva. Ha beszél, felköszöntőkben beszél, pátosszal és meglehetős világosan. Egész disputák támadtak és zajlottak le lassú hömpölygéssel, kacskaringós szónoklatokban.
A vacsora eltartott éjfél után öt óráig. Ekkor a nábob újra így szólt:
– Az asztalokra szükség van.
A vendégek fölálltak, s az asztalokat és székeket visszahelyezték a régi helyükre. Restitutio in integrum.
– Hát már most mi lesz?
A főispán vállat vont, mint egy igazi fatalista.
– Hát mi lenne? Megint leülünk ferblizni.
– De hát aztán?
– Mikor megjön az ideje, megjön vele a fölöstököm. Mit akarsz még tudni?
– Hogy a hazamenetelre mikor gondolsz?
– Oh, az még messze van, barátom. Odáig én nem gondolkozom előre. Hanem annyit mondhatok tájékozásul, hogy a névnapok itt közönségesen három napig tartanak.
– Abba én belehalok – sóhajta a megszeppent Katánghy meggyőződéssel.
– A halottakra nem kötelező. Aki hamarabb meghal, az hamarabb megy, mert ide el se férne egy ravatal, hanem az életben maradókra kötelező a három nap; a negyedik a bundaválogatás.
– Hát az mi? – pattant fel a doktor hüledezve.
– Ej, csak nem képzeled, hogy mikor negyednap hazaindulsz, akkor a garmada bunda közül, amelyik mind egyforma posztóra, szőrre és szabásra, egyszerre odaböksz a magadéra? Egy egész nap telik el a turkálásban, az ide-oda hánytorgatásban. Hidd meg, nagy mulatság, igazi élvezet, ha az ember végre post tot discrimina rerum a jószágához jut – föltéve, hogy el nem cserélték és el nem vitték, másikat hagyva helyébe.
– No, az szép lenne… Az enyim haszonbérbe van véve a szabómtól. Minden napra egy forint árenda. Ha elviszi valaki, holtig fizethetem.
A jövő valóban aggasztó volt. Menyhértünk, mint afféle elpuhult városi ember, már most is fáradt volt a rogyásig, azt hitte, összeesik. Kezdte már sajnálni, hogy idejött. Mire való volt ez? Legjobb volna valahogy megszökni innen, csak legalább beszélhetne János bácsival.
De János bácsi, úgy látszik, szándékosan kerülte, valahol messze ült az asztal alján, mint »kún kapitány«. A kún kapitányság egy ad hoc tisztség a székely lakománál. Minden négy-öt vendég közt ül egy kún kapitány, akit a gazda kér fel e tisztségre a kisebb tekintélyűek közül, hogy a mellette ülőket kínálgassa, kiszolgálja, töltögessen nekik. Katánghy csodálkozott. Mi az ördög ez? A hatalmas János király szolgálja itt fel a többit. Lehetetlen azt érteni. Az is feltűnt Katánghynak a vacsoránál, hogy az öreget, bár mindenkiért emeltek poharat, senki sem köszöntötte fel.
Nem állhatta, hogy az okát ne kérdezze bal szomszédja-, a jóképű Gábor Istvántól, aki szórul szóra ezt felelte:
– Münk nem igen szeretjük itt a megyében. Nyikorgó talyigának senki se mondja: »gyere, hintó!«
– De ott bent a városban – ellenveté Katánghy –, úgy hallom, nagy hatalma van.
Gábor Pista megvetőleg vonogatta a vállát.
– Hja, no! A róka is tiszttartó a maga lyukában.
Menyust nagyon lehangolta a János király ilyetén devalválása. Klára bolonddá tette őt ezzel az emberrel is! Bárcsak soha meg se ösmerte volna!
Amint így elmélkedék felőle, a harmadik szobába a partnerekhez vágva át magát a tolongó emberrajban, egyszerre csak honnan nem veszi magát, elsuhan mellette János király és a fülébe súgja:
– Minden a legjobban megy!
Katánghynak még ránézni se volt ideje: eltűnt egyszerre, mint a füst. Minden a legjobban megy! De mi az ördög az a minden? Ej, locsog az öreg ostobaságokat!
Már rá se gondolt a jelöltségére – csak a megszabaduláson törte fejét, midőn az ajtónál elcsípte egy szürke posztós ember s valami protekcióra kérte a kultuszminiszternél.
– Nincs nekem a miniszterre befolyásom.
– Majd lesz – felelte a szürke posztós ember jelentőségteljes hunyorítással, mintha mondaná: »tudok már én mindent«.
Ez egy kicsit szeget ütött Menyus fejébe. Még jobban, hogy kártyázás közben odajött háta mögé az öreg Baló Gáspár, a szabadelvű párt ottani elnöke, megveregette vállait, és valami szépet akarván mondani, amivel megbiztassa, de azért a tapintat határait még most át ne lépje, másik agyarára tolván át nyelvével a szivarját, így szólott szörnyűséges nyugalommal:
– Éppen olyan formájú lapockája van, öcsémuram, mint a megboldogult Lábody Kristófé volt.
(Lábody Kristóf ciklus elején elhalt kedvenc képviselőjük volt, kit ők »székely Deák Ferencnek« nevezének.)
Felkacagott erre a főispán gibice, egy megyei aljegyző:
– Csak tán nem lapocka szerint szemeli ki bátyám a követeket?
Az öreg szigorúan tekintett le a szája-eljárt ifjoncra.
– Vagy hogy igen, hékás! Csirke vagy te ahhoz!
Menyus majd leszédült a székről. Azt hitte, álmodik. Pedig éppen ez űzte el az álmot a szemeiből. ha Majmuna tündér nagy öltésekkel bevarrni készült a szemhéjait, az a tapasztalat, hogy reménytelen dolgai jóra kezdenek fordulni, legott kiszedte szemeiből a férceket. Ereiben fiatalon csergedezett a vér, mintha újjászületett volna.
S míg gépiesen osztotta, »gusztálta« a kártyákat, valóságos tűkön ült, szeretett volna szétnézni, mindenkivel beszélni, egyszóval, még jobban meggyőződni a hangulatról.
Lehetetlen! Mégis lehetetlen – tűnődött magában. János király csinálta volna? Hiszen ő itt vékony tekintély. Nem, nem! Ostoba vagyok, képzelődöm, hogy is lehetne igaz?
Pedig igaz volt – János király jól felhasználta a mai estét. Mihelyest megjöttek a főispánék, elpletykázta nagy suttogással azoknak, akikkel jobban barátkozott:
– Úgy nézem, a főispán megint töri a fejét valamiben. Olyan fej az, mint a Griff konyhája Brassóban, – mindég fő ott valami. Vagy azt hiszitek, hiába hozta ide azt a pesti embert?
– Ugyan miért hozta volna?
– Képviselőnek akarja varrni a nyakatokba.
A székely urak összenéztek: »Bizony meglehet.«
– Hogy lehet-e? Tudom. Hogy kitől tudom? (De ezt már csak súgva mondta.) Hát maga Tisza hozta szóba, mikor a minap fent jártam.
A székely urak kezdték úgy fél szemmel méregetni, fürkészgetni Katánghyt: Csinos, formás ember – mondák némelyek –, ki tudja, mi lakik benne? Szóval, a figyelem rá fordult, amit sem ő, sem a főispán észre nem vehetett.
János király pedig csak egyre folytatta a maga furfangos aknamunkáját.
– Megmondtam azonban Tiszának, hogy abból semmi se lesz. Ha nem fogadott szót, ám lássa. Itt nem lesz követ az ő Katánghyja. De uramfia, nem is nekünk való. Hiszen nem tud ez becsületesen még magyarul sem. Ugyan hallgassák csak, hogyan ejti ki a szavakat!
Bizonyos fenntartással fogadták eleinte e közléseket, de azért terjedtek, mint a futótűz, s János úr az egyik csoporttól a másikig kacsázott, hogy ott is elmondja pöffeszkedő nézetét, imígyen:
– Nem lesz meg, ha mondom, ha egyszer én mondom. Macska legyek, ha engedem.
S ilyenkor hetykén a mellére ütött. Persze hogy rögtön akadtak a kevély megyeiek közt, akiket vérig bosszantott a hencegése.
– Nem engedi? De hátha mégis megválasztjuk.
– No, azt szeretném én látni! – pattant fel az öreg, mint egy mérges pulykakakas.
Erre aztán feljebb emelte a hangját a másik is:
– Ejha! De nagy úr az úr! Hisz önnek ebben a kerületben voksa sincs. Mi jogon akar itt rendelkezni?
János király a halántékáig vörösödött haragjában.
– Azon a jogon, mert én jobban tudom, milyen követ való ide, mint az urak.
– Ohó!
– Otthon parancsoljon, Király úr!
A vidrafalusi Olt Miklós, aki maga száz voksot szokott képviselni, mint széles atyafiságának Nesztora, meglóbázta most a nagy szőrös kezét a Király orra alatt.
– Lassan azzal a kis testtel, Király uram! Itt a szavam, nem disznóhólyag, most már azért is rászavazok az… izére, hogy is hívják csak?
– Katánghy.
– Igenis, Katánghyra.
Oly túlságos hangosan folyt immár a diskurzus, hogy csitítóknak kellett közbelépni:
– Pszt! Ne okoskodjanak. Ami nem illik, nem illik. Hiszen meghallják a kártyaszobában is.
Kérlelni kezdték János királyt is. Az nem járja, amit csinál. Ha már nem nézi a vendéget, nézze valamire legalább a házigazdát. Bizony szép lesz, ha fülibe jut, hogy a vendégét hogy szapulják.
De Király János javíthatlan maradt. Verte a mellét, hogy őt nem lehet elnémítani. »Én karakter vagyok– rikácsolta –, ami a szívemen, az a számon.«
Folyton-folyvást dolgozott, agitált Katánghy ellen, míg csak egy hallgatója akadt, s úgy fölpaprikázta maga ellen az embereket, hogy mire megvirradt, mindenki egy véleményen volt, mindenki hangoztatta:
– Megválasztjuk a pesti embert, punktum.
Akadt olyan is, aki dacosan hozzátette:
– Ha kell, eladom még a két lovamat is, voksokat veszek az árán, de megmutatjuk, isten úgy segéljen, János királynak, hogy ez lesz a követünk.
Midőn kilenc óra tájban bejött a háziúr a kártyaszobába a sztereotip kikiáltásával: »kérem az asztalokat«, János király szintén beosont, s elejtvén valami hatost a Katánghy háta mögött, amint lehajolt érte, a következő hadijelentést súgta:
– Egyhangú lészen a választásod, fráter!
