VI. EGY »KÍNOS« ÜGY
VI. EGY »KÍNOS« ÜGY
– Eddig van – mondá Radován diák és letette a paksamétát.
– Jól kieszkábálta az ördöngös fiskális – jegyzé meg Zrínyi, ki nagy érdeklődéssel hallgatta végig Rózerék rangkórságának történetét. – Nagyon mulatságos emberek. Istenemre mondom, a könnyezésig kacagtatók. Eredj el holnap, Radován, és értesítsd ezt a Rózert, hogy vasárnap én és Juranics náluk ebédelünk. Jössz-e, Juranics?
– Zrínyi parancsol – felelte a szép horvát nemes, meghajolva.
– És a kis szőke fruska semmi? Lőrinc, Lőrinc, te elpirultál!
– Nem komoly lovagokhoz méltó csínyek – morogta Alapi.
– Eh, bolondság. Kun László király volt s mégse restellte az efféléket.
– De torkára is forrtak.
Radován diák vette a kalapját s eltávozott az üzenettel Rózerékhoz. Magukra maradván, komoly arcot vágott Alapi.
– Abban az ügyben jöttem, bátya.
– Igen, most délután lesz a tárgyalása a Nemzeti Kaszinóban, de nem igen értem. Hát mi a substratuma?
– A dolog a következőleg történt – kezdé Alapi. – Mi, a Juraniccsal, lehet vagy két hete, egy este benéztünk az orfeumba, ott egy kissé borozgattunk is, néhány ismerős odaült az asztalunkhoz, vígan beszélgettünk, amint egyszerre arra lépeget valami báró Perjéssy Mihály, egy tejfelesszájú siheder. Hívták néhányan, hogy üljön közénk. Azt mondja gőgösen: Nem ülök olyan asztalhoz, ahol nem mindenki kóser ember. – Hát ki nem kóser? – kérdik. – Hát az Alapi úr – mondja és tovább megy. Kérdezem a szomszédjaimtól, mit jelent az, hogy nem vagyok kóser; ezek aztán magyarázzák, ki jól, ki rosszul, míg végre megértettem, hogy azt jelenti, mintha nem volnék becsületes ember. Ejnye, szedte-vette cinegéje! kiáltottam dühösen, hozzatok hamar kardokat, de bizony nem voltak ott kéznél kardok, de a báró is eltűnt. Az asztaltársak megnyugtattak, hogy sebaj, küldjek el hozzá reggel segédeket, mert az így szokás, azok aztán majd megállapítják, hol és mikor kell megverekedni, és kiállítják a jegyzőkönyvet. Hát az mi? Hogy ti. a jegyzőkönyv? Mondták, hogy ilyet minden verekedés után ki kell állítani, mert ez bizonyítja, hogy az ember becsülete korrekt.
– Ostobaság! – vágott közbe Zrínyi. – Hiszen akkor nekünk egész bibliotékákkal kellett volna föltámadnunk.
– Reggel aztán elküldtem a báróhoz Juranicsot és Patacsicsot; a báró is megjelölt két embert, akik azt mondták az enyéimnek, hogy a báró nem verekszik meg velem, mert elintézetlen ügyem van. No, ha nem verekszik meg, mondám, öltsön magára szoknyát és szagoljon otthon az anyja mellett rozmaringot.
– És aztán?
– Most aztán minden abbamaradt, mígnem tegnapelőtt megjelent az újságokban, hogy ki akarnak ballotírozni a kaszinóból.
– Mi az a kiballotírozás?
– Én se tudtam, megkérdeztem: azt mondják, hogy annyit jelent, mintha kilöknének a kaszinóból.
– De hisz ez semmi. Mert ha oda nem mégysz, hát ki nem lökhetnek. Nagy szamarak ezek a mostani emberek. És én kezdem is már pedzeni, hogy miben sántikálnak. Mikor ide jöttünk, mindjárt az első napokban behoz a szállodámbeli portás egy kártyát, amelyen egy ismerős miniszter neve áll, a kártya egyik füle be volt hajtva. Minek ez a papiros? kérdeztem a portástól. »A miniszter úr látogatást tett önnél ma.« Én nálam, hiszen egész nap itthon voltam, nem láttam én egy fiát se. A portás nevetett: »Hát persze, ő maga nem volt fenn, de a kártya az éppen annyi, és ha most már méltóságod akarja visszalátogatni, szintén küld egy ilyen behajtott fülű kártyát.« Hát hallottatok már ilyen marhaságot, hogy két papiros találkozik két ember helyett. Én hát azt sejtem, Gáspár öcsém, hogy valami kártyára ráírják a nevedet és azt lökik ki a kaszinóból; mert igazán nevetséges szokásaik vannak.
E pillanatban megcsendült a telefon a másik szobában: Radován diák, aki egyedül értett az ördöngös ládikához, nem lévén otthon, Zrínyi odaszólt az egyik alabárdosnak, mert, mint otthon, Csáktornyán vagy Szigetváron, most a bankban is mindig két alabárdos állt az ajtónál:
– Eredj, Mihály, szólíts valakit, hogy a telefonhírt átvegye.
Kis vártatva bejött nagy hajlongva Zrínyi Mór.
– A kaszinóba várják méltóságodat az Alapi-ügyben, hogy azonnal méltóztassék jönni.
– Üljünk hát kocsiba, Gáspár, majd elmondod útközben a többit.
Tényleg az »Alapi-ügy« foglalkoztatta most a közvéleményt, s a becsületbíróság mai tárgyalása elé nagy érdeklődéssel tekintett a közönség, mely szereti az ilyen eseményeket. Mert azok a nagy vadak, akik itt ejtetnek el, gyönyörködtetik a nagy közönséget. Éppúgy, mint Spanyolországban a viadorok kezei által elpusztuló bikák. Más bikát! ordítja a közönség, ha az egyik elvérzik. A mészáros is sok bikát megöl, de azok a bikák nem érnek semmit – csak azok, akik a színtéren buknak el.
Alapi pedig úgy jutott a krédóba, hogy a fiatal báró Perjéssy vonakodott neki elégtételt adni – mert, mint mondá, elintézetlen ügye van.
E nyilatkozat hirtelen elterjedt a gentlemankörökben. Elintézetlen ügye van! Hajrá! Hol van? Merre van? Ide vele!
A dologtalanok, mint a saskeselyűk, ráereszkednek egy ilyen elintézetlen ügyre.
Hát ki is ásták hamarjában. Egy lap ugyanis azt írta vagy két hónap előtt, még a megérkezés mézes napjaiban, hogy Alapi Gáspár voltaképpen nem halt meg Szigetvárnál, hanem valamiképpen elmenekült, mert 1572-ben, tehát Zrínyi eleste után jóval, ő volt a horvát hadsereg vezére, amikor elfogta a híres »parasztkirályt«, Gubec Mátyást, sőt később horvát bán is lett. Lehetetlen tehát, hogy Szigetvárnál föltámadt volna ez az úr. Semmi köze Szigetvárhoz. Alapi úr minden valószínűség szerint egy ügyes csaló. Ha igazán ama nagykemléki Alapi Gáspár, akkor a barátait teszi lóvá, elhitetve, hogy velük halt meg – mikor ez most rá nézve előnyös; vagy ha tényleg velük halt meg és velük támadt föl, akkor egyáltalában nem Alapi.
Ez a közlemény feledésbe ment, elcsúszott akkor, s a nagy nemzeti lelkesedésben Zrínyi főembereivel együtt, simán bejutott a Nemzeti Kaszinóba. Most egyszerre földeríti báró Perjéssy az esetet és ott fekszik a magas testület boncasztalán a Perjéssy-féle konfliktussal együtt, tehát két elintézetlen ügy. Csudálatos lendülettel és vehemenciával vitáztak. Széchenyi István a falról hallgatta őket.
A kaszinó könyvtárnoka a homlokát tapogatta, azt hitte, megőrült és víziókat lát, midőn a legkockásabb nadrágú magas uraságok könyveket jöttek keresni, krónikákat, történelmeket s bújták nagy mohósággal, lelkendezve. Néhányan, a hevesebbek, kiballotírozási indítványt nyújtottak be.
A Zrínyi-csoport hívei, akikben még a kegyelet dolgozott, ellenezték a botrányt és azt kívánták, hogy egy becsületbíróság hozzon előbb több világosságot az ügybe; a formát könnyű megtalálni. Az ő kiindulási pontjuk az volt, hogy Alapi, nem lévén hozzászokva a XVI. században a lapolvasáshoz, nem vette észre az inkriminált közleményt; barátai szintén nem voltak lapolvasók, tehát ők sem mondhatták meg neki; nagyon eleinte történt; föl lehet tenni tehát, hogy Alapinak csakugyan nem volt tudomása a hírlapi sértésről. Igaz ellenben, hogy a történelemben előforduló adatok súlyosan esnek latba Alapi ellen és igen kellemetlenül érintik a kaszinó leghiggadtabb köreit is, különösen nehezen reparálható mulasztás, hogy a Perjéssy-eset után annyiba hagyott mindent, ahelyett, hogy rögtön becsületbíróság elé vitte volna a dolgot.
A kiballotírozási indítványt visszavonták ideiglenesen, s miután Perjéssy is beleegyezett, a becsületbíróság megalakult. Egyik tagja Zrínyi volt, aki, amint látjuk, későn érkezett, s sietve ment a tárgyalóterembe, Alapit kívül hagyván, ha szükség lenne felvilágosításaira.
– Már várnak ott bent – mondá Kricsi gróf, egy nyurga fiatal úr, ki a ruhatár felé sietett. – Der arme Kerl, dieser Alapi!
– Miért sajnálod? Mi történhetik vele? – kérdé könnyedén Zrínyi.
– Diszkvalifikálják, bruder.
– És mi baj lesz ebből? Mit jelent az? Mert én nem tudom ezeket a mizimázi fogalmakat.
– Hát senki se fog vele többé megverekedni.
– De hisz az jó neki, te bolond. Egy ember, aki verekedhetik, de ővele nem verekednek. Ezt már másodszor hallom. Legyen hát eszetek, hogy ilyeneket beszéltek.
Kricsi gróf vállat vont; csudálkozó grimaszokat vágott és lefelé indult a lépcsőkön – Zrínyi pedig eltűnt a tanácskozási terem ajtajában.
Ott ültek már az asztalnál mind a négyen azzal a fönséges komolysággal, amelyet ez az újmódi pallosjog kölcsönöz az arcoknak. Alapinak Csáky György volt a másik bírája, ki éppen tegnap tért vissza a Szepességből. Az ellenfél részéről két főúr szerepelt; elnöknek egy fehérhajú aggastyán, híres katona.
Mind felálltak, mikor Zrínyi belépett, mintha egy inkognitó-király jönne. Csak a Kricsi-féle nyeglék merték őt brudernak szólítani. Azok mindent mernek. De olyan is volt Zrínyi, mint egy régi király: nyájas, természetes, egyszerű és mégis méltóságteljes.
– Jó napot, urak! Hát mit akartok az én derék Alapimmal? – köszönté őket, vidáman helyet foglalva az asztalnál. – Mit vétett nektek?
– Hát kezdjük meg, urak – szólt az elnök –, s vegyük először az első elintézetlen ügyet, ahol csalónak nevezik Alapit.
S ezzel felolvasta az újságlapból az »Ál-Alapi« című közleményt.
Zrínyi figyelmesen hallgatta.
– Szemtelenség! – fakadt ki ingerülten – egy szó se igaz. Ő velünk volt, velünk rohant ki, velünk halt meg és velünk támadt fel.
– Láttad, mikor meghalt? – kérdé az elnök csendesen.
– Nem láthattam, mert sűrű füstben rohantunk ki; a saját kardomat se láttam, amellyel vagdalkoztam.
– Te sem láttad, Csáky?
– Engem mindjárt a hídon halálos golyó ért – én se láthattam.
– Ennyire volnánk. Most már hallgassátok meg a történelmet.
Egy csomó könyv hevert az elnök előtt, azokból kezdte felolvasni, hogy Alapi Gáspár megmenekült Szigetvárott, Kanizsa kapitánya lett 1572-ben; Horvátország bánja volt 1574-ben Draskovics Györggyel együtt.
– Lehetetlen! – hüledezett Zrínyi. – Miféle őrült diákok írták ezeket a könyveket?
– Hiteles adatok és okmányok alapján áll minden állítás – ellenveték a Perjéssy bírái. – Kinek higgyen az ember, ha a történelemnek nem?
Zrínyi fitymálóan intett a kezével és hitetlenül csóválta a fejét.
– Hadd lássuk, mi van ezekben a könyvekben énrólam?
Az elnök elmosolyodott s kinyitotta a legfelül álló Pallas-Lexikont, felolvasván onnan a Zrínyiről szóló adatokat.
Nagy álmélkodással bólingatott a fejével.
– Az ördög vigye el a szerszámotokat. Szörnyűség, hogy ezek a kis bolhák (a betűket értette) összefogdossák a cselekedeteinket. De az Alapi-dolgot mégsem hiszem. Képtelenség az! Hiszen unokaöcsém, nyílt szellemű ember, s csak szólt volna nekem. És akkor nem is velünk támad vala fel. Várjatok, amíg beszélek vele, odalent sétál az utcán.
– Fölösleges – vélte az elnök –, mert az nem lényeges, hogy Szigetvárnál esett-e el, vagy később.
– Igaz – bizonyítá Csáky György –, még ha úgy volna is, ő még csak érdemesebb hazafi ezzel, mert mikor már mi porladoztunk, ő még mindig forgatta kardját a hazáért.
– Hogyan?! – kiáltott fel Zrínyi. – Az nem lényeges, hogy igaz-e a közlemény vagy nem?
– Nem. A lényeges az – folytatá az elnök –, hogy az illető újságíróval Alapi meg nem verekedett.
– Úgy van, úgy! – bizonyítgatták a Perjéssy-pártiak.
– De ha nem tudta! – vetette föl Csáky György.
– Az mindegy! – vágott vissza egy sasorrú, kopasz becsületbíró. – Ami szabály, az szabály; az eset, sajnos, azok közé tartozik, melyek diszkvalifikálnak.
– És mit jelent az? – pattant fel élesen Zrínyi. – Magyarázzátok meg, kérlek.
– Aki ilyet eltűr magán, az nem gentleman, az nem lovag, és nincs hozzá joga többé, hogy fegyverrel kérjen elégtételt egy gentlemantól.
Zrínyinek fejébe szállt a vére, halántékai lüktettek.
– Nem lovag Alapi?! – tört ki az indulattól remegő hangon. – Alapi, aki száz csatán volt velem és aprította a törököt, aki nemes tornát vítt Zulfikár béggel, kit a »szultán kardjának« híttak, aki legyőzte az óriás gróf Salm Jánost, kétfelé hasítva a koponyáját, aki négy nap, három éjjel ült egyhuzamban nyeregben Budától Nagykemlékig, folytonosan csatározva portyázó katonákkal. És az nem lovag? (Fölkacagott gúnyosan, mintha egy vízzuhatag kezd ömleni.) Oh, nem; Alapi nem lovag. Hanem ti meg, akik itt hasaltok a billiárdposztón, mióta az anyátok köténye mellől eljöttetek, és nem láttatok soha más vitézeket, csak akik a helvét kártyákra vannak festve, ti persze mind lovagok vagytok!
Ezzel rettentő öklét felemelve, olyat csapott dühében a vörös mahagóni-asztalra, hogy rögtön kétfelé hasadt; a hamutartók, gyufatartók és a nagy fóliánsok ugráltak rajta és gurultak le szerteszét nagy csörömpöléssel, csattogással.
Ő pedig kirúgván a széket maga alól, rettentő fúriával ment ki.
– Miklós, hát ne menj! – kiálták utána konsternálva.
– Félek – mennydörgé az ajtóból, két hatalmas karját rázva –, hogy ízzé-porrá zúzlak benneteket.
Zrínyi eltávozott az épületből is, senki se mert utána menni, hogy visszahívja.
– Nem tanácsos ilyenkor – magyarázta nekik a szelíd Csáky. – Ha megbőszül, olyan mint egy tigris; ha jó kedve van, olyan, mint egy bárány.
A tanácskozást nem lehetett folytatni.
– Várjuk meg, míg Zrínyi lehűl – szólt az elnök. – Folytassuk tehát holnap.
Zrínyi haragos kivonulása feltűnvén a többi termekben, mind betódultak a kaszinó fürge, kíváncsi alakjai.
– Was gibt's denn?
Különféleképpen tárgyalták Zrínyi viselkedését, felfortyanását.
– Nem érti a lovagiasság szabályait – nyafogta egy körteképű, vörösre duzzadt szemű uracs.
– Ez nem járja a kaszinóban! – tüzelt a másik a monoklijával hadonászva. – Er muss einen anständigen Ton annehmen.
– Sapristi, csak nem akarjátok Zrínyi Miklóst is diszkvalifikálni?
És nyilván még többet is fecsegtek, csipkedtek volna, ha nincs ott a robosztus termetű, piros képű Csáky György, aki kíváncsian nézegetett embereket, tárgyakat, mert ma volt itt először, s mohón kérdezősködött mindenről.
– Kicsoda az az összevont szemöldökű úr a falon, aki, úgy látszik, mintha haragudnék rátok?
– Az a Stefi Széchenyi.
– Ki az?
– Eigentlich, egy Vas megyei nagybirtokos; a Béla papája.
– Mit csinált, hogy ide festették?
– Gott weiss was. Hagyta nekünk egy serleg és muszáj inni belőle.
Alapi ezalatt künn sétált a Kossuth Lajos utcában. A kis termetű, vézna urat, akinek azonfelül a ball váll-lapockája is ki volt nőve, egykedvűen taszigálták erre-arra a járókelők, kik ezen jól locsolt utcában nyáron estefelé némelykor szinte megtorlódnak. De ő nem bánta. Annyi csuda tárult eléje a kirakatokban, hogy nem győzte bámulni. Különben is szerette a találmányokat. Fürkésző elméje nem pihent, míg a dolgok végére nem bukkant. A legprimitívebb iparcikkek órákra lebilincselték, olyanok, amiket már senki se néz meg, mert készen találta, mikor született és természetesnek találja, hogy ezek vannak. De Alapit a dugóhúzó is bámulatba ejtette, hát még a gyufatartó a kanóccal; hát még a Halifax-korcsolyák. (Szent isten, mire való lehet az?) Itt ez, ott az. Ezer meg ezer különös tárgy. Egy fehérnemű-kereskedésben vászonpáncél, két almanagyságú kidudorodással a mell tájékán. Mi a kő! Csak tán nem az asszonyok járnak most hadba? (De bizony ők viselnek ebben háborút a férfiak ellen.)
Szóval: telt az ideje, jól mulatott; néhány ismerőssel is találkozván a szigetváriakból. Mindjárt a Gránátos utcánál szembe jött vele Nagy Kristóf vitéz, aki a szatócsnéval állt volt össze a múlt hónapban. Nem volt valami jó kedvében szegény Nagy Kristóf; nagyon lógott a bajusza. Apránkint aztán kivallogatta, hogy otthagyta az asszonyt, mert megundorodott tőle. Egyszer éjjel, azt mondja, hogy-hogynem, felébredt, gyertyát akart valami okból gyújtani, de nem lévén gyufája, a felesége ágyához botorkált, ahol mindig szokott lenni az éjjeli asztalkán gyújtó. Amint keresi a sötétben, egyszerre letaszít valamit, nagyot koppan, csörren a padlón. Gyufát gyújt és lehajol érte, hát, uramfia, egész testében összeborzad – az asszony állkapcsája volt. Pedig éppen a szép fehér fogai miatt szerettem bele – hajtogatta nagy keservesen a szegény Kristóf.
Még el sem bocsátá a nyavalyást, imhol a franciskánusok épületéből már egy másik ismerős lép ki: Vinnyói János, a káplán, tologatja a gömbölyű hasát.
– Megállj, barát! – kiáltá eléje Alapi. – Bizony már nem láttalak száz esztendeje. Botykánál vagy Dombóvárnál beszéltünk utoljára. Hát hogy vagy, barát, mit csinálsz?
Minden ügyét-baját ennek is kikérdezte apróra. (Ezért szerették Alapit az emberei.) Hát papnak mi baja eshetnék? A papnak van esze. Vinnyói bevette magát, mihelyt Pestre ért, a franciskánusokhoz s úgy él ott, saját bevallása szerint, mint a pók. Megtanult azóta kártyázni, s ha megunja magát a franciskánusoknál, átmegy a pagátot kergetni Budára, az irgalmasokhoz. Ott is szívesen látják.
– Hát éppen semmit sem dolgozol, Joannes?
– Egy kicsit foglalkozom a tanüggyel. Egy kis kártyára valót az is hoz.
– A tanüggyel? No, és milyen módon?
– Verseket és történeteket dolgozok át a sacré-coeur-öknél a növendéklányok számára. Nagy költőket és írókat javítok át: Ovidiust, Petrarcát stb.
– Ne beszélj!
Alapi kételkedve nézett rá. Alapi ajkai körül különben is mindig ott játszott a maliciózus fanyar mosoly. De most talán indokolt is volt, mert a barátot ostoba fráternek tartották Szigetvárott, aki nec ideam habet a költészetről.
– Így sétálva is azt cselekszem – folytatta az egykori várkáplán –, éppen most javítottam át egy szép strófát.
Alapi kíváncsi volt, legott el kellett mondania Vinnyóinak a versezetet:
Egy rózsaszálat kapott tőlem a babám,
De kedvesem haragszik, nem néze rám.
Mondám tehát: Add vissza a rózsát babám,
Hadd kopogtassak más lány ablakán.
– Ez a strófa, uram, egy nagy költőbül való, akit ismernie kell az ifjúságnak, a neve nem jut eszembe, de nem lehet fiatal szemérmetes lányok kezébe adni, hát ekképpen lészen fölékesítve az én szövegemben s élvezhetővé téve a zsenge leánypalántáknak:
Egy pompás csontot kapott tőlem a kutyám,
De a kutya haragszik, nem néze rám;
Mondám tehát: Add vissza a csontot, kutyám,
Hadd kopogtassak más eb ablakán.
– Hogy bírtad ilyen szépen kigondolni? – nevetett Alapi.
– Nem nehéz az, nagyságos uram – jegyzé meg önérzetesen a káplán. – Csak mindenütt kutyát kell tenni a fejér perszónák helyére.
E pillanatban egy kéz nehezedék az Alapi vállára. »Zrínyi«, szólt, őt a kéz súlyáról felismerve, és csak aztán fordult meg. Valóban Zrínyi volt, izgatottan, haragosan s ügyet sem vetve a várkáplánra, karján fogta Alapit.
– Gyere, gyere, sürgős beszélnivalóm van veled.
Vonszolta sebesen, fújva és a botjával csapkodva a levegőben, mintha kard lenne, a Koronaherceg utcán át a bank felé. Sokáig nem szólt semmit, de aztán mégse állhatta meg, elkezdte mindjárt ott az utcán:
– Hát mért nem mondtad meg azt nekem soha, Gáspár, hogy te nem haltál volt meg Szigetvár alatt!
– Hogy én nem haltam meg Szigetvár alatt? – ismétlé Alapi zavartan, révedezve…
– Mi az, Gáspár? Te megzavarodtál? Hát igaz?
– Nem tudom – dadogta Alapi s apró kék szemeit álmodozva, meredten szegzé Zrínyire. – Igaz lenne? Gyanít valamit, Miklós bátyám?
– Felolvasták a kaszinóban, a történelmekből, fóliánsokból.
– Mit?
– Hogy megmenekültél, hogy Kanizsa kapitánya voltál, aztán horvát bán voltál egy ideig Draskovics Gyurival együtt, azzal a szeplőssel.
– Istenemre, igaz! – ordíta fel Alapi, a homlokára ütve. – Hogy volt csak, hogyis volt… Hadd szedjem rendbe…
A Bécsi utcai járókelők mind megálltak, meg visszafordultak, ha odább mentek, annyira feltűnő volt a kis vézna ember viselkedése.
– Írják a könyvek – folytatá Zrínyi –, hogy egyszer, mint a horvát rendek seregeinek vezére, valami parasztkirályt fogtál el, valami Gubec Mátyást.
– Igen, igen; kerékbe törettem a zsiványt. Mindenható az isten! Valóban úgy történt minden.
– De hát mért tagadtad el akkor, mért nem szóltál nekem?
– Nem tudhattam.
– Hogyan? Nem emlékeztél volna?
– Emlékeztem, bátyám, de azt hittem, valami álom, valami képzelődés nyűgöz le, vagy másoktól régen hallott história nyomódott be emlékezetembe olyan élénken, mintha én magam lettem volna abban a szereplő. Gyakran megtörténik ez. Minden összefolyt előttem. Rémlett nekem, az igaz, hogy túléltem a szigetvári napot, de féltem, kinevetnek, ha előhozakodom vele. S aztán nem támadtunk-e fel együtt egy csoportban? Hihettem-e, hogy amit én álmodtam, az valóság is lehetne?
– Csakugyan megfoghatatlan: ha így van, miért támadtál fel akkor velünk?
– Igaz, bátya, a könyvek nem hazudnak; minden úgy történt; kidomborodnak immár előttem a részletek: Szigetvárott a török kezébe kerültem, s felgyógyulásom után kiváltottak a rokonaim – igen, mert sokáig feküdtem, tizenhét sebet kaptam Szigetvár alatt.
– Tizenhét seb! A mennykőbe is! – szólt közbe Zrínyi. – Tizenhét vitézi seb bizonyosan úgy vétetik az égben, mint a hazáért elszenvedett halál. Értem most már, hogy köztünk támasztott fel a gondviselés.
Az előbb még ádáz haragban tomboló hős ellágyult és gyöngéden nyújtotta kezét Alapinak:
– Derék vitéz vagy, Gáspár öcsém. Hanem ezek a mostani szattyán-emberek meg akarnak enni, mert rossz modorod van, kellemetlenségeket mondasz nekik. Az ügyed nagyon rosszul áll a kaszinóban.
Alapi csak mosolygott, mint a gyermek, akinek fogalma sincs a veszélyről. Olyan évelődésformának vette az egészet körülbelül Zrínyi is. Úgy tűnt fel neki, mintha azzal ijesztgetnének valakit, hogy mindjárt lőnek egy bodzafapuskából.
Pedig igazán rosszul állott az Alapi–Perjéssy-affér. Csáky György, aki teljesen informáltatta magát, valóságosan hosszú orral jött be a bankba a kaszinóbul: »Csinálni kellene nekünk is valamit a holnapi tárgyalásra, mert Perjéssy hívei mindenféle módon preparálják a hangulatot Alapi ellen a kaszinó tagjai közt.«
Többen együtt jöttek Csákyval a Zrínyi újkori barátai közül. Ezek is mind amellett voltak, hogy nem elég azt bizonyítani Alapiról, hogy derék, becsületes ember, mocsoktalan lovag, akár maga a híres Lancelot, mert itt a forma uralkodik. A forma és mindig csak a forma. A lényeg semmi, hanem a forma szent. A mostani emberek olyan lovagok, mint amilyenek madaraknak a kitömött madarak. Éppen nézegetett ma ilyeneket Alapi a kirakatokban. Ha szépen áll a csőrük, a tollazatuk, hát tökéletesek, az nem tesz semmit, hogy a belsejükben kóc van és nem vér, azért ők a forma szerint kifogástalanok. Vigyázzatok, a formákkal ölik meg Alapit. Hát a formák ellen hasonlóan formákkal kell küzdeni, mert a formák embereinek csak megint a formák imponálnak. Jó lesz ennek folytán valami okos, szakértő emberrel tanácskozni, például Gajári Ödönnel vagy gróf Keglevich Istvánnal.
Csáky György tehát szót fogadott és nyomban felkereste Keglevichet, aki meghallgatván a tényállást, körülbelül tudta is már az összes részleteket, műértően fontolgatva tekintett végig a tényeken, mint egy finom szakács az elébe tett anyagokon, hogy mit lehetne azokból kihozni, aztán egyszerre vidáman csettentett a nyelvével:
– Nagyon egyszerű a kérdés. Azt kell mondani a holnapi tárgyaláson, hogy az Alapi esete a szerkesztővel teljesen abnormis és semmi szabály alá nem vonható.
– Miért?
Keglevich furfangosan nevetett.
– Mert Alapinál esetleges fizikai lehetetlenségek foroghatnak fenn, minden sértésért elégtételt vehetni.
– Hogyhogy?
– Tegyük fel, hogy Alapiról Pray, Istvánffy vagy Jászay, szóval: valamelyik olyan történetíró írta volna meg, hogy gazember, aki már kétszáz év előtt meghalt, hogyan vehetne most magának Alapi azokon szatiszfakciót? Hát nem volna az lehetetlen? S ami lehetetlen, az nem diffamáló. Nos, ebből aztán egyenesen az következik, hogy Alapi abnormis személy. S ha abnormis, nem lehetnek rá kötelezők a normális szabályok és kódexek.
Csáky majd a bőréből ugrott ki örömében, s vitte haza nagy sebbel-lobbal a fifikus tanácsot.
A becsületbíróság másnapra halasztott tárgyalásán csakugyan használt az argumentum. A Perjéssy-párti bírák meghökkentek. Ez bizony igaz. A kopasz koponya eleget izzadott (mert a kopasz becsületbíró vitte a szót), látszott rajta a kínlódás, de nem bírt semmi ellenargumentumot kifacsarni. Az ilyen fejnél a mészkő is hamarabb ad szikrát. Igaz, vagy nem igaz, ők azért a felük felé szeretnék hajlítani az igazságot, mert ők bírák, s oda argumentáltak, felhozván hetet-havat, hogy a felük mégsem tartozik megverekedni Alapival.
A másik Perjéssy-féle bíró megbetegedett az éjjel – tehát újjal kellett őt pótolni: báró Harkányi Frigyessel. Ez legalább szeretetreméltó ellenség (vagy bíró – mert mindegy), közbe-közbe vidám adomákat szőtt.
– Ezeket már hallottam – jegyzé meg Zrínyi.
– Hol? Kitől? – kérdé Harkányi röstelkedve.
– Még csáktornyai lakos koromban az ottani plébánostól.
A becsületbíróság gonoszul mosolygott a régi adomákon, de Zrínyi gavallérosan viszonozta egy újjal:
– Olyan világ van itt tiköztetek – mondá kedélyesen, a tárgyalás argumentumaira célozva –, mint az én gyermekkoromban volt Ferdinánd és János alatt: Ferdinánd is nevezett ki a megyémbe, Somogyba, főispánt, Szapolyai is. A Ferdinánd főispánja is megyegyűlést hívott össze Kaposvárra és megalakította a tisztikart: alispánt, szolgabírákat, községi bírákat, nemkülönben a Jánosé is. Mármost aztán egy-egy faluban az egyik ember a Szapolyai hívének mondotta magát, a szomszédja ellenben már a Ferdinánd pártján volt és így tovább. Ha két különböző párton voltak Péter és Pál és ha összepereltek, hát egyik is a maga szolgabírájához vitte a panaszát, a másik is. Volt ebből nagy hercehurca. Ha pedig egy párton voltak és elmentek, teszem azt, a Szapolyai-párti bíróhoz, hát amelyik elvesztette a pörét, legott átpártolt Ferdinándhoz, ahol aztán okvetlenül megnyerte a Ferdinánd-párti bírónál. Ezért tűntök ti fel nekem olyan nagyon ismerősöknek. Mintha már találkoztam volna az igazságaitokkal valahol.
Hosszas vita után végre az elnök, a katonaviselt fehér aggastyán, az Alapiék argumentumainak adott igazat, s meghozatott a határozat, hogy báró Perjéssy elégtételt tartozik adni Alapi Gáspárnak.
Nagy érdeklődést keltett a fashionable körökben a párbaj híre. Egyébiránt mindenütt. Hogyne az ördögbe! Párbaj egy exholttal! Egy Zrínyi korabeli vitézzel. Aki különben úgy néz ki, mint egy beteg macska, vagy mint egy egészséges szabólegény. (Kricsi's Worte.) Ah, a Perjéssy, a kedves Miska báró. Irigylendő egy miskaság! (Auch Kricsi's Witz.) Mondieu, milyen rekord! Megvagdalni egy reneszánszkorabeli lovagot, egy afféle Bouillon Gottfriedet en miniature.
A nevezetes esemény minden mozzanata reprodukáltatott a lapokban. Ezek a papír-orgazdák szeretik a vért. Nagy farizeusok. Ha meglátják a vért, lármáznak, szörnyűködnek, közé keverik könnyeiket és tintájukat, de szeretik, kimondhatatlanul szeretik a vért – a másokét.
És a Belzebub segíti őket. Nagy szenzációt tologatott eléjük.
A párbaj, mely egy vívóteremben történt, könnyű sértés lévén, kardra ment, első vérre. Senki se gondolt szerencsétlenségre. A Miska báró már két év előtt megkapta a »bajnok« címet az Atlétikai Klubtól, hát nem csirke; – Alapi is tudja a módját, ha el nem felejtette, hát egy pár bravúrsuhintást mutatnak és végzik valami szerény karcolással.
A felek kiálltak, s Alapi csak játszott egy darabig a kis báróval, még hátrált is, aztán mintha egyszerre megunta volna, hogy elég volt már, bizonyos vehemenciával csillant meg kezében a penge sajátszerű cikázással, amit, állítólag, egy arabstul tanult háromszáz és néhány esztendő előtt.
Egyetlen könnyed vágással, annyi grace-szal, mint mikor egy almát akar valaki elegánsan kettészelni, a bal halántéktól kezdődve, végig a bal szemen, a szájpadláson, széthasította Perjéssy koponyáját, úgy, hogy megnyílt a belseje, mint egy bibliotéka, a szeme pedig kifutott, s az irtózatos vágás, el nem végződhetvén a koponyán, utat hasított magának be mélyen a vállperecbe és ott átvágta az életeret. Élő emberek sohase láttak ilyet. A Toldi Miklós ereje lakott ennek a vézna embernek a sovány karjaiban.
– Ide, Farkas! Hamar, Farkas! – rohantak az orvosok a szivacsaikkal, tapaszaikkal, tűikkel.
Alapi Gáspár ellenben leereszté a kardját nyugodtan és csendesen, a Perjéssy segédei felé fordult:
– Manu propria – mondá az ő szatirikus fanyar mosolyával. – Reménylem, elismerik most már az urak, hogy az igazi Alapi Gáspár vagyok, de Nagykemlék.
Azok szótlanul, megüvegesedett szemekkel néztek rá, mint egy természetfölötti szörnyetegre.
Az orvosok mindent megtettek, amit lehetett, de nem volt mentség: az elvérzést nem lehetett megakadályozni, és az előhívott mentők már csak holttestet találtak.
Volt nagy megrökönyödés a városban. Az eset híre elterjedt, mint a futótűz, egy óra múlva már a kis bogárhátú házakban is beszélték, a Gellért alján és a távol Zuglóban fákat nyesegető napszámosok közt folyt a szó:
– Megint bomlanak a nagyurak. Egyet leöltek maguk közül.
– Ostoba mulatság. Mikor vadaskertjük van és ölhetnének őzet is vagy szarvast.
Bent a város közepén, a Korona utcában pedig csoportokban álltak ki a boltajtók elé az incifinci varrólányok, élőrózsák a művirágok között, s sóhajtozva emlegették:
– Pedig, istenem, de szép fiú volt!
A hordárok rikácsolva árulták a lapok rendkívüli kiadásait: »Halálos kimenetelű kardpárbaj!« A Nemzeti Kaszinó épületére kitűzték a gyászlobogót. A képviselőház folyosójára dr. Rosenberg Gyula hozta meg a hírt, s ott mindjárt azt kezdték firtatni, hogy mit hagyott itt a halott; s minthogy nem volt egyéb, csak egy vadászebidomító szövetkezetnek elnöke, azt találgatták, hogy kit lehetne a helyére tenni. Mint minden megüresedett hivatalnál a világon, itt is mindjárt mindenkinek Hieronymi Károly volt az első gondolata – csak azután ágaztak szét a jóakaratok kevésbé tekintélyes egyéniségek közt.
A részvét a temetés napjáig (szombaton délután volt a Perjéssy temetése) óriási módon felcsigáztatott, részint a lapok cikkei által – melyekből csak néhány címet kell fölemlíteni: »Középkori brutalitás«, »A holt vitéz suhintása«, »Egy horvát Holubár« – részint azon megható részletek miatt, melyek kolportáltattak. A halál különben is nagyítóüveget visel, s ha hirtelen visz el valakit, a nagy sietésben rendesen ott felejti.
Ez az üveg szépnek, okosnak, felülmúlhatatlannak mutatja az elköltözöttet. Lángész volt, gavallér volt. A szívek húrjait megrezegteti egy fájó gondolat, s egy kis keserűség támad nyomában. A halott igazsága erősebb, mint az élőé – az ő örökre becsukott szemeiből világosabban látszik az őszintesége. Egyébiránt az összes emberi hazugságok közül ez a legszebb.
Száz és száz koszorú borította el a koporsót, s óriási tömeg kísérte ki a temetőbe; rokonai, menyasszonya, a kaszinó urai és az utcák dologtalan népei. Ez a csőcselék. Ez a ronda nép. Ki adna ennek a véleményére valamit. És mégis ez a legnagyobb pompa. Nagy pályák, nagy ambíciók, ragyogó életutak betetőzése. – Ez, amit pénzzel nem lehet megvenni. Hogy megindulnak anyókák, csizmadia-inasok, facér pincérek és székálló legények. A pálinkasöntések mellől, amerre a menet megy, előkullognak a vén napszámosok, és ők is mennek a hömpölygő népárral; kimenőt vesznek a szolgálók és szakácsnők, hasonlóan belevegyülve a kavargó embertömegbe, hol egy-egy mondás, szinte szikra, égeti, izgatja, háborítja a fogékonyakat.
– Bizony nem jó, nem szép, hogy a hajdani magyarok ölni kezdik a mostaniakat.
Megy-megy a tömeg lassan, ünnepélyesen a koporsó után, mintha az övé lenne. Ez alacsony, máskor közömbös rétegeket áthatja egy homályos érzés, egy sejtelem, több, egy tudás, hogy most történik valami.
És aztán? Aztán elmúlik a temetés, bekaparták a halottat, egy púppal több púp van a földön, s egy evővel kevesebb itt fönn; egy evővel, egy parancsolóval vagy egy szolgával. De az mindegy.
A nagy urak hazaoszlanak, a síró menyasszony elájul, a szülők zokognak, a csőcselék pedig elérzékenyül ezeken – a közhangulatot beszívja, mint az itatóspapiros a zsírt. Ezzel a közhangulattal aztán odacsoportosul a Zrínyi-féle bank elé és elkezdi a tüntetéseket.
– Abcúg Alapi! Abcúg Zrínyi!
Jó szerencse, hogy nem alszik a gondviselés. A rendőrség ott toppan és szétkergeti őket.
