ÚJ KORSZAK, ÚJ KÍVÁNALMAK. THEWREWK TUDOMÁNYTÖRTÉNETI HELYE
ÚJ KORSZAK, ÚJ KÍVÁNALMAK. THEWREWK TUDOMÁNYTÖRTÉNETI HELYE
Az összhang hiánya a dékáni beszédben hirdetett elvek és a gyakorlat között nemcsak a társadalom és az egyetem vonatkozásában észlelhető, hanem Thewrewk életében is. Beszédében helyesen hangsúlyozta, hogy a mindenhez értő, mindennel foglalkozó tudósok kora elmúlt, „a polyhistort a specialista szakember váltotta föl”. Ám Thewrewk sokkal közelebb állott a polihisztor tudós típusához, mint a század második felének szakemberéhez. Foglalkozott klasszika-filológiával és magyar nyelvészettel, zenetudománnyal és cigány folklórral. Tanárai, mint Halder vagy Tangl is ilyenek voltak, mint említettem, s ilyen a XIX. század első felének számos kitűnő klasszikus filológusa, pl. Lachmann vagy Haupt, akik mint germanisták is jelentőset alkottak. Ebbe az irányba hajtotta Thewrewköt nemcsak sokirányú érdeklődése, hanem a nemzeti kultúra kutatása iránti reformkori szellemű elkötelezettsége is, „Mindig azon voltam, hogy classicus tanulmányaim a nemzeti nyelvünket és irodalmunkat érdeklő tudományokra nézve mentől hasznosabbakká váljanak” – írta a József főhercegre mondott emlékbeszédben.
A korszerű tudós típusa azonban nem ez volt, és Thewrewk első tanítványai, Ábel vagy Pecz sem ebben az irányban haladtak. A kérdés tulajdonképpen már Thewrewk indulásakor jelentkezett. Az Ilias 1. énekének Thewrewk-féle kiadásáról ketten írtak hosszabb ismertetést, Dávid István a Kritikai Lapokban és Budenz József a Nyelvtudományi Közleményekben. Dávid „középiskolás fokon” sorolgatja el, hogy hol, melyik szó jelentését vagy árnyalatát kellett volna másképp megadni. Ez jelzi azt a szintet, amelyet Thewrewk meghaladott és amelyet emelni akart. Ha viszont az ember Budenz bírálatát olvassa, aki egészében sokkal magasabbra értékeli a munkát, mint Dávid, nemcsak azt érzi, hogy a bíráló itt lényeges kérdésekhez szól hozzá, hanem azt is, hogy itt egy nyelvész szaktudós szól hozzá egy, az indogermanisztikában is jártas, de voltaképpen nem nyelvész szakember munkájához.
Ez a „közbülső” helyzet azután általánosabb értelemben is jellemző maradt Thewrewk pályájára. Említettem, hogy a hatvanas években a Schleicher-féle nyelvészet elkötelezett követője lett. Ez akkor kétségkívül a legkorszerűbb irányzat volt, s Thewrewk ezzel meghaladva mindenféle délibábos vagy spekulatív nyelvészetet, a kor legkiválóbb hazai nyelvtudósainak lett fegyvertársa. Ez a fajta nyelvészet azonban a nyolcvanas évektől kezdve, az újgrammatikus irányzat kibontakozásával meghaladottá vált. Thewrewk viszont még 1887-ben is úgy tanított, mint régen, s később elhagyta ugyan egyetemi előadásaiból azt a részt, mely a nyelvtudományt „természettörténeti disciplinának” mondta, de az újgrammatikusokkal szemben mindvégig tartózkodó maradt, s még a kilencvenes évek elején is ebben a szellemben tartott „bevezetést a nyelvtudományba” – mikor az Egyetemen már Simonyi tanított, s Mayr Aurél, az indoeurópai nyelvészet tanára pályatételnek a hallgatók számára ezt tűzte ki: „Miben különbözik De Saussure vocalrendszere a neogrammatikusokétól?”
Thewrewk maga legfőbb érdemének a „filológiai módszer” magyarországi meghonosítását tartotta. Nem alaptalanul. Ilias-kommentárjáról szóltam. Bartallal az Aeneis egy helyéről folytatott vitájában azt mutatta be, hogyan kell egy szöveghelyet a szöveg összefüggése alapján, Aeneis- és Germania-kommentárjában azt, hogyan más szövegek bevonásával értelmezni. Különféle folyóiratokban megjelent kommentárjai, szövegkritikai észrevételei semmiben sem maradtak el a jó európai átlagtól. Festusszal kapcsolatban azt is bebizonyította, hogy nemcsak egyes helyek szövegkritikai megítélésére képes. Egyetemi tanárként pedig mindezt tanította is. Ezt mutatja Ábel, aki mégiscsak az ő tanítványa volt, mutatja Pecz, s mutatják rendszeresen meghirdetett szövegkritikai gyakorlatai, melyekből az Egyetemes Philologiai Közlönyben közzétett vagy naplójába bejegyzett Variae lectiones (szövegjavítások) kinőttek. Még a kilencvenes években is, mikor már dékáni és rektori tevékenysége és egyéb közszereplései szinte teljesen lekötötték, rendszeresen segítette tanácsaival, kritikájával Bartalt a magyarországi latinság szótárának elkészítésében, éveken át foglalkozott Dévay József Aeneas Sylvius-kiadásával, újra meg újra elmagyarázva neki, hogyan kell apparatus criticust csinálni, „de bajosan érti meg az embert, mert dilettáns” – jegyzi meg lemondóan naplójában; s még 1904-ben is azzal a gondolattal foglalkozott, hogy a Hagen-féle Gradus ad criticen-hez hasonló szövegkritikai példatárat állít össze (amiből persze semmi sem lett).
Az idők folyamán azonban a filológia szaktudománya is fejlődött, módszerei, eszköztára gazdagodtak, s Thewrewk ennek jelentőségét már nem tudta egészen megérteni. Míg Némethy gyenge Tristia-kommentárját örömmel fogadta, az aristotelési De anima Förster Aurél-féle kiadásának láttán – mely először vette a szöveg megállapításában a késő ókori és középkori görög kommentárokat is figyelembe, s így mérföldkövet jelent a mű kiadásainak történetében – aggodalmasan csak ennyit jegyzett fel: „Akármilyen derék munka, az Akadémia költségén való közrebocsátását a fordítási gyűjtemény sínyli meg.” Mintha elfelejtette volna, milyen rosszul esett neki a Festus-kiadással kapcsolatban tapasztalt értetlenség, de mindenképpen láthatólag nem érzékelve, hogy a klasszika-filológia Magyarországon is nagykorúvá, önálló szaktudománnyá volt válóban, melynek immár nem az az elsőrendű feladata, hogy a fordítások iránti közönségigényt kielégítse. – Amikor pedig (1913-ban) a fiatal Brisits Frigyes kereste fel, hogy Rákóczi Vallomásainak kéziratát elkérje, „mert az ívek víznyomásait akarja megvizsgálni stb. stb.”, Thewrewk értetlenül áll ezzel szemben, és mindenáron arról akarta meggyőzni a buzgó fiatalembert, „hogy ilyenféle kutatásnak semmiféle hasznát nem veszi”, hiszen a kéziratot ő, Thewrewk rendezte sajtó alá, s a nyomtatott szöveg tökéletesen megegyezik az eredetivel… Thewrewknek az adott esetben talán még igaza is volt: a birtokában levő példány az eredetinek Griza Ágost készítette másolata volt, s egy XIX. századi másolat vízjelének vizsgálata csakugyan eléggé érdektelen a Vallomások szempontjából. Sajnos nem lehet azonban a Naplót olvasva kizárni azt sem, hogy Thewrewk általában sem látta a vízjelek tudományos jelentőségét, noha ezek fontosságát a kéziratok vizsgálatában a XIX. század közepétől kezdték felismerni, és 1907-ben megjelent Briquet nagy katalógusa, mely a kutatásnak új lendületet adott.
Ami zenetudományi, ritmikai, metrikai munkásságát illeti, a dolog nem ilyen egyértelmű. A magyar zene vonatkozásában útkészítő voltára már utaltam. A görög metrikában alapjában a Westphal-féle irányzatot követte. Ez a hatvanas-hetvenes évek legkorszerűbb, nagy hatású irányzata volt, Thewrewk tehát, mikor mindjárt egyetemi tanársága első éveiben (1875, 1877) A régi rhythmika rendszere, illetve A görög, a latin és a magyar rhythmika rendszere címen tartott egyetemi előadásokat, kora legjobb szintjén állt. A nyolcvanas évektől kezdve azonban egy új irányzat kezdett tért hódítani, melyet Wilamowitz neve fémjelez, s mely egyebek mellett abban is különbözött az előbbitől, hogy nem az ókori elméletből és a zenéből indult ki, hogy az így kialakított elméletet alkalmazza azután a versek anyagára, hanem a versek anyagának metrikai elemzéséből. A fejlődés tehát a szakosodás, egy-egy nyelv ritmikai sajtáságainak és verselésének kutatása felé haladt. Westphal és némely követője tett ugyan kísérletet egy indoeurópai összehasonlító metrika kidolgozására, de eredményeik bizonytalan, elfolyó volta maga is mutatta, hogy előbb alapos részletvizsgálódásokra van szükség.
A magyar metrika és ritmika területén Thewrewk éppen azért tudott jelentőset alkotni, mert itt elmélyültebb részletkutatásokat végzett. A nyelv, a zene és a verselés összefüggéseit árnyaltabban próbálta megragadni, mint sokan előtte és utána. A görögöket követve azt vallotta, hogy a ritmusérzék és a ritmusigény velünk született, természetadta sajátság. Ez különféle népek esetében különbözőképpen nyilvánulhat meg, egy-egy nép esetében azonban beszédben, zenében és táncban egyformán. Fejlődéstörténetileg a nyelv ritmusa a meghatározó, mert „a természetadta, tehát első hangszer az emberi szó, s ennél fogva a zene mindenütt a nyelv szolgálatában, a dalban veszi kezdetét”. Mivel azonban a ritmus a zenében tisztábban mutatkozik meg – a szavak a megfelelő gondolatot kifejezendő torzíthatják a ritmust – s e tiszta formák azután „érzésünkben lappanganak”, az idők múltával az egyes versek esetében a zenei ritmus lesz a meghatározó. „A verselés… vagy egy már meglevő dallam ütemmintáinak, vagy annak az érzésünkben lappangó ritmusformának szótagokkal való kitöltése, mely a gondolataink megtestesülésénél eszünkbe ötlő szók hullámzását legjobban megközelítik.” Dallamritmus és versritmus tehát elválaszthatatlan, de mindig bizonyos feszültségben is van. Gondolatait Thewrewk teljes rendszerességgel nem fejtette ki, így az őt különben nagyon elismerő, de rajta túl is haladó Négyesi rendszerezése (mely azonban a hangsúlyt túlságosan is a dallam meghatározó szerepére tette, szemben Thewrewk dialektikusabb látásmódjával) elfeledtette Thewrewk érdemeit és termékeny gondolatait, mint ahogy zenetudományi elgondolásai is feledésbe mentek, mikor a nagy utódok hozzáláttak, hogy azokat magasabb szinten megvalósítsák. Sajnos sok jó ritmikai részletmegfigyelése is, melyeket éppen rektorsága után, egy rövidéletű folyóiratban cikksorozat formájában tett közzé, ugyanerre a sorsra jutott. A magyar ritmus vizsgálatához hasonló részlettanulmányokat azonban más nyelvek vonatkozásában nem végzett – holott ha 1873-ban, székfoglalójában elkezdett gondolatát folytatja, talán a finnugor összehasonlító ritmika úttörője lehetett volna! –, s így a különféle más nyelvek ritmikájával kapcsolatos fejtegetései inkább a Westphal-iskola egy sajátos utóvirágzásának, mint a Meillet-től megalapozott indoeurópai összehasonlító metrika előfutárának tekinthetők.
Elgondolkodtatóbb ennél, hogy nemcsak maga nem merült részletvizsgálódásokba, hanem – bár olyan általános jellegű munkákat, mint K. Büchner Arbeit und Rhythnaus-a, nagy érdeklődéssel olvasott – a görög metrika kutatásának új irányáról, mely éppen az alapos részletmegfigyelésekre épült, úgy látszik, nem is nagyon vett tudomást. Wilamowitz neve egyszer vagy kétszer ha előfordul (akkor is mellékesen) naplójában, az egyetemi előadásai alapján készült kőnyomatos jegyzetekben pedig, amennyire meg tudtam állapítani, egyszer sem. Mindenesetre tény, hogy Förster Aurél hozzá benyújtott, a hexameter eredetéről szóló doktori értekezésének megírásához nem tőle nyerte az indítást, hanem H. Dielstől, aki szemináriumában a görög disztichon bizonyos szempontból való megfigyelését tűzte ki számára feladatul.
Ez azért is feltűnő, mert Thewrewk tanári tevékenységét fontosnak tartotta, és tanítványaival való kapcsolata minden jel szerint bensőséges volt, készséggel segítette őket, kivált ha tehetséget látott bennük. Borzsák István Ábel Jenőről szóló könyvéből tudjuk, hogyan támogatta e kiváló tanítványát (aki pedig nem mindig nagyon szerényen kérte ezeket a támogatásokat); Pecz Vilmos első dolgozatát ő ajánlotta be egy tekintélyes osztrák szakfolyóiratnak; Hóman Ottónál (aki akkor, 1898-ban miniszteri tanácsos volt) szorgalmazta, hogy Hornyánszky, aki vidéken tanított, „hazai tudományosságunk érdekében” Budapestre kerüljön; Némethy Géza és Fináczy Ernő hozzá írt levelei szerint meleg emberi kapcsolatokról tanúskodnak, s bizonyára az is mond valamit, hogy Révay József emlékirataiban hajdani tanárai közül Gyulai mellett csak róla emlékezik meg hosszabban, meleg szeretettel. Anyagilag alkalmilag olykor jelentéktelen tanítványokat is segített, a Grazban nagyon sanyarú anyagi viszony ok közt tengődő Katona Lajos ösztöndíjkérését személyesen vitte fel Berzeviczy Alberthez (akkoriban, 1885-ben miniszteri tanácsos), s mikor ez eredménytelen volt, attól sem riadt vissza, hogy nagy tehetségű tanítványa megsegítése érdekében tanárkollégáit is megvágja. (Megrendítő olvasmányok Katona grazi levelei, aki a neki küldött egyszeri összeget később, már mint egyetemi magán tanár, majd rendes tanár úgy „adta meg”, hogy évente ugyanannyit, 25 forintot egy arra érdemes klasszikus vagy modern filológus hallgatónak juttatott – teljesen névtelenül, a dolgot csak Thewrewk naplójából lehet tudni.)
Egyetemi előadásai, amennyire a kőnyomatos jegyzetekből meg lehet állapítani, kiegyensúlyozott ismeretközlések voltak. Bevezetésül a tárgyalt kérdéskör bibliográfiáját adta (itt fogható meg leginkább, hogy az újabb szakirodalmat nemigen vette figyelembe), azután áttért a tárgyra, nagyjából olyan modorban tárgyalva azt, mint amilyennel Anakreón fordítása bevezetésében találkoztunk: pontos adatszerűség, esztétikai értékelés ritkán (akkor is esetleg másoktól való idézetek formájában). Érdekes kivétel Catullus és Horatius: míg az előbbit érezhető szeretettel tárgyalja, Horatius ódáit ridegen, hiányolva belőlük az őszinte érzést. Szövegmagyarázatai nyelvi és tárgyi magyarázatok voltak. Nyelvtudományi előadásaiban egész oldalakat vett át szó szerint a hatvanas években írt nyelvészeti tanulmányaiból. Bizonyára sokat lehetett tőle tanulni (bár érdekesmód egész tanári pályáján elég kevés témáról tartotta előadásait), kétségkívül hasznos feladatokat tűzött tanítványai elé (többnyire a szövegkritika vagy az ókori irodalomnak a magyar irodalomra tett hatása köréből), de valamit, úgy látszik, mégsem tudott: tanítványait ihletni, nekik tudományos távlatokat mutatni (Némethynek, Várinak Ábel adott indítást, a későbbieknek Hegedűs).
Ez megint összefügg egy általánosabb problémával is. A német újhumanizmus klasszika-filológiája kidolgozta a filológiai módszert a XVIII/XIX. század fordulóján, de számára ez a módszer eszköz volt a cél, a teljesség megragadásának szolgálatában, legalább legnagyobb képviselői esetében – akik mellett természetesen az ilyen messzire nem látó kismesterek sokasága dolgozott, sokszor valóban inkább csak a módszer feletti önfeledt örömében. Thewrewk számára a módszer elterjesztése maga volt a cél. Lehet, hogy mert maga nem is látott messzebbre, de mindenképpen mert a XIX. századi Magyarország „filológiai sivatagában” erre volt szükség. Ahhoz, hogy Thewrewk az ókorral való foglalkozást az európai szinthez felzárkóztathassa, az alapoknál kellett kezdenie.
Nem tagadható, hogy az alapok lerakásában jelentős érdemei voltak. Az európai klasszika-filológia azonban már régen túl volt az alapok lerakásán. A hihetetlenül megnövekedett anyag (régészeti leletek, feliratok, papiruszok, a keleti forrásanyag stb.), az ezeket feldolgozó tudományágak rohamos fejlődése, a hatalmas kézikönyvsorozatok, lexikonok ezt a válságot elfedték, a szakemberek a virágzást érzékelték. Közben azonban veszendőbe ment az újhumanizmus klasszika-filológiájának két fontos vonása: a klasszika-filológia megszűnt a kor nagy eszméinek hordozója lenni, életidegenné, a kívülálló számára érdektelenné vált, illetőleg feladta az ókor egységben látásának igényét. Az időszerű, a soron következő feladat ennek a bajnak a megszüntetése lett volna. Thewrewknek tehát mindjárt azt kellett volna modernizálnia és meghaladnia, amit el akart érni. Gyakorlatiasabban fogalmazva: Magyarországon a szakember típusú tudós nevelése jelentette a következő fejlődési fokot. Ezt, mint dékáni beszéde mutatja, Thewrewk is jól látta, ha maga még inkább a polihisztor típusához állott is közel. Azonban a válság Európában éppen abból adódott, hogy a klasszika-filológia különféle szakemberek művelte részterületekre bomlott, s a kérdés éppen az volt, hogyan lehet egy új, magasabb egységet létrehozni, az ókort egységben, s egyben az újkori emberrel való viszonyában megragadni. A feladatok egymásra torlódtak, s Thewrewk a kivezető utat valószínűleg akkor sem tudta volna megmutatni, ha a válságot, s annak okát tisztán látja.
Azért, hogy nem látta, nem szabad feltétlenül megróni. A válságot először nem a virágzást érzékelő és annak örvendező filológusok érzékelték, hanem a kívülállók. Különösen áll ez Magyarországra, éppen mert a klasszika-filológia itt kevésbé volt fejlett, mint Nyugaton, s a tudománynak itt nem voltak olyan nagy eredményei, melyek működésének kérdéseit, bizonyos életidegenségét leplezhették vagy ellensúlyozhatták volna, másfelől, mert itt az „élet” még súlyosabb feszültségekkel és ellentmondásokkal volt terhes, s ezáltal a filológiával szemben elutasító utilitarisztikus vagy filantropikus nézetek is elevenebben érvényesültek. Ebben az összefüggésben érthető, hogy nemcsak az Üstökös élcelődött 1885-ben az akkor már tekintélyes professzoron, mint aki csak penészszagot és dohos levegőt visz a Kisfaludy Társaságba, hanem két évvel később a nagy műveltségű művészettörténész, Pulszky Ferenc is a Pesti Hírlap vezércikkében kelt ki a már sajtó alatt levő Festus-kiadás ellen, mint amely felesleges, mert sok pénzbe kerül, és úgyis csak néhány tudós olvassa. Ebben az összefüggésben érthető, hogy két olyan, a klasszikus műveltség irányában igazán nem ellenséges esztéta, mint Greguss Ágost (már a hetvenes években) és Péterfy Jenő hívta fel a figyelmet a veszélyre, hogy a filológia a „beavatottak” játékává válik. Ebben az összefüggésben érthetők Heinrich Gusztáv fejtegetései, hogy a modern filológia előbb-utóbb ki fogja szorítani a klasszika-filológiát az iskolából (1902), ebben Hatvany Lajos híres-hírhedt könyve a klasszika-filológiáról, mint a tudni nem érdemes dolgok tudományáról (1908).
Az is érthető, hogy a válságot esztéták érzékelték, s hogy Hatvany is az esztétikai megközelítés hiányát kérte számon a klasszika-filológiától a legindulatosabban, hiszen említettem, hogy a fejlődésgondolat jegyében dolgozó, történeti szemléletű filológia ezzel tudott a legkevesebbet kezdeni. (A válságot csak mélyítette, hogy a századvégre maga a fejlődésgondolat hitele is megingott.) A kérdés az egyetemen és Thewrewk számára személyesen az Ábel halálával megüresedett tanszék betöltése kapcsán vetődött fel. A Kartól a jelölésre kiküldött bizottság Thewrewk vezetésével a következőket javasolta és a következő sorrendben: Pecz Vilmos, Némethy Géza, Csengeri János. A Kar 1890. május 28-án tárgyalta az ügyet. Medveczky Frigyes hozzászólásában fájlalta, hogy a bizottság mellőzte a másik (a kolozsvári) egyetem tanárait, különösen pedig Hegedűs Istvánt ajánlotta, a kolozsvári egyetem klasszikus-filológus tanárát (korábban ugyanott az esztétika magántanárát), akinek irodalomtörténeti és esztétikai munkássága is figyelemre méltó – amit Medveczky fontosnak tartott. Hasonló értelemben szólt Beöthy Zsolt (az esztétika tanára) és Ballagi Aladár. A bizottság javaslatát a bizottsági tagok, Budenz, Pasteiner Gyula és Thewrewk védték (Pasteiner Hegedűs esetében „a szakszerűbb philologiai munkásságot” hiányolta). A Kar végül 23: 7 arányban elfogadta a bizottság javaslatát. A minisztérium azonban azzal az indoklással, hogy a bizottság nem vett figyelembe minden pályázót, visszaadta az ügyet a Karnak.
A Kar szeptember 25-én tárgyalta újra a dolgot. A bizottság fenntartotta álláspontját. Ellene ismét Medveczky és Ballagi szólalt fel, ezúttal azonban Heinrich Gusztáv is, aki a tavaszi ülésen még mint dékán elnökölt, s így – alkalmasint pártatlanságát fenntartandó – nem elegyedett a vitába. Felszólalásában azt javasolta, hogy Hegedűs és Szamosi János aequo loco terjesztessenek fel. (Szamosi a kolozsvári egyetem másik klasszikus filológus tanára volt, tudományos szempontból azonban nem lehetett Hegedűsnek komoly versenytársa.) ezúttal 17: 14 arányban, megint a bizottság véleménye mellett maradt. Heinrich és Medveczky különvéleményt jelentett be. Hogy ezután mi történt, mi nem, azt nem lehet tudni, mindenesetre 1891. január 29-én Beöthy Zsolt dékán jelentette a kari ülésnek, hogy a miniszter (Csáky Albin) VKM 514. sz. alatt Hegedűs Istvánt nyilvános rendes tanárrá kinevezte. „Örvendetes tudomásul van” – mond a jegyzőkönyv. Hogy ki örült és minek, arról persze nincs szó. Thewrewk aligha maradéktalanul, mert bár Pecz őt sürgető katedraigénye is bosszantotta és eleve figyelmeztette a siker kérdéses voltára, a dolog mégis az ő személyes kudarca volt. Viszont a későbbiek ismeretében csodálkoznám, ha tévednék, mikor azt feltételezem, hogy Heinrich keze benne volt a dologban.
Heinrich ugyanis igen csípős megjegyzéseket tudott tenni a szövegfilológiára, s az ókornak egy, a kor igényeinek megfelelőbb megközelítését látta szükségesnek, ezért támogatta ekkor is, később pedig egyre inkább Hegedűst, akinek világirodalmi tájékozottsága Heinrich összehasonlító irodalomtörténeti irányának, esztétikai tájékozottsága pedig a korszerű (bár Heinrichtől nem nagyon ápolt) esztétikai igényeknek jobban megfelelt. Tagadhatatlan, hogy Hegedűs filológiai iskolázottsága nem érte el a Thewrewkét, viszont elég egy pillantást vetni a tanrendekbe, s látni való, hogy Hegedűs mennyi újszerű, Thewrewktől sosem tárgyalt témát választott előadásai tárgyául. Ennek ellenére eleinte sokkal kevesebb hallgatója volt, mint Thewrewknek, de a jövő az övé volt.
Thewrewk tehát nemcsak a nyelvtudományban kezdett a kortól hovatovább elmaradni, nemcsak a szoros értelemben vett szövegfilológiában nem tudta a finomabb, új módszereket értékelni, hanem (részben önhibájából, részben rajta kívül álló okokból) azoknak a várakozásoknak is mind kevésbé tudott megfelelni, melyeket a kor a klasszika-filológia egésze irányában támasztott. Szomorú ezt leírni egy sok mindent kezdeményező, sok területen alapokat vető tudósról, de ez volt a helyzet a századvégen: kezdett tudományosan időszerűtlenné válni.
